9.fejezet /Tangolita/

Sofi

A napi teendőim sora szerencsére elég rövid volt. Így is őrült tempóban álltam neki, hogy mindent befejezzek délutánra, mert az Alevín B edzésére mindenféleképp ki szerettem volna nézni. Az edzés kezdete ugyan még  a munkaidőmön belül esett, de a vége nem. Szerettem volna beszélni Sebastiannal, egyrészt, hogy megköszönjem neki, hogy Damarist helyretette, másrészt pedig ki akartam próbálni, hogy megy-e még a flörtölés, ugyanis nem mehettem el az mellett szó nélkül, hogy mennyire szemrevaló pasas. Már jó rég nem volt kapcsolatom senkivel és azért már elkezdett hiányozni, hogy nincs mellettem senki olyan értelemben. A múlt éjjel aprólékosan kigondoltam, hogy mit fogok majd mondani Sebastiannak, ha sikerül szóba elegyednem vele és addig akartam megtenni, amíg az elhatározásom el nem száll. A Bernabeuból visszaérve minél gyakrabban kezdtem el rásandítani a falon ketyegő klubcímeres órára, mintha siettetni tudnám azzal, ha nézem, ahogy a mutatók kergetik egymást.

- Ha bámulod nem fog gyorsabban múlni az idő. – jegyezte meg mosolyogva Graci.

- Ennyire feltűnően csinálom? – nyújtoztam egyet a székemen mielőtt belekezdtem volna a Fundación Realmadridról írott cikkem utolsó bekezdésébe, amelyet a hivatalos oldalra szántak.

- Eléggé. És még téged nem érdekel Sebastian...

-  Nem is, csak oda akarok érni az edtés végére, hogy beszélhessek vele.

- Aha. – bólintott egyet és felvéve a kagylót tárcsázni kezdett valakit. Én is visszafordultam a cikkemhez és leütöttem az utolsó karaktereket is, amely egy idézet volt a legújabb alapítványi iskola jövendőbeli vezetőjével készített miniinterjúból. Gyorsan átfutottam az elkészült irományomat, aztán a belső hálozaton átküldtem a weblap kezelőjének. Már szólásra nyitottam volna a szám, amikor Graci megelőzött.

- Tudom, most menned kell. Ne aggódj, én nem szólok róla senkinek sem, a kapunál meg úgyis a későbbi kilépési időpontot rögzít majd a beléptető.

- Köszönöm! Jövök neked eggyel! – kacsintottam rá, miközben rendet tettem az asztalomon és összepakoltam a dolgaim.

- Ez valami argentin szokás, hogy mindig ezt mondjátok? „Jövök neked eggyel” Higuaín is mindig ezt mondja. – nevetett -  Na mindegy.

- Tudod, mi össze vagyunk nőve.- kacsintottam rá, aztán felkaptam a táskám és kisiettem az ajtón.

