12.fejezet /Tangolita/

Sofi

„Joder, én eddig is tudok aludni?” – dörzsöltem meg a szemem és még egyszer ránéztem a karórámra. Hiába ismételtem meg a műveletet újra és újra, a mutatók még mindig ugyanúgy álltak. Délután ¾ 1 volt, amikor a buli után felébredtem. Miután az első sokkon túljutottam, felültem de fájdalom hasított a hátamba és nyakamba. Az éjszakát a kanapén töltöttem, a ruhákkal és cipőkkel teli szatyrok közt, ugyanis magam sem tudom, hogy mikor, de egyszer csak ott ért el az álom, amikor újra a régi emléken gondolkoztam. Ám egyszer csak hirtelen beugrott, hogy már a városban kellenne lennem, mert Sebastian vár. Felpattantam a kanapéról és össze-vissza kezdtem el futkározni a nappaliban. Öltözzek? Zuhanyozzak? Sminkeljek? Egy pillanatra megálltam az egyik fali tükör előtt és szemrevételeztem a buli nyomait magamon. Az ébredés utáni szokott zombi formámon túl a hajam úgy állt, mint a szénaboglya, a sminkem elkenődött, a ruhám pedig gyűrött volt. Ehhez nem volt elég egy gyorssegély, ide teljes renoválásra volt szükség. Tanácstalanul ültem le a kanapéra és a kezemben forgattam a telefonom. Ha felhívom Sebastiant, márpedig fel kell hívnom és elmondom neki, hogy miért nem tudok most elmenni, akkor még azt fogja hinni, hogy minden hétvégémen hajnalig bulizok és elverem az egész fizetésem a híres madrid klubok egyikében, pedig ez egyáltalán nem igaz. De ha most hazudok neki, akkor már jól megyek bele ebbe a kapcsolatba, már ha később lesz belőle valami. Jó pár percnyi tépelődés után végre tárcsázni kezdtem a számát és felkészülve a töredelmes vallomásra a fülemhez illesztettem a készüléket. Kicsöngött, aztán végre meghallottam a vonal másik végén Sebastian hangját.

-         Hola Sofi! – köszönt bele a telefonba és a léptei zajával együtt elhalkuló gyerekzsivajt hallottam a háttérből.

-         Hola! Szörnyen restellem, de sajnos most nem tudok elmenni a Retiroba. – torkomban dobogó szívvel vártam a válaszát.

-         De Sofi...-nevetgélt – Nem emlékszel, hogy áttettük a fagyizást máskorra? Említettem, hogy Iñaki nem ér rá és nekem kellett elkísérnem a srácokat a kupára.

-         Hostia! Tényleg. – csaptam a homlokomra, miközben Sebastian majd megpukkadt a nevetéstől. Remek, leégettem magam előtte. Elfelejtettem, hogy épp tegnap a buli előtt beszéltük meg, hogy majd később pótoljuk be a fagyizást, mert be kell ugrania az egyik kollegája helyére. – Egyébként hogy szerepelnek a srácok? – váltottam témát, hogy mentsem a menthetőt.

-         Nagyon jól. Bejutottak a döntőbe.

-         Gratulálok!

-         Köszönöm, de ez igazából a srácokat és Iñakit illeti, én csak elutaztam velük ide.

-         Akkor én nem is zavarlak tovább. Ha visszautaztatok Madridba majd beszélünk. Szia!– kezdtem el búcsúzkodni.

-         Sofi!

-         Tessék?

-         Örülök, hogy hallhattam a hangodat. – szinte láttam a lelki szemeimmel, hogy mosolyog és ettől nekem is kicsit melegem lett.

-         Nem gondoltam, hogy ennyire örülni fogsz neki. – válaszoltam fülig elpirulva.

- Majd hívlak después! Szia Sofi! – nyomta ki a telefont, én pedig mosolyogva dőltem hátra a kanapén az asztalra dobva a mobilom. Valamit kezdtem érezni iránta, de még magam sem tudtam, hogy ezt a valamit hívhatom-e szerelemnek vagy még nem. Akárhányszor a közelembe került, hevesebben kezdett el kalimpálni a szívem és az üres óráimban egyre többet gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha ő és én... de ilyenkor általában rögtön befurakodott a Sebastiannal kapcsolatos álmaim közé a mar del plata-i emlék és Gonzalo, most sem történt másképp, csak épp kiegészült a múlt esti kapualji jelenettel. Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle ezeket a gondolatokat és inkább felálltam a kanapéról, hogy kicsit rendbe szedjem a kinézetem. Miután belebújtam a szokásos itthoni szerelésembe egy frissítő zuhany után a telefonom rezegni kezdett, ezzel jelezve, hogy sms-em érkezett.

