8. fejezet /Klausz/

~Olivia

Másnap nem volt valami hű, de nehéz napom, csak két órára kellett bemennem délelőtt, így a nap hátralévő felében igazából azt csináltam, amit akartam.

Hazaérve az egyetemről, szószerint bemenekültem a hőségről a házba. Hiába volt már szeptember eleje, a meleg csak úgy tombolt odakint. A nappaliban Sabinét találtam, amint éppen egy alkoholos filccel rohangál fel és alá. Értetlenül és félve néztem körbe, hogy vajon mit sikerült a kiscsajnak összefirkálni, majd hirtelen Tomas kelt fel nyújtózkodva a kanapéról. Hogy még akkoris képes aludni, amikor Sabinéra kéne vigyáznia, de mielőtt kicsit leszidhattam volna, kitört belőlem a nevetés.

-Mi van?

Csak a fejemet ingattam és előkotortam a táskámból a mindig nálam lévő kis piperetükrömet, amit odaadtam Tomasnak. Szegénynek kellett pár másodperc, mire felfogta, hogy mi a helyzet.

-Ez… Ez…- tapogatta az arcát- Mondd, hogy lejön!

-Alkoholos filc…- vettem el a tárgyat Sabinétól nevetve- Nagyon, nagyon, nagyon nehezen fog lejönni…

-Neeee!!!!- pattant fel sipákolva az unokabátyám- Az arcom a mindenem! Ennek az arcnak köszönhetek mindent! Oli! Segítened kell!

-De hogyan?- próbáltam visszatartani a nevetést, kevés sikerrel, ugyanis akárhányszor csak ránéztem Tomas-ra, kitört belőlem- Ne haragudj, de ez annyira…

A nagy nevetésre José száguldott ki a konyhából. Hát igen, kedvenc öcsikém soha nem akar kimaradni a jó dolgokból. Szerintem, tuti, hogy belehalna.

-Mi történt? Mi történt? Mi tört…- hirtelen megtorpant, mikor meglátta Tomast és pár perc fáziskéséssel, ő is hangosan felnevetett és csak nagyon nehezen tudott leállni, jobban mondva nem állt le, csak kicsit abbahagyta a nevetést- Fura is volt, hogy túl nagy a csend… Megvan, miért! Ez kész!!

Azzal folytatva a nevetést visszakocogott a konyhába, én pedig leültem Tomas mellé és vigasztalóan átkaroltam a vállát- Sabine csak sunyin mosolyogva állt előttünk és nézett fel alkalmazva a „szomorú kutyapofit”.

-Sabine, ne nézz így…- fordult el Tomas- Nem tudok rá haragudni…

-Ehehhee- kacagtam egyet utoljára, majd nagy nehezen sikerült komolyra váltanom- Valahogy megoldjuk, hogy minél előbb lekerüljön rólad ez a krix-krax, jó?

-Este koncertem van!

-Jaaaa…- húztam el a szám, mert erre azért nem számítottam és csak egy megoldás jutott az eszembe, fel kell áldoznom a maradék, már igencsak kevés körömlakklemosómat

-Körömlakklemosó?- nézett rám értetlenül Tomas

-Az lehozza az alkoholos filcet...

-Menjünk!- pattant fel abban a minutumban Tomas és indult fel a szobámba- Siess Oli! Nem érünk rá! Vészhelyzet van!

-Jövök, jövök…- forgattam a szemeim, majd felkaptam Sabinét az ölembe és már mentem is Tomas után- De veszel nekem körömlakklemosót!

Fél órába telt, mire minden egyes pacát sikeresen lemostunk Tomas arcáról és sajnos a lemosóm is elfogyott, de legalább az unokabratyóm újra boldog volt és nevetett már ő is a történteken. Még azt is felhozta, hogy Sabine legközelebb valami mintát rajzoljon rá, ne csak firkáljon… Például egy bajusznak örült volna Tomas, de egy kis szakállnak is. Nem tudom miért… Így is elég gyakran felejt el borotválkozni, de mindegy.

Miután kihülyültük magunkat, már az ebédidő is elérkezett, így hármasban leindultunk a konyhába, ahol José még mindig ott falatozott.

