1. fejezet /Deveczke/

~Katherine

Véget ért egy újabb nyár, én pedig haza fele tartok. Mint 6 éve minden nyáron, most is külföldön töltöttem a nyaramat, szokásomhoz híven Liverpoolban. És hogy mit keresek én ott minden nyáron? A válasz egyszerű. Gyakorlatozok, vagyis gyakorlatoztam a Liverpool FC profi futball klubnál, a felnőtt csapatnál. Rengeteg élménnyel, és tapasztalattal térek mindig haza Madridba. Bírom Angliát, csak egy dolgot utálok benne, az időjárást. De sebaj. Megérte a nyarakat ott töltenem. Azt hiszem sikerült mindent megtanulnom ott, amit meg kellett, és amit szerettem volna. Most fogom megkezdeni az utolsó évemet az egyetemen, és utána szeretnék egy spanyol futball klubnál is tapasztalatokat szerezni, és dolgozni. Sporttudomány szakon, testnevelő-edzőnek tanulok. Bár nem az edzőként való tevékenykedés volt az álmom régebben, de egy baleset mindent megváltoztatott. Elvesztettem az édesapámat, és a még el sem kezdődött karrieremnek is búcsút mondhattam. A baleset után apa barátaihoz kerültem, hisz az „anyámnak” nevezett nőszemély, még születésemkor elhagyott. Az életem akkor megváltozott, és próbáltam túltenni magam a tragédián, és visszazökkeni az életbe, ami idővel sikerült is. Apa barátai mindig úgy tekintettek rám, mint a saját lányukra, és akkor pont a fiúkkal alkottunk egy párt. Azóta is ők a családom. Bár a tini szerelem elmúlt köztünk Alvaroval, kialakult egy olyan barátság, ami örökre megmarad közöttünk. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, ami részben igaz is, és nincs olyan dolog, amit ne tudnánk a másikról. Már kiskoromtól fogva Real Madrid rajongó voltam, de a Liverpool is az évek alatt közel nőtt a szívemhez, talán akkor kezdődött, mikor ott kezdtem gyakorlatozni, és Arbe is ott játszott. Majd mikor ideigazolt, a csapattagokhoz én is könnyen beilleszkedtem. Egyébként Katherine A. Coentonak hívnak. Az „A” annyit takar, hogy Arbeloa. A 18.szülinapomon vettem fel ezt a nevet, hisz már én is Arbeloának számítok hosszú évek óta.

Alig vártam már, hogy hazaérjek, és újra találkozzak a családommal, barátaimmal, na meg persze a srácokkal.

- Megjöttem – kiáltottam el magamat, amint beléptem abba a házba, amit jó pár éve az otthonomnak mondhatok. A bőröndjeimet az előszobában hagytam, majd elindultam a házban. A nappaliban pillantottam meg Lorit, Xabit, és az én tündéri keresztlányomat, Albát. Amint észrevettek, máris felém indultak.

- Szia kicsim, de örülök neked. Végre hazaértél. Nagyon hiányoztál nekünk – ölelt meg szorosan Lori.

- Szia Anya. Ti is hiányoztatok nekem. Jó újra itthon lenni – mosolyodtam el. Majd Xabi is megölelt.

- Hercegnőm. Jó hogy itt vagy. Hiányoztál.

- Szia Apa. Te is nekem – majd lehajoltam felvettem a kezembe Albát.

- Édes kicsi hercegnőm. Te aztán mennyit nőttél 2 hónap alatt. Jó kislány voltál? Na és apuci hol van? – pusziltam homlokon.

- Kat – tapsikolt. Ahogy kimondta a nevemet, azt hittem elolvadok. Úgy szerettem Albát, mintha a saját lányom lenne, ezért tényleg jól esett, hogy nem felejtett el. – Apa.

- Igen, apa. Nem fárasztottad ki apát nagyon, ugye?

- Nyem – nevetett, mire én is nevetni kezdtem. – Nyem.

- Alvaro most valahol a városban van, Joséval, mármint Callejónnal, meg Kakával, na meg persze Raúllal azt hiszem. Mondtuk neki, hogy nyugodtan menjen csak el, ráfér egy kis kikapcsolódás – válaszolta közben apa.

- Értem. És Carlota? – fordultam anya felé, majd mindhárman helyet foglaltunk a kanapén.

