8. fejezet /Klausz/

~Olivia

Másnap nem volt valami hű, de nehéz napom, csak két órára kellett bemennem délelőtt, így a nap hátralévő felében igazából azt csináltam, amit akartam.

Hazaérve az egyetemről, szószerint bemenekültem a hőségről a házba. Hiába volt már szeptember eleje, a meleg csak úgy tombolt odakint. A nappaliban Sabinét találtam, amint éppen egy alkoholos filccel rohangál fel és alá. Értetlenül és félve néztem körbe, hogy vajon mit sikerült a kiscsajnak összefirkálni, majd hirtelen Tomas kelt fel nyújtózkodva a kanapéról. Hogy még akkoris képes aludni, amikor Sabinéra kéne vigyáznia, de mielőtt kicsit leszidhattam volna, kitört belőlem a nevetés.

-Mi van?

Csak a fejemet ingattam és előkotortam a táskámból a mindig nálam lévő kis piperetükrömet, amit odaadtam Tomasnak. Szegénynek kellett pár másodperc, mire felfogta, hogy mi a helyzet.

-Ez… Ez…- tapogatta az arcát- Mondd, hogy lejön!

-Alkoholos filc…- vettem el a tárgyat Sabinétól nevetve- Nagyon, nagyon, nagyon nehezen fog lejönni…

-Neeee!!!!- pattant fel sipákolva az unokabátyám- Az arcom a mindenem! Ennek az arcnak köszönhetek mindent! Oli! Segítened kell!

-De hogyan?- próbáltam visszatartani a nevetést, kevés sikerrel, ugyanis akárhányszor csak ránéztem Tomas-ra, kitört belőlem- Ne haragudj, de ez annyira…

A nagy nevetésre José száguldott ki a konyhából. Hát igen, kedvenc öcsikém soha nem akar kimaradni a jó dolgokból. Szerintem, tuti, hogy belehalna.

-Mi történt? Mi történt? Mi tört…- hirtelen megtorpant, mikor meglátta Tomast és pár perc fáziskéséssel, ő is hangosan felnevetett és csak nagyon nehezen tudott leállni, jobban mondva nem állt le, csak kicsit abbahagyta a nevetést- Fura is volt, hogy túl nagy a csend… Megvan, miért! Ez kész!!

Azzal folytatva a nevetést visszakocogott a konyhába, én pedig leültem Tomas mellé és vigasztalóan átkaroltam a vállát- Sabine csak sunyin mosolyogva állt előttünk és nézett fel alkalmazva a „szomorú kutyapofit”.

-Sabine, ne nézz így…- fordult el Tomas- Nem tudok rá haragudni…

-Ehehhee- kacagtam egyet utoljára, majd nagy nehezen sikerült komolyra váltanom- Valahogy megoldjuk, hogy minél előbb lekerüljön rólad ez a krix-krax, jó?

-Este koncertem van!

-Jaaaa…- húztam el a szám, mert erre azért nem számítottam és csak egy megoldás jutott az eszembe, fel kell áldoznom a maradék, már igencsak kevés körömlakklemosómat

-Körömlakklemosó?- nézett rám értetlenül Tomas

-Az lehozza az alkoholos filcet...

-Menjünk!- pattant fel abban a minutumban Tomas és indult fel a szobámba- Siess Oli! Nem érünk rá! Vészhelyzet van!

-Jövök, jövök…- forgattam a szemeim, majd felkaptam Sabinét az ölembe és már mentem is Tomas után- De veszel nekem körömlakklemosót!

Fél órába telt, mire minden egyes pacát sikeresen lemostunk Tomas arcáról és sajnos a lemosóm is elfogyott, de legalább az unokabratyóm újra boldog volt és nevetett már ő is a történteken. Még azt is felhozta, hogy Sabine legközelebb valami mintát rajzoljon rá, ne csak firkáljon… Például egy bajusznak örült volna Tomas, de egy kis szakállnak is. Nem tudom miért… Így is elég gyakran felejt el borotválkozni, de mindegy.

Miután kihülyültük magunkat, már az ebédidő is elérkezett, így hármasban leindultunk a konyhába, ahol José még mindig ott falatozott.

-Te még mindig eszel?- ült le az asztalhoz Tomas- Tiszta bélpoklos vagy…

-Mozsd mért?- kérdezett vissza teli szájjal José- Éhezs vagyog… Tegbab óda dem eddem…

-Mivan?- néztem rá felvont szemöldökkel

-José rossz! Nem szabad teji szájjal beszéjni!- dorgálta meg Sabine is Josét- Rossz José, rossz!

Tomas és én is nevetve reagáltunk erre, míg José megvonta a vállát és egy újabb kanál gabonapelyhet tömött a szájába. Ezaz José, tényleg Nesquik golyókat kell ebédre enni, és még csodálkozik, hogy folyton éhes? Persze, hogy az, ha nem eszik rendesen.

-Arra gondoltam...- szólalt meg Tomas-… hogy holnap este elmehetnénk valamerre. Mit szóltok? Sabine itthon marad Sandrával és Javierrel, mi hárman meg nyakunkba vesszük a várost!

-Nem érek rá!- vágtam rá egyből, mire mindkét srác kérdőn nézett rám- Mesut elhívott valami Realos izére…

-Mesut? Realos izére?- kérdezősködött Tomas, megint kezdte, mindig ezt csinálja, ha valami pasi elhív engem, az már rossz- Biztos, hogy el akarsz menni?

-Igen, apuci biztos!

-Nézd, ismerek én párat azok közül, nem olyan hű, de jól, de hallottam egyes-mást…- kezdte el a szokásos szövegét Tomas, amit persze szokás szerint elengedtem a fülem mellett- És nem jókat…

-Én pont ellenkezőleg hallottam…- kapcsolódott be a beszélgetésbe José- Egyik nagyon jó barátom az egyetemről…

-A csajszi, mi?- vigyorodott el Tomas

-Igen, ő! Na szóval, ő az egész csapattal marha jóban van és csak jókat mondott róluk…- vont vállat José- Jó, kivéve Ronaldoról, Benzemáról és Khediráról… Velük valahogy nem ápol jó viszonyt…

-Hogy-hogy ilyen közel áll a csapathoz?- érdeklődtem, mivel azért hajtott a kíváncsiság, hogy hogyan lehet, hogy egy csaj ilyen közel kerül egy ekkora csapat szinte összes játékosához

-Ez hosszú… A lényeg, hogy Arbeloáékkal lakik, és rajta keresztül…- foglalta össze röviden és tömören a sztorit José, de ez nekem kevés volt, nagyon kíváncsi természet vagyok és ez megint megmutatkozott, na majd Mesutnál utána kérdezek ennek a lánynak

Ebéd után már látszott, hogy Sabine egy álló helyében is képes lenne elaludni, így gyorsan felvittem a szobájába, és lefektettem szundizni egyet, és miután már álomföldön járt, én lementem a nappaliba és a TV-t kezdtem el kapcsolgatni, de semmi nem volt benne, így ki is kapcsoltam, majd egy könyvet vettem a kezembe és azt kezdtem el olvasni, hamarosan azonban a gondolataim teljesen elterelődtek a történetről. Mesut úszott be a képbe… Fura ez az egész. Az tény, hogy nagyon jóban voltunk anno, de aztán évekig nem találkoztunk és most úgy viselkedünk, mintha éppen csak egy vagy két napig nem láttuk volna egymást. És azon kaptam magam, hogy valahogy másképpen nézek Mesutra… Jót tett neki az idő, azt kell, hogy mondjam, igazán jóképű és vonzó lett, legalábbis számomra. Az elmélkedésemből a telefonom csörgése zökkentett ki, és a képernyőre pillantva, egy mosolyra húzódott az arcom.

-Anya!- vettem fel vidáman- Végre hívsz!

-Ne haragudj, kicsim, alig volt időm…- kért elnézést édesanyám, de erre szükség nem volt, hiszen tudtam, hogy nehéz időszakon megy keresztül- Hogy vagytok? Milyen Madrid? Az egyetem? Sabinével minden rendben van? Nem baj, hogy ő is ment ugye?

Nevetve ingattam a fejem. Ez jellemző volt anyára. Ő és az örökös aggódása, de ez tette őt ennyire szerethetővé. Sok mindent köszönhettem az aggódásának és a szigorúságának. Emlékszem még a gimiben akartam el menni egy buliba, de anya sehogyan sem akart elengedni, nagyon meg is haragudtam rá emiatt. Másnap mint kiderült, mivel házibuli volt, és a szomszédok bejelentést tettek a rendőrségnél nagy zaj miatt, az összes ott tartózkodó embert bevitték arra az éjszakára a rács mögé. Ha akkor elmentem volna, én is ott kötöttem volna ki.

Anyával legalább egy órán keresztül beszéltem telefonon, de aztán neki le kellett tennie, mert megjött hozzá egy barátnője, így elköszöntünk egymástól és hosszú győzködés után, hogy minden rendben lesz, bontottuk a vonalat.

-Édesanyád volt?- bukkant fel a semmiből apa. Utáltam ha ezt csinálja, ilyenkor mindig a frászt hozza rám

-Igen, ő volt- bólintottam- De ne ijesztgess…

-Ne haragudj- mosolyodott el- Mindig mondtam… „Soha nem tudhatod…”

-„…hogy hol bukkanok fel!”- fejeztem be apa jól ismert szállóigéjét és igaza volt, ő a legváratlanabb helyeken tudott feltűnni a legváratlanabb időpontokban- Merre voltál ma?

-A Bernabeuban- felelte apa- Fel akarják újítani, át akarják alakítani, ahogy tetszik… Engem kértek fel, hogy tervezzem meg a dolgokat…

-Ez szuper!- bólogattam elismerően- És van már ötleted?