 „ Ne feledd, a C pályán találod őket! Drukkolok!” – szólt utánam Graci. Mosolyogva ráztam meg a fejem, a spanyol lány szavait hallva. Ha van valaki, aki nagyon szeretné, hogy legyen valami köztem és az edző közt, az épp Graci. Kat pedig ellenpontként épp azt szeretné, ha köztem és Gonza közt lenne valami. Ő mindig azt mondja, hogy több van köztünk, mint gondolnánk és ebben igaza is van, csak nem olyan értelemben, ahogy ő gondolja, hanem valami más értelemben, amit igazán még én sem tudok hová tenni. Szinte összenőttünk már az évek folyamán és ha most hirtelen neki vagy nekem el kellene hagynunk Madridot, nem tudom, hogy mi lenne velem. Biztos nem bírnám ki. Az épület előterében senki sem járt, az önműködő ajtó pedig akadály nélkül tárult szét előttem, amikor kiléptem a szikrázó napsütésbe. Elindultam a leghátul lévő edzőpálya felé és megkönnyebbültem, amikor gyerekzsivaj ütötte meg a fülem, nem késtem el, még tartott az edzés. Megálltam a pályát az úttól elválasztó kerítésnél és onnan figyeltem a kicsik játékát. A maroknyi gyerek rendkívül lelkesen, mindent beleadva kergette a labdát, mintha a Bajnokok Ligája döntőjében játszanának, az arcukról pedig messziről sugárzott, hogy élvezik a játékot. Sebastian a pálya szélén állt és az egyik segítőjével beszélgetett, de közben fél szemét a lurkókon tartotta. Nem sokkal később az a másik férfi elsétált a Ciudad Deportiva főépülete felé kezével egy kulcscsomót dobálva és a klubhimnuszt fütyörészve. Amikor ismét a pályát kezdtem el figyelni Sebastian egy hatalmasat fújt a sípjába és odaugrott 2 kissrác közé, akik egymásnak akartak ugrani. Szétszedte a kis japán kakasokat és magyarázott nekik valamit, miután kezet fogtak és még egy gólig folytatták a játékot. Ahogy megszületett a találat, elengedte a gyerekeket, akik egymással beszélgetve indultak el a főépület felé, ahol az öltöző is van. Vettem egy nagy levegőt és besétáltam a pályára, ahol Sebastian a bójákat és a labdákat szedegette össze, aztán átszámolta, hogy minden megvan-e.

- Hola Sebastian! – köszöntem rá, mire ijedten kapta fel a fejét.

- Hola! Sofi...ugye? – egyenesedett fel és rám mosolygott.

- Igen. – bólintottam.

- Nagyon csinos vagy. – mért végig. Egy kosztüm volt rajtam, ugyanis a Bernabeuban hivatalos voltam a Fundación Realmadrid által szervezett ebédre, így kénytelen voltam elegánsra venni a figurát.

- Köszönöm! – pirultam el egy kicsit.

- Mi járatban vagy erre? Megnézted az edzést? – kezdett el érdeklődni leülve a padra.

- Meg szerettem volna köszönni, hogy a múltkor helyretetted Damarist. – ültem le tőle egy kicsit távolabb és diszkréten végigmértem. Nem volt oka a panaszra neki sem, mert a fekete, klubcímeres póló és hozzá az ugyanilyen színű melegítőnadrág nem állt rosszul neki. Úgy éreztem, hogy elolvadok és nem a melegtől.

- Semmiség. Damaris olyan, mint egy bolhás kutya: Morog, de nem harap. Akármit is mondd, engedd el a füled mellett! – kortyolt bele egy üveg ásványvízbe.

- Köszönöm a tanácsot! – mosolyogtam rá. – Egyébként láttam az edzés végét is. Jó volt látni, hogy mennyire élvezik a játékot.

- Nekik ez még első sorban játék és csak másodsorban sport, azért is szeretem őket edzeni. Persze néha vannak kisebb összezördülések, mint most Miguel és Marcos között, de ezek nem komolyak, 2 perc múlva már mosolyognak is egymásra, mintha mi sem történt volna.

- Úgy vettem észre, hogy jól értesz a nyelvükön. – jegyeztem meg.

- Én nem vagyok még olyan idős épp ezért közelebb is állok az ő világukhoz, mint a klub edzőinek nagy része az életkoruk miatt. Talán ezért.

- De nem csak ezért. Látszik,hogy szereted csinálni.

- Felbecsülhetetlen érzés látni, ahogy egyre feljebb jutnak. Mindegyik gyereket nagyon szeretem.Némelyikük ugyan egy ördögfióka, de egész elképesztő, hogy mennyire ügyesek.

- Te egyébként hogyhogy nem játszol még?

- Nem voltam elég jó. – vonta meg a vállát – Játékosként a másodosztályból vonultam vissza, viszont edzőként az abszolút csúcson dolgozhatok és ezt nem cserélném el semmire se. – mosolygott rám, aztán ránézett az órájára és felállt. – Gyere, most mennünk kell, mert mindjárt jön Pedro és kezdődik a Juvenil edzése. Ők is ezt a pályát használják. – nyújtotta a kezét és felhúzott. Vállára vette a labdákkal teli zsákot meg egy mappát a hóna alá csapott és egymás mellett indultunk el a Ciudad Deportiva épülete felé.