„Te. Egy lökött argentin haverod. Rengeteg pattogatott kukorica. 2-3 vígjáték. Eeeh?”

Elnevettem magam, ahogy olvastam az üzenetet, szinte hallottam a fülemben, ahogy kérdezi. Mivel nem volt programom aznapra és a ruhák pakolászása sohasem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, nem gondolkoztam sokat a válaszon.

„ Én. A lökött argentin haverom. Rengeteg vajas pattogatott kukorica. 1 vígjáték. River meccs. Hm?” – pötyögtem le.

„Fél 8-ra várlak” – érkezett meg a válasz szinte azonnal, én pedig azon gondolkoztam, hogy mihez kezdhetnék addig, amíg el nem kell mennem. Szájhúzogatva bár, de nekiláttam az elöző nap vásárolt ruhák elpakolásának és bepótoltam azt is a konyhában, ami a mosogatás terén eddig elmaradt, mert reggel időm nem volt ilyesmire, délután meg örültem, hogy még élek, amikor hazaestem. Miután ezekkel végeztem felhívtam a szüleimet, hogy apa nehogy rámküldje a kommandót, amiért nem a szokott időben jelentkezem, majd utána az öcsémet kezdtem el tárcsázni, de ki volt már kapcsolva. Nagyon hamar elérkezett az este 7 óra én pedig gondosan bezárva magam mögött a lakást gyalog elindultam Gonzalohoz. A kapukódot már kívülről fújtam így nem okozott nehézséget a bejutás. Épp kopogtatásra akartam emelni a kezem, amikor kinyílt az ajtó és a nagy megdöbbenésemre Gonzalo egy szőke nőt kísért ki. Rémlett, hogy láttam már valahol, de akármennyire is próbáltam megerőltetni az agyam nem jutott eszembe, hogy hol.

-         Hola Sofi! Már meg is jöttél? Akkor most rögtön bemutatlak titeket egymásnak. Soledad, ő itt Sofia Cardona, az egyik legjobb barátom. Sofi ő itt Soledad Fandiño. –mutatott be a szőkének.

-         Hola! Goni már sokat mesélt rólad. – trillázta, miközben mosolyogott, de az akasztott ember mosolya is őszintébb ennél.

-         Örülök, hogy megismerhetlek. – viszonoztam a gesztust, mert udvariasnak neveltek.

-         Ne haragudjatok, de most tényleg sietnem kell! – toporgott a küszöbön a szőke nagy szemeket meresztve Gonzalora.

- Menj be nyugodtan és pakolj be, mindjárt jövök én is. – mosolygott rám Gonzalo és kikísérte Soledadot, amíg én bementem és ledobtam a táskám. 

Úgy éreztem, hogy innom kell egy kis vizet, mert kiszáradt a szám a magamra erőltetett mosolytól. Annyira ismertem a járást a moralejai házban, hogy akár csukott szemmel is betaláltam volna a konyhába, ezért afelé vettem az irányt. Elővettem egy poharat és elvéve az asztalról a nagy üveg ásványvizet töltöttem maganak. Közben a szemem körbejárattam a szobában és azonnal megakadt a szemem 2 borospoháron a mosogatóban. Lenézve a lábam mellett álló szemetesre, egy piszkosul drága vörösbor üvegének nyaka emelkedett ki a többi szemét közül. Szóval randiztak. Magam sem tudtam, hogy miért, de kicsit szíven ütött a dolog és észre sem vettem, hogy közben túlcsordul a pohár. „Mierda!” – kiáltottam fel és rögtön visszacsavartam az üvegre a kupakot, aztán egy ronggyal letöröltem a konyhapultra fröccsent vizet.

-         Dios Mio! Hát még megvan? – lépett be a konyhába Gonza és vigyorogva szemlélte a rajtam lévő mezt.