-Akad egy pár… De nehéz… Ennek az épületnek nagy múltja van és így, ahogy van gyönyörű…- merengett el apa a távolban- Nem értem, miért akarnak rajta változtatni… Ezt átszabni, bűn…

-Aha… Biztos kitalálsz majd valamit, amivel újítani is lehet, de mégis a régi marad…- gondolkoztam el

-Igen, én is így akarom…

Szerettem apával még a munkájáról is beszélni. Olyan csodálattal tudott mesélni az „alkotásairól”, hogy én mindig csillogó szemekkel hallgattam. Én is ezt akarom majd. Hogy azt csináljam, amit szeretek és ilyen imádattal beszélhessek a munkámról… Utazni imádok, kultúrákat megismerni, idegen emberekkel találkozni, éppen ezért választottam az idegenforgalmat, ebben kiélhetem a hobbimat.

Már este felé járt az idő, mikor Tomas elment otthonról koncertezni és Josét is vitte magával, így csak apa, Sandra, Sabine és én maradtunk a házban. Így négyesben egy közös, családi mozi mellett döntöttünk és egész este filmet néztünk, na jó Sabine azért hamar kidőlt, de hármasban is ugyanúgy élveztük.

A szombati nap hamar eltelt. Érdekes, azok a napok, amikor valami buli van, mindig csak úgy elrepülnek és az ember azon kapja magát, hogy „Ó, te jó ég, készülnöm kell!”. Ez most sem volt másképp velem sem. Mesut azt mondta, hogy ¾ nyolcra ide jön elém, és innen mehetünk tovább Sergio Ramos házához, ami csupán tíz percnyi gyaloglásra van tőlünk. Nekem persze hétkor jutott eszembe, hogy „Oli, készülni kéne!!!”, úgyhogy kész rohanás volt az a háromnegyed óra. Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, amit aztán megszárítottam, majd belebújtam a már előkészített szürke ruhámba, amihez feltettem egy fekete övet és felvettem az egyik fekete magassarkúmat.

-Csinos…- lépett be a szobába José

-Túlságosan is…- jelent meg Tomas is- Nincs hosszabb szoknyád?

-Tomas!- ripakodtam rá- Ne kötekedj, ez így jó!

-Igen, Tomas ez így jó!- totyogott be a szobába Sabine- Oli csini!

-Látod, Tomcika?- villantottam rá a legszebb mosolyomat és pár másodperccel később hallottam, ahogy lent csöngetnek- Megjöttek értem…

Azzal az egész pereputty megindult lefelé a lépcsőn. Na igen… Le sem tagadhatnánk, hogy egy család vagyunk. A kíváncsiság az ismertetőjelünk…

Mikor leértünk, apa és Sandra már vidáman cseverészett Mesuttal a nappaliban.

-Khm-khm- köszörültem meg a torkom

-Oli, már éppen fel akartam menni szólni- kapott a fejéhez Sandra

-Hát már nem muszáj- mosolyodtam el- Hola Mesut!

-Szia!- nyomott két puszit az arcomra és láttam rajta, hogy kezdi zavarni a nagy családi összejövetel, így megpróbáltam kimenteni

-Mehetünk?

-Persze!- vágta rá azonnal és elindultunk a kijárat felé, de Tomas még utánunk, jobban mondva utánam szólt

-Csak ésszel!

Alig láthatóan felmutattam neki a középső ujjamat és ezzel le is tudtam az unokabátyámat. Persze szerettem, de néha már sok volt.

Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, Mesut is „lazább” lett és végre belsőleg is passzol a külsejéhez. Nagyon jól nézett ki, azt kell hogy mondjam. Egy bézs színű nadrágot viselt kockás inggel és fehér sportcipővel, a lemenő (nagyon lemenő) nappal szemben pedig egy fekete napszemüveggel védekezett, bár szerintem csak nagymenőnek akart tűnni, de így szeretjük.

A tíz perces sétát végig beszélgettük, mindegyikünk elmesélte a másiknak, hogy mi történt velünk az elmúlt két napban, de aztán megérkeztünk, így ez a téma feledésbe is merült.

Amint beléptünk a Ramos-házba, rögtön a házigazdába botlottunk, aki boldogan fogadott minket.

-Mesutkaa!- ölelte meg a barátját Sergio és rám emelte a tekintetét- Te csakis és kizárólag Oli lehetsz! Mesut már mesélt rólad ám!- és már kaptam is a két üdvözlő puszit a védőtől- Örülök, hogy végre megismerhetlek!

-Én is!- mosolyogtam Sergiora, aki pont olyan volt, mint amilyenre számítottam, nyitott, vigyorgó és lökött

-Most körbe kell mennem, de remélem majd beszélgetünk még ma!- intézte nekem a mondat másik felét, amit én csak egy felmutatott hüvelykujjal nyugtáztam feléje

-Sergio máris szeret- nevetett Mesut, majd hirtelen intett valakinek, akiben Karim Benzemát véltem felfedezni, na ő volt az, aki így ismeretlenben nem volt valami szimpatikus, de ugye nem szabad elsőre elítélni valakit

Időközben Mesut már lepacsizott a franciával és azon kaptam drága jó barátomat, hogy már mutat is be.

-Ja, igen, hello, Olivia Martinez- nyújtottam kezet Benzemának

-Karim Benzema- mutatkozott be ő is- Mesut… Nem is mondtad, hogy ilyen csinos a kis hölgy!

-Mesut nem reagált, ugyanis közben csatlakozott hozzá Sami Khedira, akinek fontos mondandója volt a tízesnek, így én addig a franciával beszélgettem.

Nem volt olyan szörnyű, de azt hiszem, hogy mi nem leszünk kebelbarátok. Valami szörnyen flörtöl, és a csajozós dumája… Hát… Inkább nem kommentálom. Míg Benzema próbált, tényleg csak nagyon próbált fűzögetni, hirtelen egy ismerős arcot pillantottam meg. Katherine az egyetemről. Ha jól láttam, José Callejónnal és Ronaldoval volt… Egy pillanatra az az őrült elképzelésem támadt, hogy mi van akkor, ha ő az a csaj, akiről az én Josém beszélt, de aztán elhessegettem ezt a gondolatot.

-Körbenézek- fordult hozzám Mesut és fel sem tűnt, hogy Karim időközben lelépett- Jössz?

-Szerzek valami italt inkább, a haverod lefárasztott- nevettem

-Jól van akkor- bólintott Mesut- Majd megkereslek!

Azzal Mesut elindult felfedezni a haverjait, én pedig az italos pulthoz léptem, és töltöttem magamnak egy pohárral valami piros löttyből, amit először csak félve kóstoltam meg, mert ugye ki tudja mi az, de nem volt olyan rossz, sőt…

-Ízlik?- jelent meg mellettem a házigazda egy másik férfival, akiben Iker Casillast véltem felismerni

-Nagyon jó!- feleltem- Mi is ez?

-Sergio-koktél…- nevetett a kapus, majd sokat sejtetően felém fordult teljes testtel- Fogadjunk, hogy nem emlékszel, hogy mi már találkoztunk…

-Várj egy percet…- hunytam le a szemeim és mentem vissza az időben- Bakker! Tényleg! 2003 július!

-Pontosan!

-He?- kapkodta a fejét Sergio- Ismeritek egymást? Mi volt 2003 júliusában?

-Raúlnál volt ilyen beszélgetős este…

-Buli?- szakította félbe Sergio Ikert

-Nem, beszélgetős este- ismételte Iker- Na Olinak Raúl a kedvence…

Mosolyogva bólintottam, majd hallgattam Ikert tovább.

-És Raúllal ők már azelőtt többször is találkoztak, és Raúl meghívta erre az estére Olit és az édesapját is… Ott találkoztunk!

-Igen!- helyeseltem- Nem is tudom, hogy felejthettem el…

-8 éve volt… És a kamaszkorod elején voltál…- idézte fel még ezt is Iker- Belém voltál zúgva…

-Nem is!- vágtam rá, majd vigyorra húztam a szám- Na jó… Csak kicsit!

Jó volt kicsit felidézni azt a nyarat, bár tényleg nem tudom, hogy hogyan felejthettem el, hogy én már találkoztam Iker Casillasszal, viszont ő emlékezett rám, úgyhogy nem volt probléma és azért nekem is csak beugrott, hogy jéé, tényleg!

Legalább 10 perce beszélgethettünk, mikor megszólalt sokak kedvence, Shakirától a Waka-waka és a táncparkettre szegezte egy csomó mindenki a szemét, köztük mi hárman is, ugyanis egy szép kis trió kezdte el nyomatni a szőke énekesnő jól ismert koreográfiáját. A csajsziban Katherinét véltem felfedezni, míg a két társában Callejónt és Arbeloát. Miután a számnak vége lett, és mindenki kiszórakozta magát, Iker és én újra társalogni kezdtünk és legalább egy órán keresztül meséltük egymásnak, hogy melyikünkkel mi újság van. Hirtelen Iker válla felett vettem észre érdekes dolgot. Katherine éppen Callejónnal váltott hát egy többé kevésbé forró csókot… Utána meg Coentrao és Kaká között foglalt helyet. Kezdtem elveszíteni a fonalat… Mégis ő lenne a José által említett lány?? De aztán vicces dolog történt. Ahogy én láttam Benzema a barna hajúnál is bepróbálkozott, Katherinének a válasza az volt, hogy leöntötte a franciát a Sergio-koktéllal. Na ezen jót mosolyogtam, és ahogy láttam Mesut is, aki éppen akkor csatlakozott ahhoz a kis társasághoz. Úgy elrepült röpke pár óra, hogy kicsit sem hiányoltam török barátomat. Ezen azért elgondolkodtam…

-Oli!- integetett a szemem előtt Iker- Itt vagy még?