- A családjánál van, az édesapja nagyon beteg, és szeretne végig mellette maradni. Kéthetente idejön egy-két napot Albával tölteni, Alvaro megérti, de hiányzik neki, látszik rajta.

- Teljesen megértem, mármint az édesapját. Viszont legalább Albát sem hanyagolja el.

- Nem. Ha nem is mindennap, de kétnaponta jelentkezik telefonon.

- Értem. Arbe nem mondta mikor jön? – kérdeztem meg.

- Fogalmam sincs. Amúgy visszaköltözött Albával, miután te elmentél. Egyedül azért nem egyszerű neki – mondta anya.

- Megértem, hogy így döntött. És most, hogy itt vagyok, én is segítek neki. Most aztán lesz itt forgalom, ugye? – vigyorogtam.

- Már most van – nevetett apa. – És mesélj mi volt Liverpoolban?

- Hát jól éreztem magam, de azért az ottani dolgok teljesen máshogy alakulnak, mint itt nálunk. Megint rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, a srácok pedig nagyon nagy arcok. Imádtam velük lenni. Sosem unatkoztam. Amúgy voltam egy-két napot Londonban is, Fernando üdvözöl titeket, na meg persze Daniel, és Steven is.

- Köszönjük. Akkor nem unatkoztál.

- Nem. Jó volt a nyaram, és úgy érzem, mindent megtanultam, amit meg kellett.

- Jó ezt hallani, örülök neki. Most akkor többet nem is mész gyakorlatra? – tette fel Xabi a kérdést.

- Nem valószínű, csak látogatóba. Hisz idén elvégzem az egyetemet, majd szeretnék itt is gyakorlatozni, és remélem sikerülni is fog a tervem.

- Biztos vagyok benne – mosolygott rám biztatóan Lori. Még egy darabig beszélgettünk mialatt Alba elaludt az ölemben. Olyan édesen aludt, nem volt szívem megmozdulni, de tudtam, hogy nem kényelmes ez neki. Felkeltem, majd felvittem a szobájába. Azért még bébi megfigyelővel alszik, így azt levittem Lorinak. Majd felmentem a szobámba két-óra alatt kipakoltam a bőröndömet, majd készülődtem a találkára. A suliból a legjobb barátommal találkoztam, aki mint minden évben, most is a könyveimet, és a papírjaimat segített elintézni nekem. Joséra mindig számíthattam, már jó pár éve jóban vagyunk.

Gyorsan kiválasztottam egy fehér-zöld szoknyát, majd a hajamba ugyanolyan hajpántot tettem. A sminket sem vittem túlzásba, egy kis szemceruza, és szempillaspirál, és máris kész voltam. Megkerestem a táskám, a pénztárcámat, az irataimat, és a mobilomat is beleszórtam. Bementem Alba szobájába, homlokon pusziltam, majd elköszöntem anyától, és taxival a kávézóhoz mentem. José már a kávézónál ült, és rám várt. Mosolyogva köszöntöttem.

- José Lopez, szia. De rég láttalak – öleltem meg, mikor odaértem.

- Kat, baby. De jó újra látni – puszilt meg.

- Téged is. Hogy vagy J?

- Most már jól, főleg ha téged látlak. Hiányoztál ám, nem volt kivel partizni, és hülyülni.

- Hát most itt vagyok, és nem megyek sehova, bepótoljuk ígérem. Nekem is hiányzott a hülye fejed – vigyorogtam, majd leültem vele szembe.

- Nem is vártam ám mást.

- És mesélj mi a helyzet? Meg van még a cicababád?

- Nem, nincs. Igazad volt, egy nyávogó p****, dobtam is nem sokkal, azóta nem volt kapcsolatom se. Érted? Egész nyáron.

- Na de J, mi történt veled?

- Nem tudom – nevetett.

- De most itt vagyok, partizunk majd egy jót, és találni fogsz magadnak egy rendes lányt, hidd el. Majd én segítek ha kell.

- Biztosan. De még átgondolom az ajánlatod – nyújtotta rám a nyelvét, mire én felnevettem.

- Gonosz vagy.

- Tudom. De te ezért szeretsz.

- Hát persze – pusziltam meg.

- Tényleg azt meséltem, hogy Javier lánya hozzánk költözik, költözött?