-Te még mindig eszel?- ült le az asztalhoz Tomas- Tiszta bélpoklos vagy…

-Mozsd mért?- kérdezett vissza teli szájjal José- Éhezs vagyog… Tegbab óda dem eddem…

-Mivan?- néztem rá felvont szemöldökkel

-José rossz! Nem szabad teji szájjal beszéjni!- dorgálta meg Sabine is Josét- Rossz José, rossz!

Tomas és én is nevetve reagáltunk erre, míg José megvonta a vállát és egy újabb kanál gabonapelyhet tömött a szájába. Ezaz José, tényleg Nesquik golyókat kell ebédre enni, és még csodálkozik, hogy folyton éhes? Persze, hogy az, ha nem eszik rendesen.

-Arra gondoltam...- szólalt meg Tomas-… hogy holnap este elmehetnénk valamerre. Mit szóltok? Sabine itthon marad Sandrával és Javierrel, mi hárman meg nyakunkba vesszük a várost!

-Nem érek rá!- vágtam rá egyből, mire mindkét srác kérdőn nézett rám- Mesut elhívott valami Realos izére…

-Mesut? Realos izére?- kérdezősködött Tomas, megint kezdte, mindig ezt csinálja, ha valami pasi elhív engem, az már rossz- Biztos, hogy el akarsz menni?

-Igen, apuci biztos!

-Nézd, ismerek én párat azok közül, nem olyan hű, de jól, de hallottam egyes-mást…- kezdte el a szokásos szövegét Tomas, amit persze szokás szerint elengedtem a fülem mellett- És nem jókat…

-Én pont ellenkezőleg hallottam…- kapcsolódott be a beszélgetésbe José- Egyik nagyon jó barátom az egyetemről…

-A csajszi, mi?- vigyorodott el Tomas

-Igen, ő! Na szóval, ő az egész csapattal marha jóban van és csak jókat mondott róluk…- vont vállat José- Jó, kivéve Ronaldoról, Benzemáról és Khediráról… Velük valahogy nem ápol jó viszonyt…

-Hogy-hogy ilyen közel áll a csapathoz?- érdeklődtem, mivel azért hajtott a kíváncsiság, hogy hogyan lehet, hogy egy csaj ilyen közel kerül egy ekkora csapat szinte összes játékosához

-Ez hosszú… A lényeg, hogy Arbeloáékkal lakik, és rajta keresztül…- foglalta össze röviden és tömören a sztorit José, de ez nekem kevés volt, nagyon kíváncsi természet vagyok és ez megint megmutatkozott, na majd Mesutnál utána kérdezek ennek a lánynak

Ebéd után már látszott, hogy Sabine egy álló helyében is képes lenne elaludni, így gyorsan felvittem a szobájába, és lefektettem szundizni egyet, és miután már álomföldön járt, én lementem a nappaliba és a TV-t kezdtem el kapcsolgatni, de semmi nem volt benne, így ki is kapcsoltam, majd egy könyvet vettem a kezembe és azt kezdtem el olvasni, hamarosan azonban a gondolataim teljesen elterelődtek a történetről. Mesut úszott be a képbe… Fura ez az egész. Az tény, hogy nagyon jóban voltunk anno, de aztán évekig nem találkoztunk és most úgy viselkedünk, mintha éppen csak egy vagy két napig nem láttuk volna egymást. És azon kaptam magam, hogy valahogy másképpen nézek Mesutra… Jót tett neki az idő, azt kell, hogy mondjam, igazán jóképű és vonzó lett, legalábbis számomra. Az elmélkedésemből a telefonom csörgése zökkentett ki, és a képernyőre pillantva, egy mosolyra húzódott az arcom.

-Anya!- vettem fel vidáman- Végre hívsz!

-Ne haragudj, kicsim, alig volt időm…- kért elnézést édesanyám, de erre szükség nem volt, hiszen tudtam, hogy nehéz időszakon megy keresztül- Hogy vagytok? Milyen Madrid? Az egyetem? Sabinével minden rendben van? Nem baj, hogy ő is ment ugye?