-Mi? Ja, igen, igen!

-Akkor jó- nevetett a kapus- Ha már tényleg figyelsz, akkor bemutatnék neked valakiket!

-Persze, persze!

-Na, Oli ő Gonzalo Higuaín- mutatta be nekem a csapat argentin csatárát, majd a Gonzalo melletti lányra fordította a tekintetét- Ő pedig Sofi Cardona, az egyik legtehetségesebb gyakornok a csapat médiarészlegén… És Gonza legjobb barátja.

Mindkettejüknek intettem és kedvesen, udvariasan, ahogyan azt tanították bemutatkoztam. Sofit és Gonzalot is azonnal megkedveltem, és ámulva hallgattam, ahogyan a barátságukról meséltek. Ők tényleg igazi barátok voltak, olyanok, mint a filmekben… Mint Scooby doo és Bozont vagy Monica és Rachel vagy Bo és Luke Duke. Kicsivel később már úgy gondoltam, hogy itt az ideje megkeresni végre Mesutot, ki is szúrtam a tömegben, de út közben elkapott a nagy pajtása, Khedira.

-Oliii!- na igen, kicsit már be volt állva, táncolni hívott, de aztán elment nélkülem hál’ égnek, így folytathattam utam Mesut felé ki az udvarra

Várnom kellett. Vagyis nem kellett, de inkább vártam és kíváncsiskodtam. Éppen Katherinével beszélgetett, és nem tudtam úrrá lenni a cserfességemen, így roszs szokásomhoz híven megint kihallgattam egy beszélgetést. Tudom, hogy nem a legszebb dolog, de ez az én családi átkom.

-… a gyereked anyjának elmondhatod- hallottam meg a lány hangját, a szemeim pedig majdnem kiestek a helyérő, az állam meg a padlót súrolta

-…tényleg, hogy van a kicsi lányunk?- kérdezte Mesut, mire még jobban kikerekedtek a szemeim

Úgy le voltam döbbenve, hogy azt sem vettem észre, hogy Katherine időközben eltávozott Mesut mellől, és így a barátom egyedül maradt a padnál. Fogtam magam és letelepedtem mellé.

-Hola-hola!

-Oli!- kapta fel a fejét Mesut- Már hiányoltalak! Merre csavarogtál? Utoljára Ikerrel és Sergioval láttalak.

-Igen, utána Ikerrel voltam, aztán bemutatott pár embernek, aztán Ikerrel, Gonzaloval és Sofival beszélgettem- soroltam Mesutnak, aki csak bólogatott, és látszott, hogy van benne már pia, mert nehezen sikerült felfognia a hallottakat, mondjuk én sem panaszkodhattam

-Ikerrel milyen jóba lettél- jegyezte meg kissé furán a török- Foglalt!

-Tudom- vágtam rá- Őt már régebbről ismerem…

-Jaaaaaa!!

-De te…- álltam fel és torpantam meg előtte- Eltitkolod előlem a kislányodat?

-Kislányomat?- nézett rám értetlenül Mesut, mire én elmeséltem neki, hogy mit is hallottam az előbb- Semmit nem változtál…

-Bocsi- nevettem el magam- Nem bírtam ki…

-Nincs gond- legyintett Mes, majd megmagyarázta a dolgot- Nincs kislányom… Kat keresztlányáról volt szó… Csak hülyültünk…

-Érteeeeeem!

-Féltékeny vagy?- kérdezte Mesut egy sunyi mosoly kíséretében, mire én csak felvontam szemöldökömet és keresztbe fontam a karjaim a mellkasomon

-Én? Ugyan kérlek… Max te Ikerre…

Mesut a fejét rázta nevetve, de rám még véletlenül sem nézett. Fura volt ez az egész helyzet. Nem voltam féltékeny… Talán egy kicsit, vagy még annyira sem. És ha tényleg az voltam, csak én nem vettem észre? De majd pont Mesutnak tűnik fel? Nem voltam féltékeny és kész! Ez a vita dúlt a fejemben, míg Mesut csendben nevetgélve a földet kémlelte, de aztán váratlan dolog történt. A nagy merengésemben hirtelen azt vettem észre, hogy Mesut ajkai az enyémre tapadnak. Először azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy hol vagyok és ki vagyok… Majd rájöttem, hogy „EZ MESUT!” A gyerekkori jó barátom… Nem szabadna vele csókolózni, de nem tudtam ellenállni, visszacsókoltam a karjaimat pedig a nyaka köré fontam. Pár perccel később Mesut hagyta abba először, de csak pár centire szakadt el tőlem és csendben megszólalt.

-Kezd unalmas lenni a buli, nem?

Csak vigyorogva bólintottam egyet, majd Mesut karon ragadott, behúzott a házba, elköszönt azoktól, akikkel éppen összefutott, és már ott sem voltunk...

7. fejezet /Deveczke/

~Katherine

Amint bekopogtam, azonnal kaptam is bentről a választ: „Szabad!”. Benyitottam, és egy otthonos kis irodában találtam magam, majd beléptem. Sofi az egyik íróasztal mögött ült, és nagyon bele volt mélyedve a monitorba. Fel sem nézett rám, csak egy boríték felé akart nyúlni, mire én nevetve huppantam le az asztala elé. Amint észrevett, áthajolt az asztalon, majd egy öleléssel, és két puszival üdvözölt. Közben én pedig visszaültem a helyemre.
- Kat! De rég láttalak!

- Én is Sofi! De jól nézel ki! – dicsértem meg, és egyáltalán nem túloztam. Remekül nézett ki, jót tett neki a nyár. Majd belemélyedtünk a témába, és meséltem neki a velem történt dolgokról. Minden szóba került, majd ő is mesélt nekem a vele történtekről. Felhoztam Gonzát is, de csak a szokásos választ kaptam tőle. „Ugyanolyan hülye, mint volt.” Pedig engem nem ez érdekelt. Mosolyogtam rá sejtelmesen. Nem pont erre gondoltam válaszként, de nem feszengettem tovább a témát. Kopogtatást, hallottunk, majd az illető már bent is volt az irodában. Mikor felkaptuk a fejünket, Fab állt meg mellettem, amit én csak egy mosollyal nyugtáztam.

- Hola Fabio – köszöntötte Sofi. – Mindjárt odaadom. Egy pillanat! Addig is had mutassalak be a legjobb barátnőmnek, Katherine A. Coentonak. Kat ő itt a csapat új csillaga, Fabio Coentrao – mutatott be minket egymásnak, mire mi csak mosolyogtunk.

- Mi már ismerjük egymást – mosolyogtam Sofira.

- Így igaz – bólintott Fab.

- Hupsz, akkor ezzel elkéstem – mondta, majd átadta a borítékot Fabnak.

- Obrigado – köszönte meg portugálul a játékos. – Nem is zavarok tovább, beszélgessetek nyugodtan. Sziasztok – búcsúzott el tőlünk, rám mosolygott, majd elindult kifele.

- Nem is mondtad – durcáskodott Sofi. Ilyenkor annyira olyan, mint egy 5 éves.

- Mert nincs is mit. Ne kombinálj, Sofi! Tegnap futottam össze vele először, csak beszélgettünk. Barátok vagyunk, ennyi – mondtam a barátnőmnek, de nem akartam neki semmit sem mondani, azokból amik átfutottak az agyamban.

- Hát ha te mondod. Tényleg! A lovagoddal találkoztál már? – kuncogott.

- Ronaldo még mindig lelkesen próbálkozik, szerintem nem ismeri a nem szó jelentését. Azt hiszem veszek majd neki egy értelmező szótárat… már ha tud olvasni. Nálad még nem próbálkozott?

Érdeklődtem a barátnőmtől, és amikor elmondta mit tartalmaz a szerződésük, nagyon meglepődtem. Eszembe jutott, hogy Liverpoolban ilyet nem tartalmazott a szerződés, ha emlékezetem nem csal. Na mindegy, az Anglia, ez meg Madrid. És még, hogy nem kezdene ki focistákkal? Látok, amit látok barátnőm. Na nem baj, majd kialakul…

- Gondoltam…Juj, már ennyi az idő? – néztem meglepetten az órámra. Eszembe jutott, hogy várnak rám a kávézóban, majd megyek haza, hogy vigyázzak az én kedvenc, és egyetlen keresztlányomra. – Bocsáss meg Sofi, de haza kell sietnem, mert nekem kell vigyázni Albára, és még előtte van egy kis dolgom.

- Semmi gond, menj csak! Nekem is be kell fejeznem ezt a cikket.

- Majd beszélünk! Szia! – adtam neki két puszit, majd már indultam is kifele. Igyekeztem minél hamarabb kiérni az épületből, hogy a kávézóhoz indulhassak. Hála égnek sehol sem futottam össze senkivel, így nyugodtan indulhattam a kávézóhoz. Körülbelül 10 perc gyaloglás után elértem a célomat, odaértem a kávézóhoz, ám meglepetésemre a partnerem még nem volt ott. Leültem egy csendesebb, üresebb helyre, és vártam. Nem is kellett sokat várnom, talán egy-két percet, mikor egy ismerős illat ütötte meg az orromat. Aztán valaki hátulról arcon puszilt, így tudtam, hogy megérkezett a partnerem. Mosolyogva fogadtam, amit viszonzott.

- Szia Kat. Ne haragudj, ha sokat késtem. Remélem nem vártál rám sokat.