-         Hogyne lenne meg! Szerinted nem vigyáztam rá úgy, mint a szemem fényére? – néztem végig magamon. Ma estére ugyanis azt a River mezt vettem fel, amit még tőle kaptam. Egy 19-es trikó, Higuaín felirattal.  – Amúgy nem baj, hogy bepotátlankodtam ide, hogy igyak egy pohár vizet?

-         Dehogy baj! – legyintett mosolyogva. – Nézd csak, lesz egy csomó pattogatott kukorica is! – lengetett meg az orrom előtt két zacskót, amiben a kukorica volt. Elővettem neki 2 tálat és odatettem elé, amíg ő a zacskókat bontotta fel. Beleöntötte a tálakba a kukoricát, aztán betette a mikróba őket egymás után.

-         Ugye nem miattam ment el Soledad?

-         Nem. Mondta, hogy este dolga lesz, azért is hívtalak át.

-         Szóval becsajoztál! – bokszoltam bele a vállába.

-         Alakul. – kezdett el megint vakarózni, amiről tudtam hogy azt jelenti, hogy nem csak alakul.

-         Ugye tudod, hogy mindent el kell mesélned! – próbáltam meg könnyed hangot megütni, de mintha picit hamisan csengett volna.

- Majd a film közben. – mosolygott rám, aztán kicserélte a tálat a mikróban. Ahogy elkészült a második nagy adag pattogatott kukorica is átmentünk a nappaliba. Gonzalo betette a DVD-t a lejátszóba, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, lerúgva a cipőm magam alá húztam a lábam és a tekintetem a képernyőre szegeztem, miközben kifaggattam a barátom erről a Soledadról. Azt mondta róla, hogy színésznő és modell, nekem pedig rögtön be is ugrott, hogy valamelyik ZS-kategóriás szappanoperában láttam, amikor a tv kapcsolgatása közben 2 mp-et elkaptam az egyik telenovellából. Még a nyáron ismerkedett meg vele otthon, most pedig ismét találkoztak, mert Soledadnak felajánlottak egy szerepet valamelyik latin-amerikai sorozat spanyol remeakjében és amíg forgatnak, Madridban fog lakni. Lopva rá-rápillantottam Gonzalora és láttam, hogy milyen csillogó szemekkel mesél arról a lányról, de mégis éreztem, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Aztán meg is ráztam a fejem, mintha csak az arcomba hulló hajtincseimet akartam volna a helyükre tenni vele. Holott csak azért tettem, hogy kiverjem ezt a hülyeséget a fejemből.

-         Te mit gondolsz róla? – tette fel a kérdést, miközben  egy marék pattogatott kukoricát próbált a szájába gyömöszölni.

-         Még csak most láttam először és csak 3 percre. – nevettem kissé zavartan.

-         De akkor is! Mi az első benyomásod róla? – noszogatott, hogy válaszoljak.

-         Szerintem szimpatikus kis nő. – mondtam halkan, mire még szélesebbre húzodott a mosolya. Nem akartam azzal megbántani, hogy azt mondom neki, amit tényleg gondolok róla. Jó volt végre boldognak és szerelmesnek látni. – Goni, remélem, hogy boldog leszel vele. – mosolyogtam rá.

-         Köszönöm! – viszonozta. - Sebastian? – kérdezte komorabbá váló arckifejezéssel és a tekintetét makacsul a képernyőre szegezve. – Randiztok?

-         Mondhatjuk.

-         Igen vagy nem?

-         Elméletileg igen, gyakorlatilag elhalasztottuk az első randinkat, mert ő utazott el a srácokkal valami kupára a másik edző helyett.

