22. fejezet /Deveczke/

~Katherine

Az elmúlt 2 hét számomra nagyon gyorsan eltelt. Fabioval remekül alakultak a dolgaink, és amennyi időt tudtam, próbáltam vele tölteni, többször is nála aludtam. Fokozatosan ismertük meg a másikat, napról-napra egyre jobban élveztük egymás társaságát. Az érzéseink is erősödtek a másik irányába, és kijelenthetem, hogy lassan kezdek beleszeretni. Szerencsére Vittel is egész jól kijöttem. Aranyos kislány, és roppant imádni való! A magánéletem klappolt... De azért más nem teljesen.. Oli hazament Németországba, bujkált Mesut elől. Nagyon jó párost alkotnak a német-török fiúval. Szerintem pocsék ötlet, próbáltam lebeszélni, de makacs. De hát mit lehet tenni? És akkor persze mivel én tartom szinte mindenkivel a kapcsolatot, nekem kell valamit kitalálnom mindig... Most is tök nehezen magyaráztam ki a helyzetet Mesutnak, de szerencsére elhitte... És akkor itt van még az én drága argentin barátnőm. Úgy tesznek Gonzával, mintha semmi sem történt volna köztük, pedig igen. A vak is látja, hogy több van köztük, de hát ők tudják. Ráadásul Sofi megint képes volt összejönni azzal a barommal. Nem örültem neki, igazából... És akkor még Arbénak sem mondtam el Fabiot. Sőt senki nem tud rólunk Sofi, Oli, Ricky, José, és most már Gonza kivételével. Nem volt bátorságom, bátorságunk elmondani ez a két hét alatt... Így maradt a titkolózás. Tudom, nem a legjobb megoldás, de nekünk is új volt ez az egész Fabioval. Éreztük már mi is, hogy el kell mondanunk neki, csak még azt nem tudtuk mikor, és hogy.