- Szia. Nyugi nem vártam rád sokat, 3 perccel ezelőtt érkeztem, Sofinál voltam. Amúgy meg csodálkoztam is, hogy késtél. Mindig én szoktam – vigyorogtam.

- Jól van na. Feltartottak a srácok.

- Nem is azért mondtam. De ezt is egyszer megértük. Késtél!! – nevettem.

- Hát mindent el kell valamikor kezdeni.

- El ám. De ne szokd meg, hogy pontos vagyok.

- Nem fogom. Mesélj, mindent tudni akarok mi történt a nyáron?

- Oké – kezdtem bele. És csak meséltem, és meséltem, míg ő mosolyogva itta a szavaimat. Majd végül elérkeztem egészen a mai napig. Amint befejeztem, láttam, hogy mondani akar valamit, de nem tud belekezdeni. Közben a telefonom is jelzett sms-t kaptam. „Szombaton buli Sesénél, el ne felejtsd. Csók életem.” Hát azt hittem lefordulok az sms-től a székről. Az én drága szerelmem írt nekem sms-t. Szerintem nem nehéz ki találni ki írt, de azért elmondom. Ronaldo. Ó, te jó ég! Ments meg! Mi lesz így velem? Viszont egy újabb buli? Szuper! Már hónapok óta nem voltam ilyen bulin. Azért Angliában sokkal másabbak a bulik. Na kíváncsi leszek, hogy alakul, de legalább végre újra itthon vagyok.

- Kat, minden oké? – lendítette meg a kezét előttem Calle.

- Persze, bocs. Csak gondolkodtam. Képzeld ki írt nekem sms-t. A nagy szerelmem – vigyorogtam.

- Még mindig próbálkozik? – vigyorgott. – Ó, te szegény.

- Köszi, hogy együtt érzel.

- Nincs mit. Akkor amúgy jó nyarad volt?

- Aha, nem volt rossz. De elhiheted amit mondtam, többet nem gyakorlatozom ott valószínűleg.

- De jó. Remélem akkor majd nálunk.

- Hát meglátjuk – mosolyogtam.

- Ó, jó lesz egyet bulizni – vigyorgott.

- Megint kezded? – nevettem. – Csak nem arra gondolsz, amire gondolok?

- Szerintem jól sejted mire gondolok – nevetett. – Cris tuti kitérne a hitéből.

- Az biztos. Behisztizne, durcáskodna rád és rám. Nem akarjuk neki elmondani? – vigyorogtam.

- Isten ments! – nevetett. – Életem végéig hallgathatnám.

- Mért nem volt jó? Az alkalmakkor nem volt ellene kifogásod, vagy tévedek? – vigyorogtam. – Jó kis bulik voltak.

- Na jó, tényleg jók voltak. Nem lenne ellenemre az a bulizás megint – mosolygott.

- Sejtettem, de már kicsit idősebek vagyunk.

- És?

- Azt hiszem, mi sohasem növünk fel – nevettem.

- Minek?

- Hülye – kapott egy kis taslit. Egészen hétig maradtunk, jól éreztem magam. Rádöbbentem. Nekem tényleg hiányzott Madrid, és a barátok, na meg a jó bulik. Jó újra itt lenni, a megszokott környezetben.

Calle hazavitt, mivel felajánlotta, és addig is hülyültünk egy jót. Mint két óvodás komolyan mondom. Hazaérve, apa és anya már teljes öltözékben vártak, indulásra készen. Üzleti vacsira mennek, majd csak éjjel érnek haza. Alba még játszott, kikísértük Albával anyáékat, majd a fürdő fele mentem, megfürdetni a hercegnőt. Könnyebben ment, mint gondoltam, már nagyon fáradt volt. Megtöröltem egy fehér törölközőjében, amit persze, hogy Real címerrel volt ellátva. Komolyan mondom nem is Arbe lenne, ha nem vett volna legalább egy címeres törölközőt. Pizsibe bújtattam, és amint letettem a kiságyába, máris aludt. A baba megfigyelőt magamhoz vettem, becsuktam halkan a szobaajtaját, majd a szobámból a laptopommal, és telefonommal a nappaliba siettem. Bekapcsoltam a laptopot, és böngészni kezdtem. Megnéztem mi a helyzet Angliában a foci terén, majd az itthoni híreket is megnéztem. Felléptem twitterre, és bejelentkeztem az e-mail címemre is. Kaptam pár e-mailt, ezekre gyors válaszoltam is, majd visszatértem twitterre. Mivel nem volt hozzá nagy kedvem, hogy ott böngésszek, elindítottam egy filmet, és azt néztem. 11 fele lett vége, majd indultam a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kakaót. Már annyira rég ittam, és most arra szomjaztam. A konyhapultnál szürcsölgettem, mikor hallottam, hogy egy kulcscsomó a helyén landolt. A bátyám is hazaért. Valószínűleg a konyha felé fog jönni, és nem is tévedtem.

- Kat. Azt hittem már alszol – puszilt homlokon, majd elmerült a hűtőben. – Alba?

- Óóh, szia Arbe. Persze már nyolckor aludnom kellett volna, vagy mi? – nevettem. – Már nem vagyok óvódás – nyújtottam rá a nyelvem. – Amúgy a kislányod éppen alszik.

- Akkor jól van – vigyorgott, majd beleharapott a szendvicsbe, amit a hűtőszekrényből halászott elő.

- Mit csináltatok ma? – érdeklődtem.

- Sesénél PS-eztünk. Én, Iker, Raúl, Cris, Marcelo, meg Pepe. Calle is úgy volt, hogy jön, de aztán még sem.

- Persze, mert velem kávézott. Beszélgettünk.

- Ja akkor befogtam – harapott a szendvicsébe. – Azt hittem randija volt.

- Aha. És még a nők kíváncsiak, mi? – csaptam fejbe. – Szegény Alba, már előre sajnálom mi lesz vele tini korában.

- Na, de szemét vagy – nyújtotta ki rám a nyelvét. - Nem is vagyok olyan rossz.

- Ááh, dehogyis. Végülis a gimiben is csak elüldözted a kiszemeltjeimet – legyintettem.

- Jól van. De az azelőtt volt, hogy összejöttünk. Totál beléd voltam esve – vigyorgott.

- Rég volt már. Viszont én is odáig voltam érted.

- Csak pár éve… - ekkor a telefonom jelzése szakította meg Arbét, egyből 5 sms-t kaptam. „Party, Sesénél. Szombaton. Jó buli lesz. Marcelo.” Marcelon kívül még Sergio, Kaká, Mesut, és Fab írtak. Mindegyik sms persze a szombati bulit tartalmazta, amin nekem mosolyognom kellett. Mindig meghívnak, és általában nem csak egy ember.

- Szombaton buli lesz Sesénél – hozta fel Arbe.

- Tudom, már kaptam pár meghívást. A szerelmem már értesített – vigyorogtam. – Na még páran.

- Ja sejtettem, de nem mondhatod, hogy nem szóltam.

- Ez igaz – még jó fél órát beszélgettünk, majd felmentem lezuhanyozni, és bedőltem az ágyba. Másnap könnyen, és lazán lement az egyetemen minden, hamar végeztem. A délutánt otthon töltöttem, este pedig Arbéval, és Raúllal bolondoztunk. Szombaton a délelőtt folyamán keltem, felöltöztem, majd elmentem futni. Azért két napig kihagytam, és jó kikapcsolódási mód. A fülemben az egyik kedvenc énekesem Enrique Iglesias dalai szóltak, és épp az I like it. Egyből meg jött a kedvem, és kezdhettem hangolódni az estére is. Mert ma buli. Végre! Már alig vártam.

Valamikor ebédidő környékén értem haza, anya, Arbe, és Alba hangja a konyhából hallatszott ki, én viszont a szobámba tartottam, hogy letusoljak. Tusolás után elmentem a városba, mivel nem voltam éhes. Jó két órát sétálgattam, elmentem arra a környékre is, ahol régen apával laktam, de csak kívülről néztem meg azt a házat, a régi otthonomat. Három óra fele elindultam hazafele, pár játékos háza előtt el is haladtam. Konkrétan Khedira, Mesut, Benzema, Varane, és Pepéék előtt. Nem volt kint egyikük sem, így zavartalanul értem haza. Meglepetésemre Arbe otthon volt, épp Albával játszott. De nem voltak egyedül, Raúl, és Gonza is velük voltak. Mosolyogva figyeltem az ajtóból, a négyesüket. Alba nagyon jól érezte magát, látszott mennyire szereti Arbét. Azért jó, hogy időt is tud rá szánni. De jó lenne, ha Carlota visszajönne, majd meglátjuk haza jön-e valaha.

Pár perccel később vettek csak észre, de már a srácok sem maradtak sokáig. Mentek elkészülni a bulira. Bár azt nem értettem minek a pasiknak annyi idő. Mennyi ideig akarják ezek kiválasztani a ruhájukat? Viszont Arbe nem készülődni ment, hanem még Albával játszottak. Én addig a kanapéról figyeltem őket csendesen, majd Arbéval beszélgetni kezdtünk. Mint mindig. Majd csak azt vettük észre, hogy már hat óra. Én indultam a szobámba készülődni. Aztán eszembe jutott, hogy Seséhez nem is tudom hányra kellett menni. Így a folyosón kiabáltam Arbénak.

- Hé, Arbe! Hányra is kell mennünk?

- Tessék? Mondtál valamit? - jött ki telefonnal a kezében.

- Azt kérdeztem, hogy Seséhez hányra kell menni.

- Ja, hogy azt. Asszem 8-ra. Nem emlékszem pontosan. De ráérünk – vigyorgott.

- Oké. Anyáék?

- Még nem értek haza.

- Albát megfürdeted akkor?