- Értem. –mosolyodott el - Sofi, én örülök, hogy végre találtál magadnak társat, de ha megtudom, hogy bármivel megbánt vagy kezet emel rád akkor megtanítom kesztyűbe dudálni és ebben nem fogsz tudni megakadályozni. – nézett rám elszántan. Még nagyon jól emlékezett ő is és én is arra, amikor még első éves egyetemistaként összejöttem Diegoval. Ő két évvel volt idősebb nálam és sportmenedzsmentet tanult. Őrülten szerelmes voltam belé és csodálatosan szép napokat töltöttünk együtt. 1 év után, azonban valami elromlott és egyre többet veszekedtünk. Épp tél volt és Gonzalo a megérdemelt szabadságát töltötte Buenos Airesben, amikor Diegoval szakítottunk. A legutolsó veszekedésünk olyannyira elfajult, hogy kaptam tőle egy pofont, ami Gonzalo fülébe jutott és utána úgy kellett Roniéknak leszedni Diegoról, különben nem tudom, hogy mi lett volna a dolog vége. Az újra felidéződött rossz emlék hatására pár percnyi csend állt be kettőnk közt és csak a film egyik jelenetének zenéje töltötte be a nappalit. Újra lejátszódott előttem az egész jelenet. Ahogy dühösen kopogtat az ajtón, aztán belép és az ajtót nyitó Diegot beljebb taszigálja, aztán nekimegy. Én a sarkamban Ronival és Fedével siettem utána, de akkor már javában kezelésbe vette az exemet, aki gazdagabb lett pár véraláfutással és színes foltokkal. Gonzalot soha életemben nem láttam még olyan dühösnek, mint akkor.

-         Bocsáss meg, nem akartam felszakítani a sebeket...csak féltelek. –rángatott vissza a valóságba.

-         Semmi baj. Menj és hozz inkább még egy adag pattogatott kukoricát! – eresztettem meg egy halvány mosolyt. Ő pedig felállt, aztán bement a konyhába az üres tállal. Időközben véget ért a film, én pedig kivettem a DVD-t, aztán visszatettem a dobozába és bekapcsolva megkerestem a tévén az argentin csatornát, aztán lemásztam a kanapéról és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapé előtti szőnyegen, ölemben egy párnával. – Gyere már, mindjárt kezdődik! – kiabáltam neki.

-         Itt vagyok már. – huppant le mellém és átnyújtott egy doboz alfajorest. – Én már megettem a heti adagom, úgyhogy tűntesd el mielőtt elcsábulok.

-         Nyugodtan egyél belőle, én nem árullak be.

-         Te nem, de az a hülye mérleg igen. A Míster minden hétfőn leméret mindenkit és ha pár dekával többet mutat a mérleg nagyon kiakad. Nekem meg nincs kedvem plusz köröket futni. – grimaszolt.

-         Szegénykém! Pedig meg akartalak hívni egy dulce de lechés gyümölcsös tortára hozzám. – kuncogtam.

-         Nem hogy együtt éreznél velem vagy valami, hanem még ilyeneket mondogatsz! Utállak! – húzta fel az orrát.

- Jaaaaaaaaaj nézd, ott ül a kispadon az öcsém!!!! – síkitottam fel örömömben, amikor a cseréket mutatták a közvetítés elején. A River nagy bánatunkra kiesett az első osztályból, de töretlenül hittünk benne, hogy kiharcolják a feljutást. Épp nagy vérátömlesztés folyt a klubon belül és a rosszabbul teljesítő vagy épp állandóan a kispadot koptató idegenlégiósokat szélnek eresztették, hogy a helyüket a saját nevelésű fiataloknak adják át. Most pedig a sok sérült miatt Ricky is lehetőséget kapott, hogy nevezzék a nagy csapatba, ami akkor is nagy dicsőség, ha be sem állítják. A River Plate még akkor is a legpatinásabb dél-amerikai klub marad, ha most a másodosztályban szerepel, mert ahogy az egyik drapérián állt, amit vadul lengetett a szél, hogy „Megjárjuk a poklot és magunkkal is visszük!”. Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás. A meccset a River nyerte a Chacarita ellen és Ricky ugyan nem állt be, de én láttam a határtalan boldogságot az arcán, amikor a meccs végén Díazékkal együtt megköszönték a buzdítást a szurkolóknak a Monumentalban. Lefújás után küldtem is neki egy sms-t, szinkronban Gonival. Miután a közvetítésnak vége lett Gonzalo hazavitt kocsival, én pedig szinte azonnal bedőltem az ágyba, de bármilyen fáradtnak is éreztem magam, csak nem akart jönni az álommanó. Egyfolytában a megérkezésem pillanatát láttam magam előtt, amikor bemutatott a szőke lánynak. Nekem egyáltalán nem volt szimpatikus az a nő, ellentétben azzal, amit a barátomnak mondtam, csak nem akartam megbántani. Láttam az arcán, hogy tényleg érez valamit iránta és nem akartam, hogy csalódnia kelljen, csak boldognak akartam látni. Mert az ember barátai olyankor örülnek, ha kimondod, hogy szerelmes vagy, de az igaz barátok aggódnak, hogy nehogy összetörjön a szíved, én pedig az utóbbi kategóriába soroltam magam Gonzaloval kapcsolatban. Talán ezért érzem magam ilyen furcsán... és ezért zavar Soledad felbukkanása...