Nagyban készülődtem az esti meccsre. BL meccs lesz, az Ajax ellen. Szerintem sima győzelem lesz. Egy szuper napom volt. annyira boldog voltam. Hatalmas lehetőséget kaptam. Megérte a nyarakat Liverpoolban töltenem. Megérte a Manchester United ajánlatát is visszautasítanom. Ugyanis ma megjelent az egyetem igazgatója az egyik előadáson, és behívatott az igazgatóiba. A Real Madrid egy edző tehetséget keres a klubhoz, és hát engem néztek ki maguknak. Csodálkozom is, hisz rengeteg tehetséges fiatal van rajtam kívül. Viszont meg tudtam miért is én lettem. Nekem van a legtöbb tapasztalatom, és a Liverpool vezetősége is csak jókat mondott rólam, aminek nagyon örültem. Természetesen egyből rávágtam az igent. Ez volt az álmom. És soha nem hittem, hogy ilyen hamar megvalósul. Péntektől az Alevín B edzője leszek, vagyis csak másodedzője, és hát egy "kedves" ismerős mellett... Sebastian Lara, Sofi barátja. Jól kifogtam, mi? De azért jól is jön. A tervünkhöz Gonzával. Igen, úgymond szövetséget kötöttem vele. Nem is szövetség, hanem Sofi érdekében kiderítjük mit titkol Sebastian, mert biztosan van valami sötét múltja. Gonza találta ki, én pedig szívesen segítek neki. Szóval nyomozósdit fogunk játszani. Első lépésként nekem össze kell haverkodnom az edzővel. Szerintem menni fog. Vagyis remélem. Megpróbálom majd nem kimutatni, mennyire unszimpatikus nekem. De Sofi érdekében mindent. És remélem, ha az egész ügy lezárul, akkor talán ráébrednek a kedvenc argentinjaim, hogy ez nem csak barátság, ami köztük van.
Izgatottan álltam neki a készülődésnek. Előhalásztam egy kék farmernadrágot, egy krémszínű ujjatlant, és egy sálat. Egy krémszínű magassarkút vettem fel hozzá. A hajamat csak kontyba felkötöttem. Sminkeltem, és felvettem még egy napszemüveget. Mivel a ma estét sem töltöm itthon, egy nagyobb kézitáskába bepakoltam váltóruhát, és pár szükséges dolgot. A telefonomat felkaptam, majd lerobogtam a lépcsőn. Albát épp Lori etette, én pedig adtam mindkettejüknek egy puszit búcsúzásképpen.
- Ma sem alszol itthon? - kérdezett rá Lori.
- Nem - ingattam a fejemet. - Majd délelőtt jövök. De most rohanok. Nem akarok elkésni - néztem az órára.
- Vigyázz magadra! - kiáltott utánam, amíg a bőrkabátomat magamra vettem. - Bemutathatnád már a lovagodat is - lépett ki az előszobába, én pedig csak ránéztem.
- Majd valamikor - vontam vállat. Először Arbénak kellene úgyis elmondani, de hogy mikor, az még kérdéses.
A kocsikulcsomat is magamhoz vettem, és így pattantam be a fekete Audiba. Az utamat a Bernabeu irányába vettem. A madridi forgalom egyre inkább csak nőtt az utakon, de azért fél óra múlva megkönnyebbültem parkoltam le a stadionnál. Szerencsére a kigyúrt biztonságiak ismertek már annyira, hogy beengedjenek az öltöző folyosójára, így gond nélkül jutottam oda. Mivel láttam, hogy Mou épp akkor lép ki a hazai öltözőből, így egy kopogás után benyitottam. A fiúk jókedvűen fogadtak, és egymás szavába vágva mondták azt épp aktuális dolgaikat. Csak nevetve ráztam a fejemet. És hagytam őket úgy, hogy észre sem vették, hogy elsétáltam. Odaültem Arbe mellé, aki még telefonozott.
- Add csak ide! - kaptam ki a kezéből.
- Nee már! Szemét vagy - vágta be a durcás énjét.
- Ha elmondok egy hatalmas hírt, biztosan megenyhülsz - néztem rá vigyorogva.
- Visszakapom a telefonomat is?
- Persze - bólintottam.
- Akkor ne kímélj!
- Befejezem az egyetemet a héten! Péntektől a klubnál fogok dolgozni - újságoltam a nagy hírt.
- Tényleg? - kérdezte meglepetten.
- Igen. Az Alevín B-nél leszek másodedző. A vizsgákat le kell tennem decemberben, de utána már hivatalosan is meg lesz a diplomám.
- Na látod megérte Liverpoolban töltened a nyarakat - ölelt át szorosan. - Gratulálok.
- Köszönöm.
- Kat! - rángatott el Arbétől Mesut pár méterrel. Én csak hirtelen dobtam vissza Arbénak a telefonját.
- Sok sikert ma! - tátogtam neki, majd Mesut felé fordultam. - Miben segítetek?
- Oli nem veszi fel nekem a telefont. Mi az igazság? Miért ment el? Mond el! - nézett rám.
- Sajnálom Mesut. Én sem tudok többet. Csak pihenni ment, meg kell értened! - próbáltam elmagyarázni neki. Persze most sem mondtam teljesen igazat, de hát megígértem Olinak, hogy nem mondom el., Ezt neki kell elmondania...
- Azért felhívhatna, hogy jól van-e - morgott.
- Megmondom neki. De senkivel nem tartja a kapcsolatot. Csak velem!
- Megértettem - lépett el tőlem egykedvűen. Legszívesebben elmondtam volna neki, de nem tehettem. Abban reménykedtem, hogy Oli esze megjön végre...
Lassan lépkedtem az argentin támadó felé, hogy elmondjam a hírt, szerintem jobban fog neki örülni, mint én. És igazam is lett. Hirtelen felugrott, és felkiáltott. Kicsit sem volt hangos. Ááá, dehogyis. Csak mindenki úgy nézett rá, mint aki meghülyült. De ez őt cseppet sem zavarta. Fel volt dobva.
- Kis A, ez szuper - vigyorgott. Nos igen. Sikerült rávennem, hogy ne kicsi Arbeloának hívjon, így lettem kis A, mert ez szerinte rövidebb. De legalább leszokott a régi szokásáról.
- Az. Na hagylak, készülj csak! - léptem el tőle. Ekkor valaki megérintette észrevétlenül a kezemet. Tudtam én, hogy ki az. Elköszöntem a srácoktól, és kiléptem a folyosóra. Az utamat pedig az egyik folyosóra vettem. tudtam, hogy Fab utánam jött, így megálltam a következő folyosón.
- Hiányoztál - adott egy apró csókot.
- Te is nekem - karoltam át a nyakát. - Mesélnem kell majd.
- Akkor nálam alszol? - nézett rám.
- Ühüm - bólogattam. - Mennem kell! A parkolóban várlak majd - adtam neki egy csókot, és elengedtem.
- Ott leszek - kiáltott utánam, én pedig nevetve néztem vissza. Az utamat a lelátók felé vettem, és hát megint a VIP-szektorban ültem. És kiderült társaságom is akad. Nem más, mint Mou. Mivel ő eltiltott volt, így csak a lelátóra ülhetett fel. Nagyon jól szórakoztam az egész meccs alatt. A reakciói, viselkedése, haláli egy fazon. A fiúk végül 3-0-ra nyertek, Ronaldo, Ricky, és Benzema góljaival. Sima meccs volt. Épp indulni készültem volna, mikor Mourinho szólt oda nekem.
- Hallottam a szerződtetésedről. Gratulálok!
- Köszönöm! - biccentettem, majd már tényleg elindultam kifelé. Olyan jó 20-25 perc múlva jutottam ki a stadionból, de amennyien voltak, nem is csoda. Az autómat is elég hamar megtaláltam , és az oldalának dőlve vártam. Úgy döntöttem addig írok egy sms-t Olinak.
"Szia te lány! Sok mindenről lemaradtál. Majd holnap, ha tudsz hívj fel. Rengeteg mesélni valóm van! Vigyázz magadra addig is! Puszillak, Kat"