- Nem, ezt nem mondtam a telefonba egyszer sem. És hogy-hogy?

- Hát ide fog járni az egyetemre. Ösztöndíjat kapott. Utolsó éves tanuló lesz, mint mi.

- Értem. Majd biztosan találkozom vele. És kedves lány?

- Biztosan találkoztok. Majd én teszek róla. Igen, nagyon kedves.

- Hát reméljük képes lesz téged elviselni – piszkáltam.

- Én is szeretlek.

- Tudom.

- Tényleg Kat, a könyveidet elvittem hozzátok, megtaláltad már?

- Igen, köszönöm. Ezer hála. Nem tudom mi lenne velem nélküled.

- Hát én sem – vigyorodott el José. Majd hirtelen a zsebéből előhúzott egy borítékot. – Ezt a diri küldi neked, olvasd el, az első nappal kapcsolatos.

- Köszönöm – vettem el, majd süllyesztettem bele a táskámba. – Majd otthon. Most nincs kedvem.

- Semmiség. Tudod, hogy neked bármikor – villantott rám egy szexi mosolyt, amitől bármely lány a lábai előtt heverne, de én sosem tekintettem rá másként, mint egy barátra. Sokszor összehoztak minket a suliban, sőt még az utcán az emberek, de soha nem volt köztünk semmi. – És mi volt Liverpoolban?

- Minden jól ment, rengeteget tanultam. Jól éreztem magam. De hiányoztatok ti is nekem.

- Az jó. Persze, hogy hiányoztam neked, ez nem kérdés.

- Egoizmusod határtalan.

- Gond van?

- Nem, semmi.

- Más említésre méltó nem történt? – érdeklődött tovább. – Nem szedtél fel valakit?

- Hát tudod, hogy a focisták, és a tetkós pasik nálam előnyben vannak. És ha mindkét dolog egyezik akkor már boldogság van. De nem – nevettem.

- Igen, tudom – vigyorgott. – Na de tényleg.

Sóhajtottam egy nagyot, és elkezdtem mesélni az elmúlt hónapokat Josénak. Sokszor beszéltünk telefonon, de mindenről nem számoltam be neki, így most pótoltam. Egy olyan másfél-két óra múlva befejeztem a mesélést, és már este 10 fele járt az idő. Rengeteg dolog felmerült közöttünk, jól esett végre egy jót beszélgetni vele. Fél 12 fele járt az idő, mikor indulni készültünk, és mivel José felajánlotta, hogy hazavisz, így nem kellett taxit hívnom. A rádió maxon szólt, mi pedig tomboltunk. Nem sokkal éjfél előtt értünk a házunkhoz.

- Köszönök mindent J, majd holnap után a suliban találkozunk – pusziltam meg, mire elmosolyodott.

- Én köszönöm, ezt az estét, jól esett ez a nap veled. Meg kell ismételnünk, remélem tudod.

- Egyértelmű. Megyünk majd partizni – kacsintottam rá.

- Szavadon foglak.

- Mindenképp mennék.    

- Sejtettem.

- Na de most már megyek, jó éjt J. Majd beszélünk. Légy rossz – pusziltam meg.

- Te is. Jó éjt, Kat – majd megölelt, és kaptam egy puszit az arcomra. Megvártam míg elhajt, mosolyogva intettem neki, majd az utam a házba vezetett. Ez az este engem is feltöltött. Tényleg hiányzott nekem a haverom. Azért Anglia tényleg más. Anglia. De furcsa lesz, hogy többet nem gyakorlatozok ott. Nem segítek rendszeresen a srácoknak. Rengeteg mindent köszönhetek Stevennek, és Danielnek. Ők voltak ott az én barátaim, mindig segítettek nekem, ha kellett. Viszont jó újra itthon lenni, már hiányoztak nekem a srácok, még jobban, mint gondoltam.

Csendesen beléptem a házba, mindenhol csend uralkodott. Halkan felmentem az emeletre. Először benéztem Albához, aki halkan szuszogott, majd megnéztem itthon van-e a bátyám. Nem lepődtem meg mikor nem találtam a szobájában. Majd elértem a szobámba is. Kifárasztott ez a mai nap, nem volt energiám már letusolni, úgy döntöttem majd reggel. Gyors átöltöztem, bebújtam az ágyba, és még mielőtt lehunytam volna a szemem, eszembe jutott a boríték, amit José adott. Gyorsan átolvastam. Egy új diákot kell körbevezetnem a suliban, és segíteni neki az első napokban. Érdekelt ki az, így elfogadtam, de ha nem tetszett volna, akkor is nekem kéne körbevezetnem, tehát mindegy.