„Még egy telefon 5 percen belül és elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra, még akkor is, ha Perez az!” – szitkozódtam magamban. Úgy éreztem, hogy perceken belül szétrobban a fejem milliónyi apró darabra. Graci még a hét elején telefonált nekem reggel, hogy ágynak esett. Gondoltam egyet és munka előtt tettem egy kerülőt a lakása felé, hogy felmérjem, hogy milyen a helyzet, meg gondoltam, hogy segítek neki, ha valamire szüksége van. Graci egyáltalán nem festett rózsásan: valami rosszat ehetett, ami teljesen taccsra vágta a gyomrát, az orvos pedig azt mondta neki, hogy örüljön neki, hogy nem lett szalmonellás. A barátja ápolgatta, rám pedig nem nagyon volt ott szükség ezért siettem is a munkahelyemre. Most pedig itt ülök a harmadik olyan napon, amikor egyedül állom a rohamot, mert persze, hogy ilyenkor szeretne mindenki interjút készíteni vagy csak egyszerűen forgatni a Valdebebasban illetve egyeztetni a Castilla meccseivel kapcsolatban, amikor az irodában lévő mind két telefont nekem kell felkapkodnom. Sebastiannak pedig ismét nemet kellett mondanom, mert eddig élni sem volt időm, nemhogy randizni, erre mikor kezd rendeződni a naptáram már megint ő nem ér rá. Patthelyzet. Megmasszíroztam a halántékom és a pillantásom az órára vándorolt. Vajon sok idő van még hátra amíg fújhatok egyet? Örömmel nyugtáztam, hogy nem sokára itt az ebédszünetem és egyszerre kezdtem el szuggerálni mind a két telefont, nehogy megcsörrenjenek és mehessek beszélgetni egy kicsit Kat csajszival. Ezúttal szerencsém volt és egyik sem szólalat meg, én pedig amint a nagymutató elérte a delet, rögtön felpattantam és kisiettem az irodából. Ahogy bezártam magam mögött, rögtön megcsörrent az egyik telefon, de én csak megvontam a vállam és nem mentem vissza. Ebédszünetem van végülis... Marta, a pult mögött már napok óta a szokásosnál is szélesebb mosollyal köszön nekem. Nem tudtam mire vélni, de nagyon jól esett. Ő is szedelőzködni kezdett, hogy elmenjen ebédelni, én pedig a tetőterasz felé vettem az irányt és leültem az egyik székre. Kat szokása szerint késett, én pedig addig elvettem az asztalról az ott heverő napilapot. Unottan böngésztem át a címlap alján lévő pár soros ajánlókat és akkor megpillantottam a pár soros írást:

„Mesut Özil és új szerelme

Tegnap lencsevégre kapták végre a Real Madrid 10-esét és új barátnőjét. Sejteni lehetett, hogy Özilnek új kapcsolata van és most végre ki is derült, hogy tényleg van barátnője. Özil tegnap egy vele egyidős fiatal nővel és egy másfél éves kislánnyal töltötte a délutánját és a képek is bizonyítják, hogy nagyon nagy az összhang. Mint egy család. De vajon ki az új kedvese? És ki az a kislány? Reméljük Özil hamarosan bemutatja számunkra barátnőjét és megtudjuk a megválaszolatlan kérdésekre a válaszokat is...”

Kíváncsian hajtottam szét az újságot, hogy vajon Oli lesz-e az, akivel lefényképezték, de amint megpillantottam a címlapot az állam a padlón a koppant a meglepetéstől. A kép ugyan nem a legjobb minőségű volt, de én felismertem rajta Katet, az a kislány pedig valószínűleg Alba volt. Hirtelen nem értettem semmit és pont a legjobbkor érkezett meg Kat, hogy kivallathassam.