***

- Szóval akkor a klubnál fogsz dolgozni - mondta Fab, mialatt elfeküdtünk az ágyán.
- Ühüm - bólogattam.
- De várj, a szerződésben nincs olyan kikötés, hogy a játékosokkal nem "kavarhatsz"? - kérdezett rá.
- Öhm, nem tudom - vontam vállat. - Még nem írtam alá a szerződést. De valamit említett múltnap Sofi, hogy a szerződését is újra írják valami galiba miatt. Majd pénteken kiderül. Nyugi - mosolyogva csókoltam meg.
- Csak ennyit kapok? - biggyesztette le a száját, mire hosszan megcsókoltam.
- Megfelel?
- Határozottan - csókolt bele a nyakamba. Csend telepedett ránk. Nem az a kínos csend, hanem a megnyugtató csend. amit végülis én törtem meg.
- El kellene mondanunk Alvaronak.
- Tudom - bólintott. - Kezdjek félni? - nevetett.
- Hát... - és a gondolataim visszakanyarodtak néhány évvel ezelőttre. Akarva, akaratlanul is megborzongtam az emlékek hatására, és ezt Fabio is észrevette.
- Minden rendben? - húzott szorosabban magához. - Elmondod?

Minden egy május végi napon kezdődött. Nagyon boldog voltam, hiszen Liverpoolban fogom tölteni az elkövetkezendő heteket, hónapokat. Ráadásul közel lesz Alvaro. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Boldogan hívtam fel Arbét, hogy elújságoljam neki a nagy hírt: "Holnap megyek Angliába!" Loriék is támogattak, minden jól ment a napon. Már csak Adamnek kell elmondanom. Több, mint fél éve vagyunk együtt. Kedvelem őt, sőt azt hiszem szeretem is.
Izgatottan tartottam haza, a közös lakásunkba, hogy elmondhassam neki a hírt, és csomagolhassak. De amint átléptem a küszöböt, rá kellett döbbennem, nincs sehol. Vártam, és vártam... Órákon át. Végül este 10 fele rájöttem, hogy össze kellene pakolnom. Hajnali órák fele végeztem. A bőröndjeimet az ajtó mellé állítottam, és csak a holnap reggeli szett ruhámat hagytam elől. Ekkor azonban kulcszörgést hallottam. Boldogan kaptam oda a fejemet.
- Szia - mosolyogtam rá, és indultam el felé, de egy pillanat múlva inkább hátrálni kezdtem. Ahogy a szemeibe néztem megijedtem.
- Szívem - próbált megcsókolni, de elfordítottam a fejemet. Áradt belőle a pia, és a dohányszag. Részeg volt. És a szemében nem volt semmi megbízhatóság, semmi biztató.
- Adam! Te részeg vagy! - jelentettem ki, majd léptem egy lépést hátra.
- De cica! - lépett hozzám közelebb. - Tudod, hogy szeretlek - csókolt a nyakamba, amitől én megborzongtam...
- Hagyjál! - toltam el magamtól.
- Ne ellenkezz már! - emelte fel a hangját, és rántott magához.
- Hagyd már abba! - próbáltam szabadulni a szorításából, de nem sikerült... Egyre dühösebb lett... Én csak szabadulni akartam. Már féltem tőle. Nem akartam semmi mást, csak eltűnni a közeléből... De ő nem eresztett el. Én pedig felpofoztam. Egy pillanatra megtántorodott, és elengedett, én pedig hátrább léptem tőle, de sikertelenül. Ismét elkapta a kezemet, és erőszakosan megcsókolt. Én nem viszonoztam, és ez feldühítette... Felpofozott. A szemeim könnybe lábadtak az erős ütéstől, de egy hangot sem adtam ki, nem mertem. Tehetetlennek éreztem magamat... Kezeivel végig simított a testemen, engem pedig a hányinger kerülgetett. Azt hittem ő más, hogy ő nem egy féreg. Csalódnom kellett.
- Engedj el!
- Még mindig Arbeloáért vagy oda, mi? - nézett rám dühösen, de nem válaszoltam. - Kérdeztem valamit! - szorított meg erősen a kezeimet.
- Engedj el! Ez fáj! - sziszegtem neki.
- Mi lesz ha nem? - vigyorgott rám, mire én hirtelen kiszabadítottam a kezemet, és pofon vágtam, majd az érzékeny pontján megrúgtam. - RIBANC! - kiabálta, de én csak beszaladtam a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Kitört belőlem a zokogás... Hogy történhetett meg mindez? Vajon mit ronthattam el?
Előkerestem a zsebemből a telefonomat, és tárcsáztam. Egy csöngés... két csöngés... majd beleszóltak...
- Haló Kat. Minden rendben? - Arbe álmos hangja hallatszott.
- Segíts! - csak ennyit bírtam kinyögni, a zokogásom erősebb volt...
- Mi történt? Kat? Kat?
- Segíts! Adam... én ezt nem bírom - zokogtam...
- Nyugodj meg! - hallottam a kétségbeesett hangját. - Próbáld meg elmondani mi történt!
- Gyere ide! Kérlek! - suttogtam.
- Rendben! Foglalok jegyet. És 3 órán belül ott leszek. De mi történt? Hol vagy?
- A fürdőben. Bezárkóztam... Nem akarok itt lenni... De félek tőle...