- És te? Hogyhogy pont a Real Madridnál kötöttél ki? – kezdett el faggatni.

- Elvégeztem az egyetemet és megragadtam a lehetőséget. – válaszoltam. - Buenos Airesben elnyertem egy ösztöndíjat, aztán idejöttem és elvégeztem a sulit a Madrid által indított szakon, kommunikációt és sporttudományt tanultam. – rúgtam arrébb egy kavicsot, ami az utamba került.

- Akkor te vagy Hernán Cardona lánya, ugye?

- Igen. – néztem rá.

- 2 évvel ezelőtt volt szerencsém beszélni az édesapáddal, amikor a klub utánpótlásáról csináltak egy cikksorozatot az Oléban és nagyon tetszett, ahogy látja a dolgokat. – jegyezte meg mosolyogva.

- A futball a szenvedélye, a hobbija és bizonyos szinten a munkája is, csak ő nem rúgja a bőrt, hanem ír róla.

- És ezt te is örökölted, ha jól látom.

- Én is és az öcsém is. – álltunk meg az épület ajtajában, aztán ráemeltem a tekintetem.

- Nekem most sajnos dolgom van, pedig szívesen beszélgettem volna még veled. – biccentett a fejével a bejárat felé -  Nincs kedved valamelyik nap, amikor neked jó, folytatni egy fagyi mellett?

- Lehet róla szó. – egyeztem bele mosolyogva. Sebastian ledobta a labdákkal teli zsákot a földre és elővette a mappáját. Kinyitotta, aztán felirta a számát egy kis papírfecnire, aztán én is lefirkantottam az enyémet és számot cseréltünk.

- Akkor majd hívlak, después! – csapta össze a mappát. – Hasta luego, Sofi! – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig pillangók milliói kezdtek el a gyomromban össze-vissza szálldosni. 

Mintha pár pillanatig tétovázott volna, hogy mit tegyen, aztán eldöntve a kérdést adott egy puszit az arcomra, majd egy apró puszit kaptam a számra is, amikor Gonzalo jött ki az épületből és ahogy elsietett mellettünk, kis híján feldöntötte Sebastiant. Döbbenten néztünk utána, aztán összemosolyotunk Sebastiannal, aki felvette a labdákkal teli zsákot és bement az épületbe, én pedig amennyire csak a magassarkúm és a szoknyám engedte elsiettem Gonzalo után. Tudni akartam, hogy mi történt vele. Nagyon nyomós oknak kellett lennie, mert amióta barátok voltunk egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hányszor láttam ilyennek. Amikor utolértem, már az autójában ült és észre sem vett, ezért megkopogtattam az autó tetejét. Nem szólt semmit, csak kérdőn nézett rám.

- Mi történt Goni? – próbáltam kifaggatni.

- Semmi.

- Engem nem versz át! Úgy ismerlek, mint a tenyeremet és különben is csak a vak nem látja, hogy valami bajod van.

- Ne haragudj, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

- Menj csak! Ha beszélni akarsz valakivel, tudod hol találsz. – mosolyogtam rá.

- Persze. Köszi! – eresztett meg egy halvány mosolyt, beletaposott a gázba és elhajtott. Döbbenten néztem utána és próbáltam kitalálni, hogy mi történhetett. Gonzalo egyedül akar lenni? Ez aztán tényleg nem vall rá...