Még mielőtt elaludtam hallottam, hogy csukódik a mellettem lévő szobaajtó, tehát Arbe hazaért. Innen már semmi sem volt képes megzavarni az alvásomat. Fél 9 fele ébredtem, a házban már folyt az élet. Gyors letusoltam, majd elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet. Ahogy kiléptem a szobából, hallottam a gyereknevetést, így a konyhába indultam. A konyhában Lori, és Alba reggeliztek, vagyis mondom úgy Lori próbálta etetni Albát, több-kevesebb sikerrel.

- Jó reggelt – köszöntem mosolyogva, majd megpusziltam először Lorit, majd Albát is. – Segítsek anya? Nekem mindig sikerül.

- Hát akkor létszíves, mert a konyha olyan lesz, mint a csatatér.

Mondanom sem kell én könnyebben haladtam Alba megetetésével, amit Lori szóvá is tett.

- Hát ez hihetetlen, de tényleg. Hogy csináltad?

- Nem tudom. Mondtam, hogy nekem sikerül.

- Hát köszönöm mindenestre.

- Szívesen. Én jól éreztem magam. De most én is bekapok valami reggelit – nyitottam ki a hűtő ajtót.

- Mindent megtalálsz a helyén. Én addig átöltöztetem Albát – indult el a felfelé.

Megcsináltam magamnak a szokásos reggeli tejeskávémat, és mellé egy szendvicset. Mire végeztem a reggelimmel, Lori is visszatért a hercegnővel, most már tisztán, és csinosan. Amint leértek, átvettem tőle Albát, és hagytam, hogy Lori végezze a dolgát. Közben beszélgettünk.

- Apa dolgozik? Na és Arbe?

- Igen, dolgozik. Nyolc óra fele mentek el mindketten. Alvaro még beugrott a szokásos reggeli kávéjára, na meg edzés lesz 10-től, Arbe ugye úgy tudja, hogy ma jössz haza, így onnan menne a reptérre – mosolygott Lori.

- Hát akkor ideje lesz meg lepni őt – mosolyodtam el. – Elmegyek az edzésre. Elvigyem Albát is? Nincs valami dolgod? – ajánlottam fel.

- Hát tulajdonképpen lenne. Megköszönném – puszilt meg.

- Szívesen teszem. Akkor gyors hozom a cuccom, és megyünk is – felszaladtam a szobámba, egy gyors fogmosás után, magamhoz vettem a táskámat, majd száguldottam le a konyhába.

- Kocsival mentek?

- Nem, most nem. Inkább taxival is, már hívtam is.

- Rendben. Vigyázzatok magatokra.

- Rendben. Szia anya.

- Sziasztok.

Amint a ház elé értünk, a taxi meg is érkezett. Egy 15 perces utazás után oda is értünk. Kifizettem a fuvart, majd megálltam egy pillanatra. Beszippantottam a levegőt, jó volt újra itt állni. Az egyik kedvenc helyem volt. Beléptem az épületbe, ahol a portás már ismerősként köszöntött engem.
- Kat? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögött. Megfordultam, és szembe találtam magam egy jó barátommal. José Callejón jött velem szembe.

- Calle – öleltem meg szorosan, mármint ahogy Albától meg tudtam ölelni, hisz a kezemben volt a kis hercegnő. – De hiányoztál. Muszáj lesz beszélgetnünk egy jót, ezer éve láttalak. Annyi mesélni valóm van. És amúgy örülök neki, hogy ideigazoltál. Bár nem voltam itt, mindenről tudok.

- Köszönöm. Mindenképp beszélünk – bólintott mosolyogva. – Majd csörgök, vagy írok üzenetet. De ne haragudj, mennem kell edzésre. Mou kinyír, ha elkésem. Na jó nem, de nem akarok plusz köröket futni. Majd jelentkezem.

- Semmi baj, menj csak. Rendben van. Kérhetnék valamit?

- Persze. Amúgy mondta, hogy ma jössz.