-         Hola amiga! – álltam fel és adtam neki két puszit.

-         Hola Sofi! – köszönt ő is és mind a ketten helyet foglaltunk és rendeltünk magunknak egy könynebb ebédet.

-         Bocsi, hogy kirángattalak ide a Valdebebasba, de képtelen vagyok hosszabb időre elszabadulni az irodából, mert egyedül tartom a frontot egész héten. – mentegetőztem.

-         Segáz, én szeretek idejönni. – mosolygott rám.

-         Ööö...Kat...láttad már a mai újságot? – csúsztattam elé az asztalon a lapot. Nem tudtam, hogy hogyan kezdjek neki a vallatásnak, így ezzel a nem túl magabiztos kezdéssel indítottam.

-         Igen... - vett egy mély lélegzetet. – És tudom, hogy mit akarsz kérdezni, de nekem az a válaszom rá, hogy magam sem tudom.

-         Ezt hogy érted? – néztem kérdőn a barátnőmre.

-         Ez a kép tegnap készült. – biccentett a fejével az újság felé, aztán addig elhallgatott, amíg kihozták a rendelt kajánkat és csak azután folytatta, hogy a pincérsrác elment. – Én vigyáztam a kis hercegnőre és Mes is velünk tartott, tudod, hogy mindig azzal szoktuk egymást ugratni, hogy Alba a mi kislányunk. – mosolyodott el – Miután a picilány kellően elfáradt a játszótéren és hazaindultunk, felajánlotta, hogy elkísér. Beszélgettünk még egy darabig és mielőtt elment kaptam tőle egy szájra puszit, most pedig teljesen össze vagyok zavarodva, mert Fabio sem teljesen közömbös a számomra. – kikerekedett szemekkel hallgattam a történetét. Annyira meglepődtem ezen a fordulaton, hogy még enni is elfelejtettem. Mesutról és Katről eddig úgy hittem, hogy ők csak barátok, mert tudtam, hogy rengeteget segített a tízesnek, amikor a Madridhoz igazolt. Az pedig messziről Kat arcára volt írva, hogy neki bejön Fabio.

-         Amiga, én csak azt tudom neked tanácsolni, hogy előbb próbáld meg kibogozni a csomót, hogy melyik srác iránt mit érzel, bár tudom, hogy nem lesz egyszerű, de akkor már érezni fogod, hogy mit kell tenned. Érzelmek dolgában mindig csak a szívedre hallgass és ne az eszedre! 

-         Arbe is ezt mondta. – jegyezte meg. – Na de ahogy az sms-emben is volt, most te mesélj egy kicsit! Mi volt a bulin? Utána? – próbált faggatni.

-         Nem-nem. Én előbb ezt itt mind belapátolom, mert a telefonkagyló emelgetése rengeteg energiámat elveszi és farkaséhes vagyok, az ebédidőm meg kötött, úgyhogy az alatt az 5 perc alatt, amíg én végzek, te meséld el, hogy mi volt a bulin meg utána, aztán mesélek. – estem neki az előttem lévő ételnek.

-         Haspók! – nevetett jóízűen Kat.

-         Nem kérlek. Dolgozó nő. Na de hallgatlak!

Kat részletesen elmesélte, hogy a buli után mennyire összeveszett Callejónnal, miután a bulin még a megérkezésünk előtt csókoloztak egy sort. José tiszta idióta és ha a munkám megengedte volna, elementem volna a nagy csapat edzésére, hogy elbeszélgessek vele egy kicsit arról, hogy kit hívjon ő ribancnak. Aztán elmesélte, hogy kibékültek Olival, amin én igencsak meglepődtem, mert Kat nem az a bocsánatkérős fajta, de most mégis megtette, végül pedig Alba és Sabine kis kalandja került sorra a nasis szekrénnyel, amin egy jót nevettem. Mire végzett a meséléssel, én is befejeztem az ebédem, aztán Kat betartotta a szavát és miközben még mindig az előtte lévő étellel piszmogott kicsit, elkezdett vallatni.

-         Na és te? Mi volt a bulin?