Az egész délelőttömet Gracival töltöttem, aki elhívott „egy kis vásárolgatásra”. Na ha neki ez a kis vásárolgatás, akkor tudni sem szeretném, hogy milyen a nagy. Bevetettük magunkat a Corte Inglésbe és pincétől a padlásig benéztünk szinte minden üzletbe, amikor pedig megkértem Gracit, hogy siessünk, mert nekem délután a bulira is el kellene kezdenem készülni csak még lelkesebb lett és rábeszélt egy új ruha megvásárlására.  Együtt ebédeltünk, aztán hazahozott a hatalmas szatyorhalommal együtt, amit összehoztunk és még mindegyik ott is hever a kanapé nagy részét elfoglalva, mert egyedül csak a partira vett ruhámat vettem ki, a többi várhat még egy napot, hogy elpakoljam. „Nem. Többet nem hagyom magam rábeszélni egy ruhára sem.” – fixíroztam magam a tükörben. Nem volt rossz, de nekem túl kihívónak tűnt és túl rövidnek. Rásandítottam az órára, hátha van még időm másik ruhát keresni, de már nem volt így sóhajtottam egy nagyot, becsuktam a szekrény ajtaját és rögtön ebben a pillanatban kopogtattak az ajtómon. A vállamra vettem a táskám, még egyszer ellenőriztem a kinézetem és ajtót nyitottam.

-         Azta! Eszméletlenül jól nézel ki, drága barátnőm. – nézett végig rajtam Gonzalo elkerekedett szemekkel.

-         Köszönöm! – mosolyodtam el és én is végigmértem őt. Nem festett rosszul a fekete ing – farmer kombinációban.

-         Indulhatunk? – nyújtotta a kezét.

-         Persze.– karoltam belé.

-         Megtiszteltetésnek érzem, hogy én kísérhetem a hölgyet erre a pár perces kis sétára. – vigyorgott.

-         Ne hozzon zavarba, uram. – nevettem én is. Vidáman beszélgetve gyalogoltunk el a Real Madrid négyesének házáig, amit akkor is megtaláltunk volna, ha nem ismertük volna a pontos címét, ugyanis ez volt a környék egyetlen olyan háza, ahonnan zene szűrődött ki. Amikor megérkeztünk már tartott a buli, volt olyan is, aki igencsak be volt már rúgva.

-         Goni, rajtad fogom tartani a szemem! – fenyegettem meg a ház kapujához érve az argentint

-         Jaj ne már! Amióta elvégezted a sporttudományit is, olyan lettél mint egy szigorú anyuka. – nyafogott.

-         De...

-         Tudom. –szakított félbe - Brit tudósok kimutatták, hogy az alkohol hatására...

- Hülye! – vágtam nyakon nevetve és bementünk. A ház udvarán csak úgy nyüzsögtek az emberek, számomra ismertek és ismeretlenek. Az ajtón épp akkor jött Karim Benzema, a francia csatár pólóján egy hatalmas piros folttal. Egy fehér konyharuhával próbálta tisztogatni a foltot jó nagyokat káromkodva közben az anyanyelvén, de ahelyett, hogy eltűntette volna, csak még jobban beledörzsölte a foltot az anyagba. A művelet közben egy pillanatra felnézett és köszönt nekünk, aztán hozzám fordult.

-         Ezt a drága jó barátnőd csinálta!

- Azt hiszem nem kedvel. – veregettem meg a vállát és otthagyva a kikerekedett szemekkel bámuló franciát, bementem Gonzalo után a házba. Belépve a terembe a szememmel Katet kezdtem el keresni, de sehol se láttam. Elsőként a házigazdával, Sergio Ramosszal futottunk össze, aki 2 ugyanolyan piros löttyöt vitt magával valahová, amilyen folt díszelgett Karim pólóján.

-         Sziasztok! – gyúlt ki az ezer wattos mosolya - Sofi én még nem is gratuláltam neked az új állásodhoz! Őrülök neked!

-         Köszönöm Sese!

-         Akkor koccintsunk! – nyomta a kezembe az egyik pohár piros színű löttyöt, aztán egy koccintás után ittam belőle pár kortyot. – Pipita, te meg itt felejtettél valamit a múltkori PS-ezéskor. Ott van a klubcímeres szatyorban.- biccentett a előszoba felé.

-         Már megint? Kössz haver!

-         Nincs mit, amigo! De most én megyek és hozok még Sergio koktélt, mert várnak. Majd beszélünk! Érezzétek jól magatokat! – tűnt el a tömegben az andalúz.

-         Szóval hogy is van ez a történet az alkohol káros hatásáról? – vont kérdőre játékosan Goni.