- Tarts ki! Ott leszek... - tette le a telefont. Remegve ültem az ajtónál, és vártam, hogy elteljen az a néhány óra. Szerencsére Adam nem tudott bejönni, Egy órán át próbálkozott, kiabált, de csak a zokogásomat hallottam... Majd egyszer csak csend lett. Reméltem, hogy elment. Én vártam... Vártam, hogy Arbe ideérjen, és elmehessek erről a pokoltanyáról... A percek kínzó lassúsággal teltek. Nem mertem mozdulni sem... Majd egyszer csak egy biztonságot nyújtó hangot hallottam meg.
- Kat! Kat! - hallottam meg Arbe hangját az ajtón túlról. - Én vagyok! Kérlek nyisd ki! - hallatszott kétségbeesetten a hangja. Én erőt vettem magamon, felálltam, és remegve nyitottam ajtót. Amint megláttam Arbét csak szorosan magamhoz öleltem. Kapaszkodtam a pólójába... Nem akartam elengedni...
- Mi történt? Mit tett az a szemét?
- El akarok innen menni - suttogtam...
- Elmegyünk! Megígérem! Vigyázok rád! - suttogta a fülembe. - Bántott az a szemét? - emelte fel az arcomat, mikor meglátta Adam által okozott sérülést. Majd a kezemet is észrevette, ahol az ujjai szorítása volt. - Megölöm!
- Csak vigyél innen...

- Életem legrosszabb időszaka volt. Apa halála után... Azóta Arbe minden barátomnál óvatosan viselkedik, sőt nagyon bizalmatlan. Mint én.. - fúrtam a fejemet a mellkasába, ő pedig csak a hajamat simogatta.
- Vigyázok rád! - suttogta. - Soha nem bántanálak.
- Tudom - mosolyogtam rá halványan. - Ha nem bíznék benned, most nem lennék itt - adtam egy apró csókot neki.
- Holnap elmondhatnánk neki - hozta fel. - Azért egy maszkot felveszek, féltem az arcomat - vigyorodott el, mire én csak a vállába bokszoltam nevetve.
- Hülye - nevettem. Nyugodt éjjelem volt, nyugodtan aludtam a karjai közt. Pedig ki tudja mire számítsunk Alvarotól... Másnap délelőtt izgatottan indultam Valdebebasba Fabioval. Az egész edzést végig izgultam... Majd csak vártam, hogy végezzen Arbe, és Fab is.
- Arbe, beszélhetnénk most? - léptem hozzá egy puszi kíséretével, és vártam a válaszát.
- Persze. Mi a baj?
- Majd elfogom mondani. Menjünk egy nyugisabb helyre.
- Akkor menjünk hozzám - ajánlotta fel, én pedig bólintottam. Írtam egy sms-t Fabnak, hogy amint végzett hova jöjjön, és beültem az Audimba, hogy Arbe után menjek, a Carlotával közös lakásukba.
- Mi a baj? - kérdezett rá a nappaliban.
- Szeretnék valamit elmondani - magyaráztam.
- Jó vagy rossz? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
- Kinek mi - vontam vállat.
- Mond már! - nézett rám, olyan "Arbés nézéssel".
- Van valakim - nyögtem ki.
- Igen? - lepődött meg. - Ismerem?
- Igen - vágtam rá. Ekkor rezgett a telefonom, megnéztem ki az. "Bemegyek most! F."
- Ki az? - nézett rám.
- Mindjárt meglátod - válaszoltam, és ekkor nyílt a bejárati ajtó, majd alig egy perc múlva megjelent Fab az ajtóban...

21. fejezet /Tangolita/

~ Sofi

Az ágy szélén ültem felöltözve és onnan figyeltem Gonzalot, aki a hasára fordulva aludt. Egyik kezemben a dobozból elővett egyik régi fotót tartottam és összehasonlítottam az akkori önmagát a mostanival. Elmosolyodtam, amikor felidéződött bennem annak a napnak az emléke, mikor azt a képet csináltam. Nem lehettünk idősebbek 14 évesnél és fejünkbe vettük, hogy a vakáció során elmegyünk túrázni egyet. Mivel számításaink szerint sátorban kellett volna, hogy aludjunk, ezért hogy szokjuk a milliőt elhatároztuk, hogy a kertünkben állítjuk fel a sátrat és ott töltünk el néhány éjszakát. Apa szeme épp ekkoriban nyílt fel, hogy lassan abban a korban leszek, amikor már nem csak barátként kezdek tekinteni a fiúkra és bepánikolt, hogy én kettesben leszek a sátorban Gonzaloval, ezért odaküldte hozzánk az öcsémet is. Ricky magával hozta a hatalmas plüsskutyáját is, amitől alig fértünk el. Már későre járt amikor elaludt az öcsém és apa bevitte a házba. Bátran ott mert hagyni Gonzaloval, mikor látta, hogy ő is átlépte álomország kapuját. A plüsskutyán ugyanígy a hasára fordulva aludt én pedig úgy gondoltam, hogy lefotózom. Most, évekkel később is a kezemben tartom azt a képet és fél szemmel azt, fél szemmel pedig az előttem alvó barátomat méregetem. A testhelyzete ugyanolyan és semmit sem változott, csak éppen Gonzalo lett pár évvel idősebb. Akkor még egy 14 éves gyerek aludt a plüsskutyán talán a Real Madridról álmodva, most pedig egy 24 éves férfi szuszogott előttem egyenletesen az összegyűrt lepedőn, teljesen belecsavarodva a takaróba. Sóhajtottam egyet és visszatettem a képet a dobozba, aztán a tetejét is visszaillesztettem rá. Óvatósan felálltam az ágy széléről és lementem a nappaliba, hogy papírt és tollat keressek, mert nem akartam csak úgy elmenni, de felébreszteni sem akartam. Miközben az asztalon lévő rendetlenségben próbáltam eligazodni egyfolytában járt az agyam. Még mindig magamon éreztem az ölelését és úgy éreztem, hogy le kell ülnöm, amikor csak bevillant egy-egy pillanat a múlt éjjelből. Tisztában voltam vele, hogy kettőnk közt megváltozott valami, de ugyanakkor felkiáltójelként villogott a fejem fölött, hogy biztos hagynom kellett volna, hogy megtörténjen? Megérte ezzel a lépéssel kockára tenni ezt a csodálatos barátságot? Jogom volt ehhez, amikor ő Soledaddal van? Tudtam, hogy most tettem fel mindent egy lapra, mert ezután az éjszaka után már nem folytatódhat úgy köztünk semmi, ahogy ezelőtt. Azt kívántam, hogy bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét és megállíthatnám ott és akkor, amikor hozzábújva aludtam el...akkor nem kellene most ezeken a kérdéseken gondolkoznom. Nagyot sóhajtva fújtam ki a levegőt, amikor végre találtam egy fehér papírt és hozzá tollat, de nem tudtam, hogy mit is írhatnék. Az ujjaim közt forgattam az írószert és gondolkozni próbáltam, tiszta fejjel és józanul....