Nevetve ingattam a fejem. Ez jellemző volt anyára. Ő és az örökös aggódása, de ez tette őt ennyire szerethetővé. Sok mindent köszönhettem az aggódásának és a szigorúságának. Emlékszem még a gimiben akartam el menni egy buliba, de anya sehogyan sem akart elengedni, nagyon meg is haragudtam rá emiatt. Másnap mint kiderült, mivel házibuli volt, és a szomszédok bejelentést tettek a rendőrségnél nagy zaj miatt, az összes ott tartózkodó embert bevitték arra az éjszakára a rács mögé. Ha akkor elmentem volna, én is ott kötöttem volna ki.

Anyával legalább egy órán keresztül beszéltem telefonon, de aztán neki le kellett tennie, mert megjött hozzá egy barátnője, így elköszöntünk egymástól és hosszú győzködés után, hogy minden rendben lesz, bontottuk a vonalat.

-Édesanyád volt?- bukkant fel a semmiből apa. Utáltam ha ezt csinálja, ilyenkor mindig a frászt hozza rám

-Igen, ő volt- bólintottam- De ne ijesztgess…

-Ne haragudj- mosolyodott el- Mindig mondtam… „Soha nem tudhatod…”

-„…hogy hol bukkanok fel!”- fejeztem be apa jól ismert szállóigéjét és igaza volt, ő a legváratlanabb helyeken tudott feltűnni a legváratlanabb időpontokban- Merre voltál ma?

-A Bernabeuban- felelte apa- Fel akarják újítani, át akarják alakítani, ahogy tetszik… Engem kértek fel, hogy tervezzem meg a dolgokat…

-Ez szuper!- bólogattam elismerően- És van már ötleted?

-Akad egy pár… De nehéz… Ennek az épületnek nagy múltja van és így, ahogy van gyönyörű…- merengett el apa a távolban- Nem értem, miért akarnak rajta változtatni… Ezt átszabni, bűn…

-Aha… Biztos kitalálsz majd valamit, amivel újítani is lehet, de mégis a régi marad…- gondolkoztam el

-Igen, én is így akarom…

Szerettem apával még a munkájáról is beszélni. Olyan csodálattal tudott mesélni az „alkotásairól”, hogy én mindig csillogó szemekkel hallgattam. Én is ezt akarom majd. Hogy azt csináljam, amit szeretek és ilyen imádattal beszélhessek a munkámról… Utazni imádok, kultúrákat megismerni, idegen emberekkel találkozni, éppen ezért választottam az idegenforgalmat, ebben kiélhetem a hobbimat.

Már este felé járt az idő, mikor Tomas elment otthonról koncertezni és Josét is vitte magával, így csak apa, Sandra, Sabine és én maradtunk a házban. Így négyesben egy közös, családi mozi mellett döntöttünk és egész este filmet néztünk, na jó Sabine azért hamar kidőlt, de hármasban is ugyanúgy élveztük.

A szombati nap hamar eltelt. Érdekes, azok a napok, amikor valami buli van, mindig csak úgy elrepülnek és az ember azon kapja magát, hogy „Ó, te jó ég, készülnöm kell!”. Ez most sem volt másképp velem sem. Mesut azt mondta, hogy ¾ nyolcra ide jön elém, és innen mehetünk tovább Sergio Ramos házához, ami csupán tíz percnyi gyaloglásra van tőlünk. Nekem persze hétkor jutott eszembe, hogy „Oli, készülni kéne!!!”, úgyhogy kész rohanás volt az a háromnegyed óra. Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, amit aztán megszárítottam, majd belebújtam a már előkészített szürke ruhámba, amihez feltettem egy fekete övet és felvettem az egyik fekete magassarkúmat.

-Csinos…- lépett be a szobába José

-Túlságosan is…- jelent meg Tomas is- Nincs hosszabb szoknyád?

-Tomas!- ripakodtam rá- Ne kötekedj, ez így jó!

-Igen, Tomas ez így jó!- totyogott be a szobába Sabine- Oli csini!