-         Csak egy korty volt. Gyere, menjünk oda Ikerhez.- húztam magam után az argentint, amikor észrevettem, hogy a kapus kézzel-lábbal integet, hogy menjünk oda. Mellette egy száomra még ismeretlen szőke hajú lány állt, aki barátságosan integetett nekünk.

-         Na, Oli ő Gonzalo Higuaín. – mutatta be Iker először Gonit, aztán felém fordult – Ő pedig Sofi Cardona, az egyik legtehetségesebb gyakornok a csapat médiarészlegén ... és Gonzalo legjobb barátja.

-         Iker, azért ne túlozz! – jegyeztem meg nevetve.

-         Sziasztok! Én Olivia Martínez vagyok, örülök, hogy megismerhettelek titeket. – fogott kezet mind a kettőnkkel. – Ti tényleg ilyen jó barátok vagytok?

-         Gyerekkorunk óta. – válaszolt Gonza kihúzva magát.

-         Ne kérdezd, hogy miként viselem el olyan régen, de valóban. – jegyeztem meg nevetve.

-         Ennyire szörnyű? – nevetgélt velünk Oli.

-         Kikérem magamnak. – húzta fel az orrát Gonza.

- Be nem áll a szája 5 percre sem és előszeretettel viccel meg másokat, mindenféle hülyeséggel. De ha baj van, tudom, hogy számíthatok rá. - kezdtünk el a barátságunkról mesélni, aztán szépen lassan ráterelődött a szó Oli életére is. Mint kiderült neki Mesut a legjobb barátja, csak az ő barátságukban volt egy kisebb szünet a gimi után és most igyekszenek bepótolni az eddigi elmúlasztott időt. Azt is mesélte, hogy egyetemre jár és turizmus-vendéglátás szakon tanul, erről pedig rögtön beugrott az a lány, akiről Kat mesélt, hogy körbevezetett egy új lányt a campusban. Szinte biztosra vettem, hogy Oli és az említett lány egy és ugyanaz. Egy hosszabb beszélgetés után Oli elindult megkeresni Mesutot, én pedig – mivel Gonzalo eltűnt – elindultam, hogy megkeressem Katet. Útközben azonban Michel Teló – Ai Se Eu Te Pego-ja hangzott fel a hangszórókból, én pedig Marcelo és Pepe társaságában rögtön odaugrottam a tánctér közepére és táncolni kezdtünk, bár úgy a szám felénél én kiszálltam és nagyokat röhögve néztem, ahogy a kis brazil a portugállal táncol. Aki látta, az mind szakadt a röhögéstől. A produkció után amikor oszladozni kezdett a tömeg megpillantottam Katet, amint az egyik ajtófélfát támasztja és integetett, mire én visszaintettem neki, miközben azt tátogtam, hogy „Majd beszélünk!” Igyekeztem elvegyülni a tömegben és az ismerőseimmel váltani pár szót, amikor is azt vettem észre, hogy Fabio terem a barátnőm mellett és magával húzza táncolni, én pedig nem voltam teljesen biztos benne, hogy tényleg csak szimpla barátkozásról van csak szó kettőjük közt. A következő dal, amit Sese az argentinoknak küldött Freddy y los solarestől volt a Tu primera vez. Azonnal tudtam, hogy Gonzalo erre akárhol is van, elő fog kerülni, mert ez az egyik kedvence. Nem is kellett csalódnom, Angel társaságában rögtön fel is tűnt a tánctér közepén és valahonnan kerítve egy – egy mikrofont mind a ketten énekelni kezdték a dalt, aztán engem is valahogy belevettek a bandába és trióban fejeztük be a számot. Gonzaloval még vártunk egy kicsit, aztán otthagytuk a bulit. Nevetgélve idéztük fel a buli legviccesebb pillanatait, miközben a kihalt utcákon sétáltunk visszafelé a lakásomig, ami a Moraleja és a Castellana határán álló társasházban található. Amikor kijöttünk feltűnt, hogy hüvősebb lett. Az égen felhők kezdték el eltakarni a holdat és a csillagokat, miközben hűvős szél lengedezett, én pedig fázni kezdtem a rövidke kis ruhámban. Gonzalo ezt észrevette és megálltunk egy pillanatra. Kivette a Sesétől hozott szatyorból a kedvenc kapucnis felsőjét, amit a vállamra terített. Megköszöntem, mire ő válaszul csak rám mosolygott és kicsit megszaporázva a lépteinket indultunk neki a hátralévő útnak. Ám egy saroknyira a lakásomtól, egy reccsenést hallottam és ha nem lett volna melelttem Gonzalo, hogy elkapjon elterültem volna az aszfalton.