„Goni,

Tudom, egyszer majd meg kell beszélnünk azt, ami történt, de arra kérlek, hogy adj nekem ezelőtt a beszélgetés előtt még egy kis időt. Nem tudom mire jutunk majd a végén, de én nem akarlak elveszíteni. Túl rég óta barátok vagyunk már ahhoz, hogy egy hasonló meggondolatlan tettel kockára tegyük ezt a kapcsolatot kettőnk között.” – írtam le és megállt a kezemben a toll. Igazán ekkor ért el a tudatomig, hogy mit is tettünk....mit is tettem. Összevesztem Sebastiannal és rögtön Gonzalo karjába vetettem magam. Vettem egy mély levegőt, letöröltem pár kósza könnycseppet az arcomról, aztán folytattam az írást. – „Szeretlek, de ...”- húztam volna át ezt a szót és folytattam volna, de ekkor meghallottam, hogy egy autó áll meg a ház előtt. Kíváncsian kinéztem a függöny takarásából és ijedten kaptam a kezem a szám elé. Összegyűrtem a levelet, aztán bedobtam a szemetesbe és villámgyorsan megkerestem a blézerem. Felvettem azt is és a táskám is, aztán kezemben a kulcsommal elindultam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam és Soledaddal találtam szemben magam, aki kikerekedő szemekkel nézett rám.

-         Odafenn van, még alszik. – mutattam felfelé a kezemben lévő kulccsal.

-         Te meg mi a fenét keresel itt ilyenkor? – állt meg kis terpeszben és leolvastam az arcáról, hogy addig nem szándékozik kiengedni, amíg hihető magyarázatot nem tudok adni neki arra nézve, hogy mit keresek ilyenkor az argentin házában.

-         A telefonját a Bernabéuban felejtette és tettem egy kis kerülőt vele munkába menet. – mondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.

-         Akkor ezért nem tudtam elérni!

-         Kiengednél? Tényleg sietek. – jegyeztem meg és úgy tettem, mintha azon izgulnék, hogy el fogok késni. Sol arrébblépett, hogy elférjek mellette, de alig mentem el mellette utánam szólt.

- Sofi! Ő az enyém...csak a félreértések elkerülése végett. Ha ezt elfelejtenéd, pokollá fogom tenni az életed. Én szóltam. – fejezte be a mondanivalóját és becsukta maga mögött a ház ajtaját. Sarkon fordultam és kisiettem a kapun, aztán eltettem a kulcsom. Dühösen néztem vissza a csukott ajtóra. Hogy képzeli ez a szőke liba, hogy csak így megfenyeget? Legszívesebben visszamentem volna, hogy szálanként tépkedjem ki a fodrász által tökéletesre beállított összes hajszálát, de aztán eszembe jutott, hogy jobb, ha én semmit sem teszek....Gonzalo velem csalta meg Solt. Bármennyire is utálom ezt a zs-kategóriás színésznőt, ez így akkor sem volt helyes. Megigazítottam a táska pántját a vállamon és sietve indultam el a lakásom felé, mintha ezzel magam mögött tudtam volna hagyni az út szélén szétszórodva az összes problémát, amit csak generáltunk magunknak Gonzaloval azon a varászlatos éjszakán...

Csendben kavargattam a cappucinomat és meredten bámultam a bögrében körbe-körbe forgó habréteget az ital tetején, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Kelletlenül mentem oda ajtót nyitni és megdöbbentem, amikor Sebastiant láttam a küszöbömön toporogni. Nem volt sem energiám, sem kedvem egy újabb veszekedésre, így úgy döntöttem, hogy minél hamarabb megpróbálom elküldeni.