- Persze, mindenképp én akartam.

- Akkor még ezen a héten, ha lehet – vigyorogtam rá, majd mikor elindult befelé seggbe rúgtam. – Szimpla szeretetből kaptad.

Gyors besiettem a szobámba nehogy utánam jöjjön, de nem volt szerencsém, mert utánam jött, és fejbe vágott egy párnával, majd kirohant. Nem mentem utána, mert akkor sosem készülnénk el a mai nap. Elindultam a fürdőszobámba, hogy letusoljak, és felfrissítsem magamat. Jó 10 percig áztattam magam, hajat mostam, majd magam köré tekertem egy törölközőt, és kiléptem a kabinból. A hajamat úgy szárítottam meg, hogy időre megszáradjon, így feltűztem. Majd jött a ruhaválasztás. Negyed óra alatt sikerült kiválasztanom a ruhámat, vagyis inkább megtalálnom a többi között, hisz mindenképpen ezt szerettem volna felvenni. Az egyik kedvenc ruhám, még tavasszal vettem, és imádom. Egy fekete miniruha, vörös virágokkal, és féloldalas vállal. Egy kicsit talán kihívó, de pont ez tökéletes az ilyen estékhez. Feltettem egy alap sminket, szemceruza, szempillaspirál, egy kis alapozó, de nagyon halványan. Egy hozzá illő fülbevalót, majd gyűrűt is felvettem, végül még a fekete körömlakk mellett döntöttem. Mivel elég gyorsan elkészültem, és volt még időm, felmentem skype-ra. Steven fent volt, így beszélgettünk egy fél órát. Egy remek barátra leltem Liverpoolban, sokat segített, így jó volt vele egy kicsit beszélgetni. Nyolc óra fele elköszöntem tőle, bementem a fürdőbe, feltettem egy kis szájfényt, majd magamhoz vettem a magas sarkú szandálomat, a táskámba beledobáltam a telefonomat, és az irataimat, és elindultam lefelé. Lent csak anya volt a konyhában.

- Na milyen? – forogtam egyet előtte.

- Hú, édesem. Nagyon csinos vagy. A hajad így felcsatolva marad?

- Ja, nem. Jó hogy szólsz. Köszönöm – pusziltam arcon, majd felszaladtam a szobámba, és kiengedtem a hajamat. A magas sarkúmat felvettem, és újra lent is voltam.

- Arbe?

- Még fent van.

- Alvaro Arbeloa Coca – kiabáltam fel a lépcső aljából. – Jó lenne, ha ma még letolnád a nagy seggedet, mert soha nem érünk oda. Ja és jó lenne, ha kiszállnál a képeddel a telefonodból, függő. 5 perced van. Köszöntem.

Leültem a kanapéra, és vártam míg megérkezik Arbe. Végül is pont az 5. percben leért, és akkor tette el a telefonját.

- Mehetünk? – álltam fel.

- Aha – nézett fel rám, és meglátta a szerelésem.

- Na milyen? – mosolyogtam.

- Dögös, azt hiszem veled maradok az este – vigyorgott. – Hátha valaki elvisz.

- Jól van, örülök neki. Haladjunk – toltam kifele az ajtón. – Elmentünk, anya. Majd valamikor érkezünk. Maximum holnap. Szeretünk.

Majd elindultunk gyalog Sese felé. Útközben Raúlék, és Calle csatlakozott hozzánk. Egy negyedórás séta után megérkeztünk Seséhez, ahol már zajlott a buli. Már az utcán lehetett hallani a zenét. Bent már jó páran voltak, rengeteg ismerős, és egy-két ismeretlen is. De ilyenkor ez kit érdekel? Arbéék már el is tűntek mellőlem, egyedül Calle maradt mellettem. Ennyit Arbe „egész este melletted maradok”-járól. Bár jobb is, ha nem felügyel már rám. Elindultunk befelé a forgatagba. Egyszerre Sese termett előttünk, két puszival üdvözölt, majd ment is tovább. Leültünk az italos pulthoz, és két koktél kértünk. Közben körbenéztem, megpillantottam a portugál-brazil 5-öst. Khedirát, amint épp Mesutnak magyarázott, na meg persze Benzemát is, aki egy csajt próbált befűzni, bár a csajt nem láttam igazából. Majd aztán megpillantottam az arcát. Mesut barátnője vagy kije. Olivia, ha jól emlékszem. Őt kellett körbevezetnem. Akkor azt hiszem egy kicsit bunkó voltam, pedig ő rendes volt velem. Majd egyszer elnézést kérek tőle, talán…

Gonzát kerestem a szememmel, hátha meglátom esetleg mellette a barátnőmet, de vélhetőleg még nem érkezett meg. Az italom felé fordultam, majd Calléra pillantottam.

- Mennyire hiányzott ez nekem már - sóhajtottam.

- Hát még nekem – vigyorgott. – Rég buliztunk együtt.

- Hát ha régebb óta lennél itt a nagyoknál, akkor többet tudtunk volna- mosolyogtam rá.

- Szia életem – suttogott valaki a fülembe. Megfordultam, és az arcom alig pár centire volt Ronaldoétól.

- Cris, szívem. De jó látni. Köszönöm az sms-ed. Nem is tudom mi lenne velem nélküled. Főleg, ha ilyen fontos dolgokról nem értesítenél - sóhajtottam színpadiasan.

- Hát én sem – vigyorgott. – Nem lenne kedved most egy kis szórakozáshoz? – suttogta a fülembe. Én rá mosolyogtam, majd megszólaltam.

- Miért is ne? Talán lenne időm végre kilakkozni a körmöd – vigyorogtam, mire mellettem Calle majdnem belefulladt az italába annyira nevetett.

- Jó ötlet – vigyorgott. – Addig én elszórakoztatnálak.

- Sejtettem, de bocs most Calle mellett maradok.

- De miért? – vigyorgott.

- Hát mert jó társaság – kacsintottam a spanyolra.

- Én is az vagyok.

- Hát…

- Na jól van ám, mitől jobb mint én? – tettette a durcás kisfiút.

- Ha te azt tudnád – vigyorogtam, de ezt már nem hallhatta meg, hisz Pepe, és Marcelo elhúzták valamerre, amit magamban meg is köszöntem nekik.

- Ennyit arról, hogy nem mondjuk el neki – vigyorgott Calle. – Meg akarsz engem öletni?

- Egyértelmű. Hátha valami jó pasi felém néz.

- Én is szeretlek.

- Tudom, én is.

Nevetgéltünk, majd elmentünk táncolni, közben Arbe is megtalált, és természetesen ő sem maradhatott ki a táncolásból. Shakira Waka Waka számára táncoltunk hárman, és nem egy szempár fordult felénk. Olyanok voltunk, mint a hármas ikrek, pedig nem beszéltük meg, hogy ugyanazt táncoljuk. Régen is sok példa volt erre, de akkor vagy csak Arbéval táncoltam, vagy Calléval, bár azok nem csapaton belüli bulik voltak. Csodálkozom, hogy most nem lógott a telefonján Arbe. Calléval egy óra táncolás után megindultunk, ám mielőtt külön váltunk volna magához rántott, és megcsókolt. Eléggé meglepett, de attól függetlenül viszonoztam a csókját. Nem tudom mi ütött belém, hisz még nem fogyasztottam annyi alkoholt. De igenis jól esett be kell valljam. Vagy csak a pasihiány beszél belőlem? Mikor elváltak ajkaink, egymásra vigyorogtunk, majd külön váltunk. Ő a tömegbe, én pedig a pulthoz ültem vissza, ahol Kaká, és Fab ültek.

- Sziasztok srácok.

- Szia Kat – kaptam egy-egy puszit tőlük.

- Mi a helyzet?

- Megvagyok – válaszolta Kaká.

- Én is – mondta Fab.

- jól nézel ki – mondták egyszerre.

- Köszönöm fiúk – mosolyogtam rájuk.

- Arbeloa. Szia – mosolyogott rám a francia csatár, mikor ledobta magát mellénk. Fogalmam sem volt mitől viselkedett így, így csak felvontam a szemöldökömet.

- Benzema. Téged meg mi lelt? Beütésed van, vagy mi?

- Nekem, á dehogyis. Csak jó a kedvem. Ja, és még meg sem dicsértelek. Nagyon dögös vagy ma – kacsintott rám. Na ekkor már tényleg furcsa volt, soha nem beszéltünk egy alkalommal sem többet két mondatnál. Az is csak a köszönés volt.

- Na te tényleg meghülyültél. Mit szeretnél? – vontam fel ismét a szemöldökömet.

- Nincs semmi bajom nyugi. Viszont nem lenne ellenemre egy kis kettesben eltöltött óra, úgy mint a kis barátoddal – suttogta a fülembe, mire teljesen ledermedtem. Honnan a fenéből tudta meg ez? Hisz Calle, én, Kaká, és Arbe tudunk csak róla. Na jó meg Sofi. – Na mi van meglepődtél? Csak egy órát kérek na.

- Hülye, idióta – mosolyogtam rá, majd feltűnésmentesen megfogtam a poharamat, és a Sese által készített piros színű koktélt megfogva, leöntöttem. Diadalittasan rámosolyogtam, majd bemutattam neki. – Ezt gondolom rólad.

- Basse. Putain – morogott egy sort. Míg mellettem Kaká, Fab, és most már az időközben hozzánk csatlakozott Mesut, és Calle is nevetett rajta. Majd morogva elindult, mikor már én is annyira nevettem.

- Mit mondott? - érdeklődtek a srácok.

- Mindegy, nem fontos – legyintettem, és próbáltam nem odanézni rájuk.