-         Kitört a cipőm sarka.Mierda! – vágtam földhöz a cipőt mérgesen.

-         Akkor, majd elviszlek hazáig. – készült hozzá, hogy a kezében cipeljen el a lakásomig.

- Na-na! Nem engedem meg, hogy felemelj! Neked vigyáznod kell! – figyelmeztettem. Azelőtt sokat hülyéskedtünk úgy, hogy a hátán cipelt el a medencéig például, hogy aztán belevágjon a vízbe, de amióta a sérv miatt megműtőtték nem engedem neki. Ha miattam újulna ki, én nem tudom, hogy mit csinálnék. Ezért inkább átfogtam a nyakát és rátámaszkodva egy lábon ugráltam végig a hátra lévő távolságot. Ő persze direkt röhögtetett és minél viccesebbeket szólogatott be, annál lassabban értünk oda a házhoz.

-         Megjöttünk, bakkecske. – nevetett, amikor megálltam a kapuban, hogy előkeressem a kulcsom.

-         De vicces vagy már megint! – nyújtottam nyelvet – Hű de fárasztó egylábon ugrálni! – fújtam egy nagyot, aztán nekidőltem a kapunak, mire az kinyílt. Erre nem számítottam, mert ilyenkor már zárva szokott lenni. Ismét Gonzalonak kellett elkapnia, hogy nehogy a földön kössek ki. Ő a hátát a falnak támasztva állt a kapualjban, fogta mind a két karomat és olyan közel voltam hozzá, hogy a mellkasunk összeért. Ki akartam nyögni egy köszit, de valahogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, csak néztem az arcát, a szemét és valami megmozdult ott belül. Gonzalo nem sietett vele, hogy elengedjen. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el vele, hogy ott álltunk csendben a másik szeméből, arcáról próbálva olvasni, de amikor egy hangos és meglehetősen ittas társaság ment el a ház előtt, akkor tértünk vissza a való világba.

-         Azt hiszem én most megyek. – engedett el Gonzalo. – Jó éjt Sofi! – adott 2 puszit, de valahogy mégis mások voltak ezek a puszik, mint azelőtt.

-Jó éjt neked is, Goni! – köszöntem el tőle és féllábon elugráltam a lakásomig. Ahogy beértem a saját kis birodalmamba, levettem a lábamról a másik cipőmet is és bevágtam a szemetesbe, aztán félresöpörtem pár szatyrot a kanapéról és lerogytam rá. Végig csak azt láttam magam előtt, ahogy lent, a kapuban Gonzalo nézett. Az, amit leolvastam az arcáról, az nem a legjobb barátnőjének szólt, hanem Sofia Cardonának. Egy régi emlékkép kúszott elő az agyam eldugott szegletéből...egy régi estéé, amikor a mai napig életében először és utóljára így nézett rám....

Mar del Plata, 2006.december 17.

-         Roni, hagyjál már lógva! – csaptam fejbe egy csomag kreppapírral az egyik barátomat. – Inkább segíts feltenni ezt a lepedőt ide az ajtó fölé, amíg meg nem érkezik Goni.

-         Jól van már! Fogom.