-         Szia! – csaptam volna az orrára az ajtót, de megakadályozta a kezével.

-         Sofi, kérlek beszéljük meg!

-         Hagyj békén Sebastian és engedd el az ajtómat!

-         Addig egy tapodtat sem megyek arrébb, amíg meg nem hallgatsz! Sőt letérdelek ide a küszöbödre és úgy várok.

-         Joder...inkább gyere be! – nyitottam ki az ajtót és beengedtem, míg nem ereszkedik tényleg térdre. Sebastian egyenesen a kanapéhoz ment és kényelembe helyezte magát, én pedig az előtte lévő asztal másik oldalánál álltam meg keresztbe font karokkal.

-         Sofi szeretnék tőled bocsánatot kérni. Magam sem tudom, hogy miért mondtam azt, hogy én tettem oda azt rózsát...az autóban meg azért borult el az agyam, mert valóban féltékeny vagyok...de csak azért mert szeretlek. – nézett rám megbánó arccal.

-         Hatalmasat csalódtam benned a múlt este.

-         Hibáztam...de tanultam belőle. Soha többé nem fogok ilyet csinálni, csak bocsáss meg!

-         Ezt nem fogod egy bocsánatkéréssel elintézni. – ráztam meg a fejem – Hülyének néztél és egy olyan emberre vagy féltékeny, akiről tudod, hogy közel áll hozzám és sokat jelent nekem, de nem úgy, ahogy azt te gondolod. – nyeltem egy nagyot. Úgy gondoltam, hogy nem mondok semit sem a múlt éjjelről. A legjobb lesz, ha elfelejtem az egészet.

-         Adj egy esélyt és jóvá teszek mindent! – húzott oda magához és átölelte a derekamat. – Életemben először találtam olyat, akitől utálok elválni akár öt percre is. Valakit, akiből sohasem elég és ez te vagy Sofi. – nézett fel rám.

-         Ez nem fog menni egyik napról a másikra.

-         Türelmes leszek. Kérj bármit és megteszem, csak ne dobj ki! – nézett rám esdeklőn, mint a nincstelenek, akik alamizsnáért könyörögnek az aluljárókban.

-         Ezt még átgondolom. – bontakoztam ki az öleléséből – Most menj el kérlek!

-         Rendben. – állt fel a kanapéról és mellettem jött oda az ajtóhoz. Kinyitottam neki a bejáratot, de ahelyett, hogy elment volna ég megállt ott egy pár percre. – Sofi tudod, hogy hol találsz. – mosolygott rám és a szemével kérdezte, hogy megölelhet-e. Én nem visszakoztam és hagytam. Az arcom a mellkasába temettem és ahogy megéreztem az illatát, behunytam a szemem. Maga előtt láttam néhány szép pillanatot az elmúlt hetekből, amíg boldog voltam vele és ez csak még jobban összekuszálta az érzéseimet. Felnéztem rá és csak azt vettem észre, hogy fokozatosan csökkenti a távolságot kettőnk között. El akartam taszítani, de a karjaim teljesen megbénultak, mert ugyanakkor kétségbeesetten akartam, hogy újra együtt legyünk. Hozzá akartam menekülni azelől, az érzelmi katyvasz elől, amit akkor éreztem, mert úgy gondoltam, hogy talán majd mellette képes leszek kibogozni a szálakat. Az ajka az enyémhez ért és kezdett elszállni minden a fejemből, amikor Goni hangját hallottam meg a hátunk mögül.

-         Azt hiszem rosszkor jöttem. – állt meg a lépcső tetején.

- Én már úgyis menni készültem. – jegyezte meg Sebastian – Majd beszélünk! – nézett rám mosolyogva. – Sziasztok! – kereste elő a zsebéből a slusszkulcsát és amikor elment az argentin mellett egy pillanatra összenéztek, de úgy, hogy még bennem is megfagyott a vér és Katben is, aki kérdőn nézte az előtte lezajlő jelenetet...

*

Fél hónappal később az ebédszünetemben a szokásos helyre ültem le az edzőközpont teraszán. Előttem a tálcán fel volt halmozva mindenféle étel, amit csak rá bírtam pakolni.

-         Te jó ég Sofi! Egy hadseregnek hoztál municiót? – nevette el magát Kat.

-         Reggel majdnem elkéstem és nem volt időm reggelizni. Éhes vagyok. – láttam neki.

-         Jó étvágyat!

-         Köszi! Te biztos nem eszel? Olyan hülyén érzem magam, amiért én itt tömöm a fejem, te meg egy falatot sem eszel.

-         Nem, én majd később ebédelek. – mosolygott rám, én pedig kifaggattam róla, hogy miként is mennek a dolgai Fabioval, aztán témát váltottam.

-         Oliról tudsz valamit? Múltkor kerestem telefonon de nem vette fel és azt sem tudom, hogy – néztem körül mielőtt folytattam volna, hogy Mesut nincs-e a közelben – Gelsekirchenbe egyben megérkezett-e.

-         Mes már tudja.

-         Tudja? – állt meg a kezemben a villa.