- Gyere menjünk egy kicsit – húzott magával Kaká, és Calle. Majd mikor nem volt a közelünkbe senki, megkérdezték. – Mit mondott?

- Hajj – sóhajtottam. – Tudja azt a dolgot. Utána meg leribancozott, mikor leöntöttem. Azt még értem franciául. Utálom. Komolyan mondom inkább Ronaldo, mint ő.

- Ne törődj vele, bulizz velünk – mosolyogtak a srácok. Mekkora szerencsém van, hogy vannak barátaim, akikben megbízhatok teljesen.

Két szám után leültünk vissza Mesuthoz, és Fabhoz, majd beszélgetni kezdtünk. Az italok fogytak, közben Marcelo, és Pepe jöttek minket szórakoztatni. Fél 11 fele kimentünk levegőzni, de a két vicczsák nélkül. Majd eszembe jutott, hogy láttam azt a lányt, és addig Mesut felé fordultam.

- Mesélj nekem a barátnődről – kértem meg.

- Mit mondjak? A nevét tudod, veled egyidős. Osztálytársak voltunk Németországban, majd már suli után nem nagyon találkoztunk. Most, hogy ideköltözött, pár napja találkoztunk, barátok vagyunk.

- Aha, értem. Barátok, mi?? A gyereked anyjának elmondhatod nyugodtan – hülyültem.

- Tudom. De még én sem tudom – mondta. – Tényleg, hogy van a kicsi lányunk? – vigyorgott.

- Meg van, meg van. Hiányolta a hülye fejedet.

Pár percig még beszélgettünk, bár azért kicsit nehézkesen ment egy-két kifejezésnél, hisz annyira nem értett még mindent rendesen Mesut spanyolul, később pedig a 3 srác is bekapcsolódott. Eszembe se jutott, hogy ők is halhatták a beszélgetésünket. Bár ahogy Fab arcát néztem, ő tuti hallotta. És akkor eszembe jutott a csók Calléval. Remélem nem látták sokan. A fene vigye el. Remélem Fabék sem látták. Mert élveztem, nem az, de mégsem értettem, miért zavart az, hogy esetleg Fab megláthatta. Bent különváltunk. Percekig csak bolyongtam, majd megálltam az egyik ajtófélfánál, és néztem a többieket. Megpillantottam a barátnőmet, intettem neki, mire ő is visszaintett.

- Majd beszélünk – tátogta, mire én bólintottam. Tehát sikerült Gonzának elhoznia. Hála isten. Szerintem több van köztük, mint ők gondolnák, de nem kombinálok inkább. Ahogy láttam Arbéban már volt pia, de mondjuk Khedira vitte a pálmát, már egy kicsit nagyon be volt állva. Valaki megállt mellettem, majd behúzott a tömegbe. Mikor rápillantottam, rájöttem, hogy Fab az.

- Csinos vagy – mosolygott rám, mikor táncoltunk.

- Köszönöm, te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam. És tényleg jól nézett ki. Fogalmam sem volt honnan vannak ilyen gondolataim, mert nem ittam én annyit. Jó be kell ismernem nem rossz pasi, sőt nekem pont tökéletes, de akkor is. Mert ahogy végignéztem rajta, majdnem megállt bennem az ütő. Szerencsére megszólalt, így nem rajta járt az agyam.

- Most ezt Mesutosat nem vágom. Hülyültetek, vagy tényleg? – vigyorgott.

- Csak hülyültünk nyugi. Albáról volt szó – vigyorogtam. – Miért?

- Semmi, semmi – legyintett, mintha nem lenne fontos, de elgondolkozott. – Csak nem voltam biztos benne.

- Értem – mosolyogtam. Nem erőltettem a témát. Az este további részében végig együtt buliztunk. Ittunk, táncoltunk, beszélgettünk. Nagyon jó társaság volt, aki képes volt elviselni a hülye fejemet. És én is az övét. Szerencsére sem Benzema, sem Ronaldo nem keresett már a buli folyamán. Vagy csak én nem tudok róla. Viszont Fab, olyan volt számomra, mint akit már gyerekkorom óta ismerek, pedig alig pár napja találkoztunk személyesen először. Viszont reméltem, hogy mi még sokáig egymás közelébe leszünk. És hogy vannak-e olyan találkozások, és pillantások, amik megváltoztathatják az életünket? Azt hiszem vannak, mert velem már megtörtént, legalábbis azt hiszem, sőt nem is egyszer…

Basse - Basszus

Putain - Ribanc

6. fejezet /Tangolita/

Sofía
Korán reggel volt, én pedig kócosan és kissé nyúzottan mentem ki a konyhába, hogy feltegyem főni a kávét. Amíg vártam elgondolkozva forgattam a kezemben a belépőkártyámat. Csak bámultam rajta a klubcímert és még mindig olyan hihetetlennek tűnt, hogy ennyire hamar elszállt ez a pár év, én pedig itt dolgozom. Az a kártya szabad belépést engedett nekem oda, ahová a legtöbb klubszimpatizáns csak álmodhat a belépésről: a Valdebebasba, ahol külön parkolóhelyet is kaptam, a Santiago Bernabeuba és szinte bárhová, ahol a  klub valamely csapata kezdve a kosarasoktól a labdarúgókig az első csapattól az utánpótlásig megfordul az összetartástól az edzőtáborig. A kávéfőzö halk kotyogással jelezte, hogy hamarosan elkészül a kávé és a frissen főzött fekete lé illata egyre inkább elkezdte betölteni a konyhát, amit a reluxa résein utat törő napsugarak csíkokban világítottak be. Ahogy lefőtt, töltöttem ki magam a bögrémbe és belekortyoltam a tűzforró kávéba, aztán visszatettem hűlni. Elgondolkozva nyitottam ki a hűtőmet, hogy valai reggelinek valót keressek benne, amikor valaki kopogtatott az ajtómon. Nagyon megijedtem, mert ezen a korai órán nem számítottam látogatóra és ahogy összerezzentem az ijedtségtől, jól bevágtam a fejem az egyik polcba. A fejemet simogatva halkan káromkodtam és kissé morcos hangulatban nyitottam ajtót. Abból, hogy ki áll a küszöbön először semmit sem érzékeltem, mert az a valaki egy zacskóban illatozó frissen sült péksüteményt tartott közvetlenül az orrom elé. Rögtön meg is kordult a gyomrom, amint beszívtam a finom és igen csábító illatokat és nyeltem egyet, aztán Gonzalo villámgyorsan a háta mögé dugta a zacskót.

-         Bocsánat asszonyom, én Sofía Cardonát keresem? Nem itt lakik? - szólalt meg bekukucskálva a vállam felett.

-         Tonto!

-         Ja hogy te vagy az! Így meg sem ismertelek, bocsi. – nevetgélt az ajtóban.

-         Tréfarépát reggeliztél Goni? Még egyenlőre gondolkozom, hogy beengedjelek-e. – vágtam vissza.

-         Jó, akkor ezt mind én egyedül fogom megenni. – mutatta fel a 2 zacskót.

-         Meggyőztél. – tártam ki az ajtót nevetve.

-         Ez könnyen ment. – lépett be a lakásba - A férfiakról tartja az a közmondás, hogy a gyomrukon keresztül vezet az út a szívükig, de ahogy látom nálad is ez az út az, ami talán működik. Nem irigylem azt a pasast, aki egyszer meghódítja a szíved. Minimum egy ötcsillagos séfnek kell majd lennie szerintem, hogy minden igényed kielégítse. – dobta le magát az egyik székre a konyhában és maga elé tette le a 2 zacskót.

-         Nem kell Michelin csillagos séfnek lennie, csak tudjon főzni, ez alap. – jegyeztem meg. - Mit hoztál? – kezdtem érdeklődni az illatozó finomság után.

-         Reggelit.

-         De mi a reggeli?

-         Ennivaló. – idegesített tovább. Láthatóan élvezte, hogy kezdek kicsit morcos lenni. – Tessék ezt hoztam neked, éhenkorász. Odaadom még mielőtt felnyársalsz egy desszertvillával. – nyújtotta oda nekem az egyik zacskót egy kis idő múlva.

-         Köszönöm! – vettem el tőle és belenézve a zacskóba egy szelet áfonyás pitét pillantottam meg. A tenyeremben tartva még éreztem, hogy meleg. – Ez a kedvencem. – léptem oda hozzá és adtam az arcára egy puszit.

-         Azért vettem neked. – mosolygott.

-         A tied pedig vaníliás Croissant? – szagoltam bele a levegőbe.

- Igen az és ígérem óvónéni, hogy futok majd 5 plusz kört és egész héten salátát fogok enni, amíg ki nem nőnek a nyuszi fogaim és nem lesz bolyhos kis farkincóm. – adta elő halálosan komoly arccal, aztán mind a ketten dőltünk a röhögéstől. Miután kifújtuk magunkat a nagy nevetgélés után letettem egy bögre tejeskávét Goni elé, mert tudtam, hogy ez a kedvence. Hálás szemmel nézett rám, aztán leültem én is az asztalhoz. Lerúgtam a papucsom és a jobb lábam felhúztam magam alá a széken és úgy álltam neki az áfonyás pitémnek.

-         Milyen volt a kanbuli? – érdeklődtem.

-         Hidd el nekem, nem akarod te azt tudni. – hárított. -  Legyen elég annyi, hogy egy tubus mentolos fogkrémem bánta, de másnap reggel látni Matías fejét, amikor felfedezte, hová is került a fogkrémből, az megfizetethetetlen volt. – vigyorodott el gonoszul - Mi hír van otthon? – kérdezte meg 2 falat közt egy hirtelen témaváltással.