- Helyes. – másztam fel a létrára és hozzákötöztem valami csőhöz a lepedőhöz tartozó madzagot. Miután végeztem, lemásztam a létráról, aztán elégedetten szemléltem a művemet. „ Feliz cumpleaños y mucha suerte en Madrid, Pipita! Enhorabuena!” – olvashattuk a Gonzalonak szánt üdvözlő üzenetet. Így 1 héttel a születésnapja után kapja meg az akkor elmaradt meglepetésbulit a 19. születésnapja alkalmából. Előbbre terveztük, de közbe szólt a Real Madrid, ugyanis a spanyol gigacsapat leigazolta a mi kedves barátunkat, aki csak tegnap érkezett vissza Buenos Airesbe és az ünnepek után már várni fogja egy új élet, odaát az óceán túloldalán.

-         Fede, teszed le azt! Bélpoklos!

-         De éhes vagyok. – nyafogott a második számú Higuaín.

-         Siessetek! Mindjárt itt lesz Leonel és Matías, hozzák az ünnepeltet. – szaladt be Roni az udvarról.

-         Akkor mindeki bújjon el! – adtam ki a vezényszót és aki ahová elfért, elbújt. Ahogy kinyílt az ajtó rögtön meghallottam Gonzalo hangját, hát ki más is beszélhet ennyit?

-         Gyönyörű az a stadion. Még fel sem fogtam, hogy Raúllal, Beckhammel, Roberto Carlosszal egy öltözőben fogok ülni. Te, de viszont ezek a spanyolok még billiárdozni se tudnak! Hát hogy lehet így élni?! Madre mia! Ez meg mi? – nézett körül felkapcsolva a villanyt.

-         Meglepetés! – ugrottunk elő mindannyian a rejtekhelyeinkről.

-         Úgy gondoltam, hogy összehozzuk ezt a kis ünnepséget és meglepünk egyrészt a születésnapod alkalmából, másrészt pedig a madridi szerződésedet is meg kell ünnepelni. Úgyhogy boldog születésnapot és gratulálok! – mondtam el a köszöntöt, miközben visszapislogtam pár szemtelen könnycseppet. Gonzalo is meghatódott, de azért válaszolt.

-         Nagyon köszönöm srácok, tényleg! Ti vagytok a legjobb barátok a világon! – tört ki a tapsvihar Gonzalo szavai után. – Na de akkor ünnepeljünk! Mire várunk! – kiáltott fel és elkezdődött a házibuli.

Szólt a zene, fogyott a kaja és az italok is. Én is szerettem volna élvezni ezt az egészet, de nem tudtam, mert minduntalan az jutott eszembe, hogy az ünnepek után Gonzalo elutazik és akkor ki tudja, mikor látom ismét viszont. Ki fog az agyamra menni az állandó szövegelésével? Ki után fogom majd cipelni a saját cuccait? Kezemben egy pohár boroskólával bámultam a ház mögött kezdődö partot és gondolkoztam.

-         Azt csicsergik a madárkák, hogy ez a buli a te ötleted volt. – állt mellém Gonzalo, kirángatva a gondolataimból.

-         Igen, én találtam ki, de a többiek nélkül nem tudtam volna megszervezni.

-         Értem. Köszönöm!

-         Semmiség! A többieket is ugyanígy megilleti a köszönet.

-         Sétálunk egyet? – kérdezte.

-         Az ünnepelt meglóg a saját bulijáról?

-         Csak egy kicsit. Már fáj a fejem a zsivajtól és azt hiszem picit sok volt a piából is.

- Hát jó. Úgyis beszélni akartam veled. – letettem a poharamat és lementünk a lépcsőn, aztán lementünk egész a part széléig. Az a nyár még a szokásosnál is melegebb volt, de az igazi nagy tömeg csak pár nap múlva érkezik meg, hogy az ünnepeket az óceánparton hűsölve töltse. Azon a környéken akkor épp senki sem járt, viszont a város tömve volt szórakozó fiatalokkal. A hold bevilágította az egész partszakaszt és az óceán tükre csodálatosan verte vissza az ég fényeit. Mind a ketten levettük a lábbelinket és mezítláb sétáltunk a homokban, miközben hagytuk, hogy az óceán hullámai simogassák a lábunkat. Egy darabig csendben lépdeltünk egymás mellett, de aztán Gonzalo elkezdett piszkálni, mire én a lábammal fröcsköltem rá egy kis vizet, ezt természetesen visszakaptam és egy vidám kergetőzés lett belőle egész addig, amíg el nem vesztettem az egyensúlyom egy rossz lépés után és nevetve a földön kötötte ki.