-         Sabine véletlen elkotyogta neki.

-         Hoppá!

-         El is akart menni Oli után, de – hajolt közelebb hozzám – azt mondtam neki, hogy csak pihenni ment és csak én tudok róla.

-         Értem. – folytattam tovább az evést. – Beszélnie kellett volna Mesuttal.

-         Szerintem is, de mi nem dönthettünk Oli helyett.

-         Az igaz. De akkor se értem, hogy miért választotta a menekülést? Mert ez az...

-         Ha már menekülés erről te is tudnál mesélni Sofi... – nézett rám vesébe látóan Kat.

-         Én nem menekülök. – néztem a velem szemben helyet foglaló barátnőmre.

-         Akkor miért nem beszéltetek Gonzával?

-         Beszéltünk és abban egyeztünk meg, hogy elfelejtjük azt az egy éjszakát. Nem érdemes kockára tenni a mi régi barátságunkat azzal, hogy egy szinttel feljebb lépünk. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy egy esetleges apró hülyeség miatt egyszer csak vége legyen... Különben is mind a ketten foglaltak vagyunk.

-         Istenem...ti ketten.... – forgatta meg a szemeit Kat. - Hagyjuk!

-         Jaj de rendes vagy Sofi, hogy nekem is hoztál enni. – vett volna el egy tányért Gonza előlem.

-         Vedd le róla a mancsod Goni, ha kedves az életed! – csaptam egy kisebbet a kezérre a kanalmmal. Azóta a nap óta bár mind a ketten úgy tettünk, mintha az az egész meg sem történt volna, de az emléke még mindig ott lógott a levegőben. A kettönk közti viszony is megváltozott. Ugyanúgy hülyéskedtünk és beszélgettünk, mint azelőtt, csak éppen kínosan ügyeltünk rá, hogy nehogy félreérthető érintéssel vagy szavakkal közeledjünk a másikhoz.  Kicsit távolságtartóbb lett ő is és én is, ha kettesben maradtunk és bármilyen harsányan is nevetett a szemében némi keserűséget is láttam megvillanni. Ha Gonival voltam mindig úgy éreztem, hogy hiányzik valami és ami még furcsább volt az az, hogy hasonló hiányérzetem volt akkor is, ha Sebastiannal voltam. Lassan már kezdtem azt hinni, hogy megőrültem...

-         Kicsi Arbeloa ráérsz egy kicsit? – fordult Kat felé Gonzalo.

-         A kicsi Arbeloa még mindig Kat. – javította ki a csatárt aztán kérdőn nézett rám.

-         Menj csak, nekem úgyis mindjárt vissza kell mennem az irodába.

-         Akkor szia Sofi! Majd beszélünk! – adott egy puszit a lány.

-         Rendben. Szia Kat! – köszöntem el tőle.

-         További jó étvágyat! És a muffint hagyd meg nekem légy szíves. Edzés után jól fog esni. – simogatta meg a hasát Goni álmodozó tekintettel és elment Kat után.

-         Goni – álltam fel a helyemről és utána szóltam – Edzés után nem muffint kellene enned és különben is ez a kedvencem. Ha pedig elemeled, akkor kitálalok Mounak a hűtőd tartalmáról.

-         Nyertél. – emelte fel a két kezét védekezőn és odafordult a barátnőmhöz, aztán halkan folytatták a beszélgetést, amiből csak az én és Sebastian nevét értettem meg. Az ebédszünetemből hátralévő perceket kihasználtam és eltűntettem mindent a tálcáról a muffint kivéve. Kértem egy papírzacskót és beletettem a süteményt. A táskámból elővettem egy filcet és ráírtam a zacskóra, hogy „Ha kinyitod, robban”, aztán az irodába menet tettem egy kerülőt és rábíztam a nagy csapat szertárosára, hogy csempéssze be Goninak. Amikor átléptem a főépület bejáratán és megálltam a pultnál, rögtön kiszúrtam az argentin csatárt, aki a falnak dőlve álmodozó hangon beszélt a barátnőjével. A beszélgetés végén csak annyit mondott, hogy „Szeretlek!” és rám nézett. A tekintetünk néhány pillanatra vagy néhány percre nem is tudom pontosan, de összekapcsolódott és úgy éreztem, hogy az a „Szeretlek!” nem is Soledadnak szólt. Marta szólongatása térített vissza a való világba, amikor a napi postát nyújtotta át nekem. Elvettem a néhány borítékot és az iroda felé vettem volna az irányt, de akkor valaki befogta a szemem.

-         Sebastian.

-         Igen. – vette el a kezét a szemem elől és elém állt. – Ez a tied. – nyújtott át egy doboz Serenitot.

-         Köszönöm! – vettem el tőle mosolyogva és már megcsókoltam volna, ha Graci nem ugrott volna a nyakamba.

-         Mi történt? – érdeklődtem miközben arra ügyeltem, hogy valahogy a helyén tartsam az összes belső szervemet, amiket a kolléganőm kis híján kinyomott a helyükről a nagy örömében.

-         Amit most mondani fogok, arról nem tudhatsz hivatalosan, amíg Oscar nem szól, érted?

-         Igen. – bólintottam.