-         Apát nagy nehezen sikerült róla lebeszélnem, hogy ideutazzon, ugyanis a saját szemével akart róla megbizonyosodni, hogy tényleg semmi bajom nincs és Riboték sem bánnak velem csúnyán. Anya szokás szerint csak mosolyog rajta és megpróbálja megértetni vele, hogy már felnőttem. – összegeztem

-         És Ricky? Hogy megy neki a foci?

-         A múltkor rúgott egy duplát az Huracán ellen. – csillant fel a szemem. – Apa pedig odáig és vissza volt teljesen, mert a meccs után félrehívta Pasarella és elmondta neki, hogy ha így folytatja a gólgyártást, jövőre hajlandó lesz egy próbát tenni vele a nagy csapatban. Ezt persze nem mesélte el Rickynek, mert szerinte még a fejébe szállna és akkor nem hajtana annyira.

-         Nem biztos, lehet, hogy motiválná.

-         Én is ezt mondtam neki, de nem hallgat rám.

-         Jesusito, de rég volt amikor még én játszottam ott, ahol most az öcséd. – gyürte össze gombóccá a papírzacskót.

-         Abuelo, hozzam a műfogsorod? – kuncogtam. Goni nem válaszolt, csak megdobott az összegyűrt papírgombóccal, én pedig felvettem a kesztyűt és visszadobtam. A játékunknak azonban hamar vége szakadt, mert a kis gombóc begurult a konyhaszekrény alá és onnan már nem tudtam kiszedni, akárhogy is próbálkoztam.

-         Azt hittem, hogy erről már leszoktál. – dobtam le magam nevetve ismét a székre.

-         A galacsindobálásról? Lehetetlen.  Majd ha egyszer eljössz velünk az összetartásra vagy egy idegenbeli meccsre, azonnal megérted majd, hogy mire gondolok.

-         Én most csak arra gondolok, hogy ha nem indulok el 5 percen belül a Valdebebasba, Ribot nem hiszem hogy boldog lesz. – pattantam fel a helyemről, miután megakadt a szemem a faliórán.

-         De nem később kezdődik a munkaidőd? – nézett rám kérdőn Goni.

- Ma előbbre berendelt a főnököm, mert valami papírt alá kell írnom. – kaptam fel az előre kikészített ruhám a kanapéról és bementem a fürdőszobába, hogy átöltözzek. Mikor kiléptem onnan, Goni még mindig ott ült a széken. Gyorsan összeszedtem mindent és ahogy volt, bedobtam a táskámba, aztán terültem-fordultam és bezártam az ajtót magam mögött. Már megtettem pár lépcsőfokot lefelé, amikor eszembejutott, hogy az argentin benn maradt. Azonnal visszafordultam, beillesztettem a kulcsot a zárba és amikor elfordítva kinyitottam Gonzalo kopogtatásra emelt kézzel, meglepett tekintetet vágva állt az ajtó túloldalán.

-         Bocsáss meg! Nem akartalak fogva tartani vagy ilyesmi. – mentegetőztem.

-         Pedig már azt hittem, hogy váltságdíjat is akarsz értem kérni. Még rám mondják azt, hogy szórakozott vagyok...- lépett ki mellettem a lakásból, hogy bezárhassam az ajtót.

-         Ugye nem haragszol rám?

-         Dehogy haragszom. – karolta át a vállam lefelé menet.

-         Akkor jó. De én most előre sietek, ha nem bánod. Majd találkozunk! Szia! – siettem le mellette a lépcsőn, de még visszakibaáltam neki – Köszi a reggelit! Jövök neked eggyel!

Szélvész gyorsan repültem ki az ajtón, aztán bevágtam magam az autómba és indítottam. Igyekeztem koccanásmentesen kiállni a 2 méregdrága autó közül, amelyekből az egyik épp Gonzalo Audija volt. Amint sikerült a művelet rá is kanyarodtam a Castellanára vezető utcára és amilyen gyorsan csak a szabályok engedték vezettem a külváros felé. Szerencsére nem kerültem dugóba és hamar elértem a Nuevo Ministerios környékére. A buszmegálló tömve volt emberekkel és a metró felől is öltönyös – kosztümös tömeg araszolt a munkahelye felé. Ahogy elértem a Moraleja és a Valdebebas határán álló golfpályát kicsit lehúztam az ablakot, hogy beengedjem a kocsimba a frissen vágott és szépen karbantartott fű illatát. Egyszerűen imádtam ezt az illatot és a Ciudad Deportivoban lévő irodában is nyitott ablaknál dolgoztam, mert pont az egyik edzőpályára néző sarokban helyezték el a kommunikációért és a médiáért felelős részleget. Persze itt az edzőpályán szinte csak én és néha Graci tartottuk a frontot, mert Ribot és a többiek a Bernabeuban eldugott irodák egyikében vagy éppen a Real Madrid TV stúdiójában dolgoztak. Mikor odaértem, ahol az edzések után a szurkolók várni szokták a játékosokat, picit félreálltam és előkerestem a belépőkártyámat, aztán gázt adtam és befordultam az edzőközpont bejáratán. Leparkoltam a nekem fenntartott helyre és célbavettem a pultot, ahol a megelöző napokban Marta állt, ám most egy számomra ismeretlen nő rendezgette a papírokat.

-         Buenos Días! Señor Ribot bejött már?

-         Nem veszünk fel senkit. – bökte oda foghegyről, rám sem nézve.

-         Félreért, én az új gyakornok vagyok, Sofia Cardona.

-         Azt én is mondhatom.

-         Hagyja Damaris, ő tényleg az új gyakornok. – sietett a segítségemre egy Real Madrid címeres melegítőt viselő, sötét hajú, magas férfi.  – Menj csak nyugodtan, már benn van, az előbb néztem be hozzá. – mosolygott rám.

-         Köszönöm! – viszonoztam az idegen mosolyát és elsiettem az irodába. 

Sebastian Lara

Belépve az ajtón köszöntem Gracinak és hevesen dobogó szívvel bekopogtattam a főnököm oroszlánbarlangjának ajtaján. Miután beléptem hozzá, mosolyogva kínált hellyel.

-          Buenos Días! Elnézést, a késésért, de... – kezdtem volna szabadkozni, de Ribot félbeszakított.

-         Ha előbb érünk be, itt nem szokás elnézést kérni. Vagy Argentínában szoktak? – mutatott a falon ketyegő klubcímeres órára, amely épp 1 perc múlva ütötte el fél 9-et.

-         Bocsánat! – hajtottam le a fejem.

-         Már megint kezdi. – sóhajtott egyet. – Mondja señorita, emberevő kannibálnak nézek én ki, aki még a kákán is csomót keres, hogy kiakadhasson és üvöltözhessen egy kicsit az alkalmazottakkal? Azért viselkedik úgy, mint egy múlt századi illemtankönyv? - kérdezte a vesémbelátó tekintettel a főnököm.

-         Nem. – ráztam meg a fejem mint egy megerősítésül szánva ezt a szavaimhoz.

-         Nézze ez itt a Real Madrid a világ egyik legnagyobb és kérdés nélkül a legjobb klubja. Nem egyszerű irányítani egy részleget sem, mert annyi ember dolgozik a háttérben a csapat sikeréért, hogy azt maga el sem tudja képzelni, de ez nem jelenti azt, hogy cseppet sem családias a légkör, hisz mindenki, aki madridista, az egy nagy család tagja. Én nem azt akarom, hogy vágja haptákba magát, ha meglát és sohasem szoktam a pár perces késéseken fenn akadni. Csak egy valamit követelek meg mindenkitől: a fegyelmezett és pontos munkavégzést. Érti?

-         Igen. – bólintottam mosolyogva.

-         Bueno. Akkor rá is térhetünk, hogy miért hívtam ma korábban. Itt lenne ez a pár oldalas melléklet a szerződéséhez, amit még alá kellene írnia. – tett le elém az asztalra pár összetűzött papírt. – Gondolom már tudja, hogy mi áll benne.

-         Igen tudom. – válaszoltam, hisz mielőtt aláíratták velünk, a frissen végzettekkel a szerződést, ezt is át kellett olvasnunk.

-         Ha akarja nyugodtan átolvashatja mégegyszer.

-         Nem szükséges. – fogtam a kezembe a tollat és az utolsó oldalra lapoztam, ahol megakadt a szemem egy olyan ponton, ami abban a példányban nem volt benne. Ribot is észrevette, hogy meredten bámulok a legutolsó kitételre.

-         Mi a baj? Kérdezzen nyugodtan, ha valami nem világos!

-         Csak ez a pont nem volt benne abban a példányban, amit nekünk mutattak. – mutattam a tollam hegyével az utolsó bekezdésre. „ Az alkalmazásban álló személy nem kerülhet közelebbi kapcsolatba a klub első csapatainak egyik alkalmazottjával sem.”

-         Ez pusztán elővigyázatosság. Közelebbi kapcsolat alatt a szerelmi kapcsolatot értjük.

- Értem. -  esett le egy nagyobb kő a szívemről, mert nem szívesen kerültem volna abba a helyzetbe, hogy választanom kelljen Gonzalo barátsága és a munkám között. Gyorsan aláírtam a nevem és átnyújtottam a papírt Ribotnak, aki még intézett hozzám pár kedves szót és elengedett. Leültem az íróasztalomhoz és áttanulmányoztam az aznapi tennivalóimat és közben megpróbáltam kicsit puhatolózni Gracinál a megmentőm után

-         Nem tudod véletlenül, hogy ki volt az, aki előttem nem sokkal járt benn a főnöknél?

-         Sebastian Lara, az Alevín B edzője. – válaszolt, aztán pletykára éhesen kapta fel a fejét. – De miért érdekel annyira?