-         Azt mondtad, hogy beszélni akartál velem. Hát ki vele! – huppant le mellém.

-         Tudod, nem akarom, hogy azt hidd, hogy nem örülök vagy valami... mert nagyon is örülök a szerződésednek. Erről álmodtál gyerekkorod óta és most teljesülhet. Ha van valaki, aki ki tudja használni ezt a hatalmas lehetőséget és kikovácsolni a maga szerencséjét az te vagy. De.... de... na mindegy. Sok szerencsét kívánok neked Madridban!

-         Köszönöm! De miért mondod, hogy nehogy azt higyjem, hogy nem örülsz?

-         Csak mert hiányozni fogsz...szörnyen hiányozni. – haraptam be az ajkam, hogy visszatartsam a sírást. – Még az is hiányozni fog, hogy nem mész az agyamra, boludo. – jelent meg két könnycsepp a szemem sarkában iközben régi szokásom szerint belebokszoltam egyet a vállába. – És csöppet sem tesz boldoggá, hogy 2 hét múlva már pár időzóna és egy óceán lesz köztünk.

-         Jaj Sofi! – ölelt át – Te is nagyon fogsz hiányozni nekem, hidd el! Kivel fogok hülyéskedni az unalmas szombat délutánokon? Kivel nézünk végig 2-3 DVD-t együltében?

-         Majd biztos lesz valaki...- jegyeztem meg halkan, lehajtva a fejem.

- Sofi, nézz rám! – emelte fel a fejem az állámnál fogva. – Nem foglak elfelejteni, ettől ne félj! Ha már ennyi ideig kibírtál, mint legjobb barátot, akkor ezután sem fogsz megszabadulni tőlem, megígérem.- mosolygott rám. Nem tudom mi ütött belém akkor, de önkéntelenül is végigsimítottam a karján és közelebb húzodtam hozzá. Gonzalo arckifejezése is egy pillanat alatt megváltozott és azelőtt még sohasem nézett úgy rám, mint akkor. Még számomra is furcsa volt, hogy arra gondoltam, hogy belehalok, ha nem csókol meg azonnal. Hüvelykujjával megcirógatta az arcom, aztán lassan közelített felém és egyszer csak az ajkamon éreztem az övét. Gondolkozás nélkül átöleletem a nyakát és visszacsókoltam, de aztán megszólalt a fejemben a vészcsengő és elhúzódtam tőle.

-         Ezt inkább ne!

-         Bocsi! Nem tudott mi ütött belém. – kezdett el vakarózni, amit csak akkor tesz, ha zavarban van.

-         Semmi gond. Az lesz a legjobb, ha most visszamegyünk. Biztos hiányolnak már. – álltam fel és visszafutottam a nyaralóba...

Azon az estén láttam ugyanezt a szemében, amit a kapualjban. Talán akkor több is volt kettőnk közt, mint barátság. De azon a héten megbeszéltük, hogy nem kockáztatjuk meg, hogy tönkremenjen a barátságunk, ami biztos talajon áll, egy olyan kapcsolatért, ami vagy bejön vagy nem. Barátként búcsúztam el tőle az Ezeizán és fogalmam sem volt róla, hogy 2 év múlva én is Madridban fogok kikötni. Szinte már el is felejtettem ezt a kis történetet, de már egy ideje sokszor eszembe jut, amióta néha furcsán érzem magam Gonzalo közelében...

Fundación Realmadrid - Real Madrid alapítvány, a félkövérrel írt szó pedig annyit tesz, hogy lélek :)

Después - később

Hasta luego! - Szia!
Feliz cumpleaños y mucha suerte en Madrid, Pipita! Enhorabuena! - Boldog születésnapot és sok sikert Madridban, Pipita! Gratulálunk!