-Látod, Tomcika?- villantottam rá a legszebb mosolyomat és pár másodperccel később hallottam, ahogy lent csöngetnek- Megjöttek értem…

Azzal az egész pereputty megindult lefelé a lépcsőn. Na igen… Le sem tagadhatnánk, hogy egy család vagyunk. A kíváncsiság az ismertetőjelünk…

Mikor leértünk, apa és Sandra már vidáman cseverészett Mesuttal a nappaliban.

-Khm-khm- köszörültem meg a torkom

-Oli, már éppen fel akartam menni szólni- kapott a fejéhez Sandra

-Hát már nem muszáj- mosolyodtam el- Hola Mesut!

-Szia!- nyomott két puszit az arcomra és láttam rajta, hogy kezdi zavarni a nagy családi összejövetel, így megpróbáltam kimenteni

-Mehetünk?

-Persze!- vágta rá azonnal és elindultunk a kijárat felé, de Tomas még utánunk, jobban mondva utánam szólt

-Csak ésszel!

Alig láthatóan felmutattam neki a középső ujjamat és ezzel le is tudtam az unokabátyámat. Persze szerettem, de néha már sok volt.

Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, Mesut is „lazább” lett és végre belsőleg is passzol a külsejéhez. Nagyon jól nézett ki, azt kell hogy mondjam. Egy bézs színű nadrágot viselt kockás inggel és fehér sportcipővel, a lemenő (nagyon lemenő) nappal szemben pedig egy fekete napszemüveggel védekezett, bár szerintem csak nagymenőnek akart tűnni, de így szeretjük.

A tíz perces sétát végig beszélgettük, mindegyikünk elmesélte a másiknak, hogy mi történt velünk az elmúlt két napban, de aztán megérkeztünk, így ez a téma feledésbe is merült.

Amint beléptünk a Ramos-házba, rögtön a házigazdába botlottunk, aki boldogan fogadott minket.

-Mesutkaa!- ölelte meg a barátját Sergio és rám emelte a tekintetét- Te csakis és kizárólag Oli lehetsz! Mesut már mesélt rólad ám!- és már kaptam is a két üdvözlő puszit a védőtől- Örülök, hogy végre megismerhetlek!

-Én is!- mosolyogtam Sergiora, aki pont olyan volt, mint amilyenre számítottam, nyitott, vigyorgó és lökött

-Most körbe kell mennem, de remélem majd beszélgetünk még ma!- intézte nekem a mondat másik felét, amit én csak egy felmutatott hüvelykujjal nyugtáztam feléje

-Sergio máris szeret- nevetett Mesut, majd hirtelen intett valakinek, akiben Karim Benzemát véltem felfedezni, na ő volt az, aki így ismeretlenben nem volt valami szimpatikus, de ugye nem szabad elsőre elítélni valakit

Időközben Mesut már lepacsizott a franciával és azon kaptam drága jó barátomat, hogy már mutat is be.

-Ja, igen, hello, Olivia Martinez- nyújtottam kezet Benzemának

-Karim Benzema- mutatkozott be ő is- Mesut… Nem is mondtad, hogy ilyen csinos a kis hölgy!

-Mesut nem reagált, ugyanis közben csatlakozott hozzá Sami Khedira, akinek fontos mondandója volt a tízesnek, így én addig a franciával beszélgettem.

Nem volt olyan szörnyű, de azt hiszem, hogy mi nem leszünk kebelbarátok. Valami szörnyen flörtöl, és a csajozós dumája… Hát… Inkább nem kommentálom. Míg Benzema próbált, tényleg csak nagyon próbált fűzögetni, hirtelen egy ismerős arcot pillantottam meg. Katherine az egyetemről. Ha jól láttam, José Callejónnal és Ronaldoval volt… Egy pillanatra az az őrült elképzelésem támadt, hogy mi van akkor, ha ő az a csaj, akiről az én Josém beszélt, de aztán elhessegettem ezt a gondolatot.

-Körbenézek- fordult hozzám Mesut és fel sem tűnt, hogy Karim időközben lelépett- Jössz?

-Szerzek valami italt inkább, a haverod lefárasztott- nevettem

-Jól van akkor- bólintott Mesut- Majd megkereslek!