-         A következő idegenbeli meccsre te is utazol a kerettel velem együtt.

20. fejezet /Klausz/

~ Olivia

Jól megvoltam Mesuttal... Tényleg! Mégis otthagytam se szó, se beszéd nélkül. Szívtelen dögnek érzem magam emiatt, de ha elmondom neki, miért hagyom ott... Nem. Ő még nem áll rá készen. Én sem, de nem tehetek ellene semmit. Nem akarok ellene semmit tenni. Ezért megyek most vissza haza, Gelsenkirchenbe. Mondván, hogy "nem sokára" visszamegyek, Sabine most Madridban maradt. Apáék vigyáznak rá, jó kezekben van...
A Németországba tartó repülőn végi az elmúlt fél hónapon járattam az agyamat, és azon, hogy most vajon mekkora hibát követek el, talán a legnagyobbat egész életemben. Kat és Sofi is ellenezte, hogy lelépjek, de nem volt más választásom. Illetve volt, de nem tehetem tönkre Mesut életét és a karrierjét sem.
Alig vártam, hogy végre landoljunk, igaz anya se tudta, hogy megyek haza. Valószínűleg nagyon, de nagyon meg lesz lepődve.
Leszállás után első dolgom volt összeszedni a csomagjaim, majd taxit fogni, és már indulhattam is a jó kis szülői házba. Anya kocsija a garázs előtt parkolt, úgyhogy itthon volt. Kifizettem a taxist, majd a bejárathoz igyekeztem. Nagy levegőt vettem, majd be is kopogtam, és pár perc múlva ki is nyílt az ajtó. Ahogy sejtettem, anya úgy állt ott, mint, aki szellemet látott.

- Szia anyu- intettem neki félszegen- Hazajöttem...
- Oli... Hát... Te meg?- kereste a szavakat, de végül a nyakamba borult- Mit keresel itt, kislányom?
- Hiányoztál...- motyogtam a nyakába halkan
- Sabine?
- Apáékkal van, ne aggódj!
- Gyere be!- húzott maga után a házba, majd a nappaliba, ahol szépen leültetett a kanapéra- Miért jöttél haza, kicsim? Ne mondd, hogy azért mert hiányoztam...
- Pedig ezért...
- Olivia...
- Oké, meg egyéb okokból- álltam fel nagyot sóhajtva- De le szeretnék kicsit pihenni, mielőtt elmondom, jó?
Anya furcsán méregetve nézett rám, de végül bólintott, így megfogtam a két táskámat és felmentem a lépcsőn egyenesen a szobámba, ahol az első lendülettel az ágyamra dőltem... Már gondolkozni sem tudtam. Belefáradtam...
Hosszú percekig bámultam a fehér plafont, mígnem szép lassan elnyomott az álom.
Mikor felébredtem, fogalmam sem volt, mennyire jár az idő, de az ablakon kinézve, sötétséget láttam. Elég sokat alhattam, hiszen délelőtt érkeztem meg. Miután kinyújtóztattam a végtagjaim, a telefonomért nyúltam, amin pár nem fogadott hívás fogadott... Apa, Sandra, Tomas, José, Sofi, Kat és... Mesut.
Végül úgy döntöttem, hogy Katet hívom vissza először, hiszen ő az, aki mindenkivel tartja a kapcsolatot. Rámentem a nevére, majd megnyomtam a zöld gombot, és vártam a válaszát, amit szinte azonnal meg is kaptam.
- Minek van neked telefonod?!- jött azonnal a lecseszés a vonal túlsó végéről- Milliószor hívtalak! Mesut majdnem utánad ment!
- Bocsi, aludtam...- vallottam be- De... Mi?! Mi az, hogy majdnem utánam jött?! Mondtam, hogy ne mondjátok el neki, hol vagyok!
- Nem mi mondtuk el neki...- magyarázta Kat- Éppen nálatok voltam. Joséval tanultunk, mikor megjelent téged keresve... És Sabine kotyogta ki neki. De nyugi. Azt mondtam neki, hogy csak pihenni mentél és csak nekem mondtad el... Érted... Mert pihenés kellett!
- Értem... Köszi, Kat...
- Mi van veled? Jól vagy?- érdeklődött
- Fogjuk rá...- vontam vállat egykedvűen- Anyunak most készülök majd elmondani...
- Mesutnak kéne előbb elmondani!- pirított rám a spanyol lány
- Nem... És megmondtam, hogy miért nem...
- Joga van tudni, Oli...
- Majd idővel megtudja...
- Oli...
- Mennem kell!- zártam le a témát- Majd beszélünk. Puszi!
Azzal Kat választ meg sem várva, kinyomtam a telefont, kicsit rendbe szedtem magam, majd leindultam a nappaliba anyuhoz. Nem volt ott, viszont a konyhából hangokat hallottam, így arra vettem az irányt. Anya éppen a vacsorát csinálta.
- Isteniek az illatok...- ültem le az asztalhoz
- Remélem ízleni is fog.
- Biztosan- mosolyogtam- Anya... El kell mondanom valamit!
- Hallgatlak- fordult el a konyhapulttól és érdeklődve nézett rám
- Öhm... Terhes vagyok...