-         Nem érdekes, csak meg akarom neki köszönni, hogy helyretette Damarist.

-         Beszólt neked?

-         Nem hitte el, hogy én vagyok az új gyakornok.

-         Szokd meg, ő egy hülye trampli! Akrmit is mond, engedd el a füled mellett! Velem is így viselkedett eleinte, de ma már keresztülnézek rajta. – legyintett egyet kezében a tollal. – Na de visszatérve Sebastianra, őt sokat fogod látni, mert jóban van a főnökkel és gyakran benéz hozzá. Ha érdekel, akkor véletlen azt is tudom, hogy mikor szokott lenni az Alevínok edzése. Ja és tudtommal nem tartozik hozzá semmiféle barátnő sem. – kacsintott rám sokat tudóan.

-         Ez máris több, mint amit tudni akartam, de azért köszi! -  nevettem.

-         Igazán nincs mit! – fordult vissza a papírjaihoz Graci és én is nekiálltam átböngészni a napi tennivalóimat.
A klubcímeres fejléccel ellátott papíron ismételten nem sok feladat volt felsorolva, ami megoldásra várt, de mégis biztosítva volt, hogy ne semmittevéssel teljen el a munkaidőm nagy része. A papírra gépelt pár sor szerint az első számú feladatom az volt, hogy menjek el a Palacio Deportesbe, nézzem végig a kosarasok edzését és ismerkedjek kicsit az ottani légkörrel. Rásandítottam a karórámra és ha nem akartam elkésni, máris indulnom kellett. Felkapva a táskámat el is indultam kifelé az autómhoz. Beültem és bekapcsoltam a biztonsági övet, aztán indítottam. Ahogy visszafelé hajtottam a városba, velem szemben az ellenkező irányba egymás után fordultak le a csillogó-villogó autócsodák a Ciudad Deportivába tartó útra. Az első csapat edzése is ugyanakkor kezdődött, mint a kosarasoké és ha tehettem volna én is inkább a focistákat válaszottam volna, mint a kosárlabdát, de ha ezt osztotta rám Ribot, hát nem ellenkezhettem. Keresztülhajtottam a városon, aztán leparkoltam a hatalmas sportcsarnok alatti parkolóban. Már várt rám Elisa Estrada , aki a klub hivatalos oldalán a kosarasszekció vezetője. Felkísért a csarnokba, ahol a pálya szélén elfoglalhattam a helyem. Az edzés itt is nagyon jó hangulatban telt, csak úgy, mint a labdarúgóknál szokás, de sajnos én nem sok mindent értettem abból, ami a pályán folyt, mert világéletemben utáltam ezt a sportot és nem is nagyon foglalkoztam vele túlzottan. Egész végig attól féltem csak, hogy nehogy eltaláljon egy kósza labda, de szerencsére erre vigyáztak a fiúk. Az edzés után még segítettem a weboldal számára készülő miniinterjúk elkészítésében Elisának. Az edzőn, Lason kívül a csapat 2 sztárját Reyest – a csapatkapitányt- és Llullt szólaltattuk meg, aztán az elkészül anyagot feltöltöttük az oldalra és visszaindultam a Valdebebasba. Útköztem bekaptam valamit ebédre és aznap már másodszor áthajtottam a Ciudad Deportiva bejáratán. Amikor visszamentem az irodába, már Graci sem volt ott és egyedül maradtam. Nagyot sóhajtva dobtam le magam a székembe és észrevettem egy borítékot, meg egy hozzátűzött cetlit az asztalon. Elvettem a helyéről és elolvastam a mellé szánt üzenetet:

„Ezt add majd oda kérlek Coentraonak! Sürgősen el kellett mennem. Grax! Graci”

Visszatettem a borítékot az asztalra, a cetlit pedig összegyűrtem és kidobtam. Odafordultam a számítógéphez és nekiláttam a következő feladatomnak, ami egy statisztikákkal foglalkozó cikk megírása volt a klub hivatalos oldalának számára. Mivel nagy csönd vett körbe így a siesta idején, zavartalanul dolgozhattam. Gyorsan is haladtam, a kezem csak úgy repült a billentyűzeten. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg dolgoztam, de egyszer csak halk kopogtatást hallottam meg. „Szabad!” – mondtam és már nyúltam a Fabionak odakészített borítékért, amikor nevetve huppant le Kat a székre az asztalom elé.

-         Kat! De rég láttalak! – pattantam fel és az asztalon áthajolva megöleltem a lányt.

-         Én is téged, Sofi! De jól nézel ki! – adott 2 puszit, aztán visszaült a helyére.

-         Mesélj! Mi hír van otthon? Milyen volt Anglia? Mindent tudni akarok! – kezdtem el faggatni.

-         Nem megyünk inni egy kávét? Közben elmesélnék mindent. –ajánlotta fel.

- Most sajnos nem mehetek, mert valakinek ezt még oda kell adnom.- mutattam a borítékra, ezért a helyünkön maradtunk és úgy beszélgettünk tovább. Kat hosszan mesélt nekem az elmúlt nyárról, hisz én otthon voltam, ő pedig Angliában és csak pár e-mail jelentette a kapcsolattartás eszközét közöttünk. Aztán szóba került a család is, közben pedig én is meséltem dióhéjban az otthoni helyzetről és arról, hogy milyen érzés a klubnál dolgozni. Nagyon el voltunk merülve a beszélgetésben és észre sem vettük, amikor valaki kopogtatott az ajtón, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor már belépett a helységbe.

-         Hola Fabio! – készöntem a frissen igazolt portugál játékosnak. – Mindjárt odaadom. Egy pillanat! Addig is hagy mutassalak be a legjobb barátnőmnek, Katherine A. Coentonak. Kat ő itt a csapat új csillaga, Fabio Coentrao.

-         Mi már ismerjük egymást. – mosolygott rám Kat.

-         Így igaz. – bólintott Fabio is.

-         Hupsz, akkor ezzel elkéstem. – jegyeztem meg, miközben kézbe vettem a  borítékot és átnyújtottam a portugálnak.

-         Obrigado – köszönte meg – Nem is zavarok tovább, beszélgessetek nyugodtan. Sziasztok! – búcsúzott el Fabio is és kiment az ajtón.

-         Nem is mondtad! – vágtam durcás arcot.

-         Mert nincs is mit. Ne kombinálj, Sofi! Tegnap futottam össze vele először, csak beszélgettünk. Barátok vagyunk, ennyi.

-         Hát ha te mondod. Tényleg! A lovagoddal találkoztál már? – kérdeztem kuncogva.

-         Ronaldo még mindig lelkesen próbálkozik, szerintem nem ismeri a nem szó jelentését. – fintorgott - Azt hiszem veszek majd neki egy értelmező szótárat...már ha tud olvasni. Nálad még nem próbálkozott be?

-         Szerencsére nem. De ha meg is próbálná meglobogtathatnám az orra előtt, hogy a szerződésem szerint nem kavarhatok egyik játékossal sem az első keretből.

-         Van ilyen szabály? – kérdezte meglepve.

-         Igen. Ma írtam alá, de ez csak formaság és legalább megvéd Ronaldotól. Egyébként meg úgysem terveztem kapcsolatba bonyolódni egyik játékossal se, akár focista, akár kosaras. Én a mestercukrászokra bukok.–vontam meg a vállam nevetve.

-         Gondoltam... Juj már ennyi az idő? – nézett meglepve az órájára Kat – Bocsáss meg Sofi, de haza kell sietnem, mert nekem kell vigyázni Albára és még előtte van egy kis dolgom.

-         Semmi gond, menj csak! Nekem is be kell fejeznem ezt a cikket. – mosolyogtam rá.

-         Majd beszélünk! Szia! – adott két puszit, aztán elsietett, én pedig viszafordultam a cikkhez. 

Ám amint munkához láttam, ismét látogató érkezett hozzám, méghozzá rögtön kettő. – Mi nyomja a szíveteket fiúk? – fordultam Gonzalo és Mesut felé mosolyogva.

-         Csak lenne egy kérdésem, Mesut meg elkísért. Szóval hétvégén lesz egy kis összejövetel, nincs kedved eljönni? – tért a tárgyra Gonzalo.

-         Miféle összejövetel?

-         Páran a csapatból...érted... Eljössz velem? Legalább majd lesz aki hazavisz, ha berúgok.

-         Ejj-ejj, ez a feltétel nélküli barátság, ugye Goni? – sétáltam oda hozzá és nyakonvágtam, amin Mesut csak egy jót nevetett.

-         Ezt már megint miért kaptam? Reggel bezártál a lakásodba, most meg megint ütögetsz. – nyafogott.

-         Elmegyek és a két szemem rajtad lesz!

- Igenis óvonéni! – röhögött –  Most pedig megyek haza, megnézem a Tsubasa kapitányt, iszok egy kis kakaót és csicsikálok egyet. Szia! – köszönt el és kiviharzott az irodából, én meg az ajtóból utánaszóltam, hogy „Boludo”, mivel nem tartottam túl jó ötletnek, hogy ott rúgjam fenékbe a Ciudad Deportiva folyosóján. Mesut ezen is egy jót nevetett, aztán átadta a kilincset Gracinak, aki fáradtan rogyott le az asztala mögé. Én is visszasétáltam az enyém mögé és befejeztem a cikket, azonban egy pillanatra abbahagytam a gépelést és feltettem egy kérdést Gracinak:

-         Szóval mikor is van az Alevín B-nek edzése?


Lábjegyzet:
tonto - hülye
abuelo - nagypapi
Bueno. - Oké/rendben
Alevín B - a 2001-es korosztály csapata
Obrigado - kööszönöm (portugálul)
Grax - a Gracias rövidítve :)