Azzal Mesut elindult felfedezni a haverjait, én pedig az italos pulthoz léptem, és töltöttem magamnak egy pohárral valami piros löttyből, amit először csak félve kóstoltam meg, mert ugye ki tudja mi az, de nem volt olyan rossz, sőt…

-Ízlik?- jelent meg mellettem a házigazda egy másik férfival, akiben Iker Casillast véltem felismerni

-Nagyon jó!- feleltem- Mi is ez?

-Sergio-koktél…- nevetett a kapus, majd sokat sejtetően felém fordult teljes testtel- Fogadjunk, hogy nem emlékszel, hogy mi már találkoztunk…

-Várj egy percet…- hunytam le a szemeim és mentem vissza az időben- Bakker! Tényleg! 2003 július!

-Pontosan!

-He?- kapkodta a fejét Sergio- Ismeritek egymást? Mi volt 2003 júliusában?

-Raúlnál volt ilyen beszélgetős este…

-Buli?- szakította félbe Sergio Ikert

-Nem, beszélgetős este- ismételte Iker- Na Olinak Raúl a kedvence…

Mosolyogva bólintottam, majd hallgattam Ikert tovább.

-És Raúllal ők már azelőtt többször is találkoztak, és Raúl meghívta erre az estére Olit és az édesapját is… Ott találkoztunk!

-Igen!- helyeseltem- Nem is tudom, hogy felejthettem el…

-8 éve volt… És a kamaszkorod elején voltál…- idézte fel még ezt is Iker- Belém voltál zúgva…

-Nem is!- vágtam rá, majd vigyorra húztam a szám- Na jó… Csak kicsit!

Jó volt kicsit felidézni azt a nyarat, bár tényleg nem tudom, hogy hogyan felejthettem el, hogy én már találkoztam Iker Casillasszal, viszont ő emlékezett rám, úgyhogy nem volt probléma és azért nekem is csak beugrott, hogy jéé, tényleg!

Legalább 10 perce beszélgethettünk, mikor megszólalt sokak kedvence, Shakirától a Waka-waka és a táncparkettre szegezte egy csomó mindenki a szemét, köztük mi hárman is, ugyanis egy szép kis trió kezdte el nyomatni a szőke énekesnő jól ismert koreográfiáját. A csajsziban Katherinét véltem felfedezni, míg a két társában Callejónt és Arbeloát. Miután a számnak vége lett, és mindenki kiszórakozta magát, Iker és én újra társalogni kezdtünk és legalább egy órán keresztül meséltük egymásnak, hogy melyikünkkel mi újság van. Hirtelen Iker válla felett vettem észre érdekes dolgot. Katherine éppen Callejónnal váltott hát egy többé kevésbé forró csókot… Utána meg Coentrao és Kaká között foglalt helyet. Kezdtem elveszíteni a fonalat… Mégis ő lenne a José által említett lány?? De aztán vicces dolog történt. Ahogy én láttam Benzema a barna hajúnál is bepróbálkozott, Katherinének a válasza az volt, hogy leöntötte a franciát a Sergio-koktéllal. Na ezen jót mosolyogtam, és ahogy láttam Mesut is, aki éppen akkor csatlakozott ahhoz a kis társasághoz. Úgy elrepült röpke pár óra, hogy kicsit sem hiányoltam török barátomat. Ezen azért elgondolkodtam…

-Oli!- integetett a szemem előtt Iker- Itt vagy még?

-Mi? Ja, igen, igen!

-Akkor jó- nevetett a kapus- Ha már tényleg figyelsz, akkor bemutatnék neked valakiket!

-Persze, persze!

-Na, Oli ő Gonzalo Higuaín- mutatta be nekem a csapat argentin csatárát, majd a Gonzalo melletti lányra fordította a tekintetét- Ő pedig Sofi Cardona, az egyik legtehetségesebb gyakornok a csapat médiarészlegén… És Gonza legjobb barátja.