- Arbe nem tudja, hogy itt vagyok. Ne szólj neki kérlek. Sejtettem, hogy említette.

- Számíthatsz rám,

- Köszönöm. Na akkor szia.

- Szia Kat.

Még mielőtt bárkivel összefuthattam volna, kimentem a lelátóra. Albával játszottam míg a srácok is szép lassan kiszállingóztak, és megkezdődött az edzés. Rengeteget nevettem rajtuk, de persze úgy, hogy észre sem vettek. Majd végül mégis észrevettek az edzés végén, mikor lementünk Albával a pálya szélére. Albát leültettem egy kicsit a fűbe, majd legugoltam, és megérintettem a talajt. Varázslatos érzéssel töltött el, ahogy újra megérinthetem. Majd felkeltem, Albát is vissza felvettem. Mou mosolyogva köszöntött, majd a csapata is. Arbe még mindig nem vett észre, mikor jöttek le a pályáról. A többiek viszont mosolyogtak, és kacsintottak. Annyira bele volt merülve Crissel, és Calléval a beszélgetésbe, hogy azt hittem soha nem vesz észre. A mellettem álló Kaká elvette tőlem Albát, és egy kicsit játszott vele.

- Engem már észre sem veszel? – szólaltam meg, mire egyből megállt, és lefagyott. Szerintem nem hitte el, hogy tényleg én vagyok itt teljes élet nagyságban, és hozzá beszéltem. Csak állt egy helyben, és nem mert oldalra nézni. – Arbe idenézhetsz, tényleg én vagyok, nem képzelődsz.

Mosolyogtam a többiekre, míg szép lassan idefordult. Amint meglátott, ő is elmosolyodott, majd idejött hozzám, és bekövetkezett az ölelés, amire mindenki számított már. Jó pár percig így álltunk, majd elengedett, és jó alaposan szemügyre vett.

- Semmit sem változtál – mosolygott. – Nem úgy volt, hogy csak a délelőtti géppel jössz? – tette fel a kérdést.

- Hát te úgy tudtad, de a napokban változott a helyzet, és már tegnap délután érkeztem. És így nem találkoztunk – mosolyogtam én is. – De van időnk, menjetek készüljetek el, megvárlak. Köszönöm Ricky, hogy addig megfogtad Albát, de tényleg.

Mondtam, majd rámosolyogtam Kakára, aki visszamosolygott rám. Elindultunk befelé, közben addig már Arbe kezében volt Alba.

- Igazán nincs mit. Imádom a kiscsajt – karolt át Kaká. – Jó hogy újra itt vagy.

- Jó újra itt lenni – válaszoltam. – Valamikor összefuthatnánk dumálni.

- Igen, egyértelmű. Veled bármikor.

Az öltöző előtt visszakaptam Albát, a srácok pedig elindultak befelé. Mindenki üdvözölt megölelgetett. Majd valaki hátulról befogta a szemem, de azonnal tudtam, hogy ki az.

- Mesut, drága haverom, jó lenne, ha elvennéd a szemem elől a kezedet, mert nem látok semmit, ráadásul Alba is a kezemben van – mondtam mosolyogva. – Én is örülök, hogy újralátlak, vagyis látnálak, ha elvennéd a kezed.

- Szia Kat. Nem tudom honnan tudod mindig, hogy én vagyok – nevetett.

- Könnyen. Na és becsajoztál már a nyáron? – piszkáltam.

- Nagyon vicces vagy, de tényleg. És te nem is tudtam, hogy szültél. Ezért mentél Angliába? – vigyorgott.

- Hát látod – nevettem. – De megnyugtatlak, te vagy az apja.

- Haha, nagyon vicces – percekig nevettünk, beszélgettünk, majd Mesut is ment öltözni. Majdnem fél óráig vártam, mire kitolta végre Arbe a képét, és persze, hogy az utolsók között jött ki, Callejón társaságában.

- Na, hogy vannak az én hercegnőim? – tette fel a kérdést Arbe, majd mindketten kaptunk egy puszit. Átvette tőlem Albát, de közben Callejón előttem termett, és megölelt.

- Na most már jobban ráérek. Szóval itt az ölelésed rendesen.

- Köszönöm Calle.

Ahogy a vállai fölött átnéztem a tekintetem egy barna szempárral találkozott...