Mindkettejüknek intettem és kedvesen, udvariasan, ahogyan azt tanították bemutatkoztam. Sofit és Gonzalot is azonnal megkedveltem, és ámulva hallgattam, ahogyan a barátságukról meséltek. Ők tényleg igazi barátok voltak, olyanok, mint a filmekben… Mint Scooby doo és Bozont vagy Monica és Rachel vagy Bo és Luke Duke. Kicsivel később már úgy gondoltam, hogy itt az ideje megkeresni végre Mesutot, ki is szúrtam a tömegben, de út közben elkapott a nagy pajtása, Khedira.

-Oliii!- na igen, kicsit már be volt állva, táncolni hívott, de aztán elment nélkülem hál’ égnek, így folytathattam utam Mesut felé ki az udvarra

Várnom kellett. Vagyis nem kellett, de inkább vártam és kíváncsiskodtam. Éppen Katherinével beszélgetett, és nem tudtam úrrá lenni a cserfességemen, így roszs szokásomhoz híven megint kihallgattam egy beszélgetést. Tudom, hogy nem a legszebb dolog, de ez az én családi átkom.

-… a gyereked anyjának elmondhatod- hallottam meg a lány hangját, a szemeim pedig majdnem kiestek a helyérő, az állam meg a padlót súrolta

-…tényleg, hogy van a kicsi lányunk?- kérdezte Mesut, mire még jobban kikerekedtek a szemeim

Úgy le voltam döbbenve, hogy azt sem vettem észre, hogy Katherine időközben eltávozott Mesut mellől, és így a barátom egyedül maradt a padnál. Fogtam magam és letelepedtem mellé.

-Hola-hola!

-Oli!- kapta fel a fejét Mesut- Már hiányoltalak! Merre csavarogtál? Utoljára Ikerrel és Sergioval láttalak.

-Igen, utána Ikerrel voltam, aztán bemutatott pár embernek, aztán Ikerrel, Gonzaloval és Sofival beszélgettem- soroltam Mesutnak, aki csak bólogatott, és látszott, hogy van benne már pia, mert nehezen sikerült felfognia a hallottakat, mondjuk én sem panaszkodhattam

-Ikerrel milyen jóba lettél- jegyezte meg kissé furán a török- Foglalt!

-Tudom- vágtam rá- Őt már régebbről ismerem…

-Jaaaaaa!!

-De te…- álltam fel és torpantam meg előtte- Eltitkolod előlem a kislányodat?

-Kislányomat?- nézett rám értetlenül Mesut, mire én elmeséltem neki, hogy mit is hallottam az előbb- Semmit nem változtál…

-Bocsi- nevettem el magam- Nem bírtam ki…

-Nincs gond- legyintett Mes, majd megmagyarázta a dolgot- Nincs kislányom… Kat keresztlányáról volt szó… Csak hülyültünk…

-Érteeeeeem!

-Féltékeny vagy?- kérdezte Mesut egy sunyi mosoly kíséretében, mire én csak felvontam szemöldökömet és keresztbe fontam a karjaim a mellkasomon

-Én? Ugyan kérlek… Max te Ikerre…

Mesut a fejét rázta nevetve, de rám még véletlenül sem nézett. Fura volt ez az egész helyzet. Nem voltam féltékeny… Talán egy kicsit, vagy még annyira sem. És ha tényleg az voltam, csak én nem vettem észre? De majd pont Mesutnak tűnik fel? Nem voltam féltékeny és kész! Ez a vita dúlt a fejemben, míg Mesut csendben nevetgélve a földet kémlelte, de aztán váratlan dolog történt. A nagy merengésemben hirtelen azt vettem észre, hogy Mesut ajkai az enyémre tapadnak. Először azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy hol vagyok és ki vagyok… Majd rájöttem, hogy „EZ MESUT!” A gyerekkori jó barátom… Nem szabadna vele csókolózni, de nem tudtam ellenállni, visszacsókoltam a karjaimat pedig a nyaka köré fontam. Pár perccel később Mesut hagyta abba először, de csak pár centire szakadt el tőlem és csendben megszólalt.

-Kezd unalmas lenni a buli, nem?

Csak vigyorogva bólintottam egyet, majd Mesut karon ragadott, behúzott a házba, elköszönt azoktól, akikkel éppen összefutott, és már ott sem voltunk...