-         Először is megerősítettem Karimnak, amit eddig is tudott, hogy nem jön be neked. – nevettem egy jót – aztán pár szót váltottam Serggel majd Iker odahívott minket, hogy bemutasson Olinak. Ahogy az előbb is említettem beszélgettünk egy csomót és azt hiszem jóban lettünk. Nekem legalábbis nagyon szimpatikus. Utána meg a dél-amerikai kontingenssel múlattam az időt.

-         És utána? – nézett rám sejtelmesen. Nagyon is jól tudtam, hogy mire gondol, de úgy tettem, mintha észre sem vettem, hogy mit akar sugallni.

-         Hazafelé kitört a cipőm sarka. Ki is dobtam a francba.

-         Tudod, hogy nem erre vagyok kíváncsi. Gonzaloval mi van?

-         Ugyanolyan hülye mint volt.

-         Sofi!

-         Igazából nem tudom, hogy mennyit árulhatok el neked ebből, de úgy tudom, hogy van valakije. – kezdtem el babrálni az asztalterítőt – Vasárnap voltam nála este és kicsit előbb értem oda, akkor ment el a csaj. Bemutatott neki, de nekem valahogy nem szimpatikus az a nő. Na meg ahogy észrevettem ez az érzés kölcsönös. De mindegy is, lehet csak azért érzem így, mert aggódom, hogy megint úgy összetöri a szívét ez a szőke, mint az eddigi utolsó barátnője. – hallgattam el egy pár pillanatra aztán abbahagytam a terítő birizgálását. – Viszont Kat, két dolgot is el kell mesélnem. – váltottam gyorsan témát.

-         Hallgatlak!

-         Ricky a Chacarita ellen ott ült a kispadon.

-         Komolyan? A Riverben?

-         Igen. Büszke vagyok a tesómra!

-         Gratulálok neki! Büszke is lehetsz is rá. És mi a másik dolog?

-         Randizom valakivel. Sebastian Larának hívják és az Alevín B edzője. Vagyis még nem randiztunk, mert eddig még mindig el kellett halasztanunk a találkozót, de érted... – néztem Katre sokat mondóan, akinek a villa megállt a kezében.

- El kell mesélned mindent! Honnan ismered? Mióta tart? Mindent tudni akarok! – kezdett el hadarni, én pedig belekezdtem a történetbe. Még beszélgettünk egy darabig, de nekem sajnos lejárt az ebédidőm és vissza kellett mennem a szüntelenül csengő telefonok közé. 

Alighogy beléptem az irodába és helyet foglaltam a székemben meg is csörrent a telefon. A főnököm kedvesen érdeklődött, hogy mennyire tudom tartani a frontot, én kedvesen válaszoltam neki, hogy még bírom. Gondoltam, hogy nem nagyon díjazta volna ha azt felelem neki, hogy „Valaki mentsen ki innen!”, pedig én úgy éreztem. Gondoltam egyet és megnéztem a facebookomat. Oli már visszaigazolta, hogy ismer és mivel a telefonszáma még nem volt meg, írtam neki egy üzenetet, hogy nincs-e kedve valamikor összefutni velem és dumálni egy kicsit.  Miután elküldtem és elintéztem pár dolgot, kézbe vettem az asztalon heverő klubcímeres fejléccel ellátott papírokat és fontossági sorrendbe állítottam a feladatokat. Elsőként is a Marca újságírója által küldött listát kellett átolvasnom és ellenőriznem. Interjút szerettek volna készíteni Ramosszal nekem pedig át kellett olvasnom a kérdéseket és kihúznom azt, amelyikről a játékos nem beszélhet, de eközben is vagy 5x félbeszakított egy-egy hívás. A vérnyomásom ismét a plafon felé közelített és már nagyon kezdett elegem lenni. Elérkeztem a tűréshatárom tetőpontjára. A homlokomat az asztallapra hajtva próbáltam nyugtatni magam. „Tranquilo Sofi! Tranquilo! Belégzés. Kilégzés.” Ismételgettem magam, amikor is valaki megkocogtatta a vállam. Ahogy felnéztem Sebastian arcát pillantottam meg és minden dühöm elszállt.

-         Ribot nincs benn. – mosolyogtam rá.

-         Én most nem is hozzá jöttem. Hoztam valamit. – tett le elém egy adag fagyit és maga elé egy másikat.

-         Köszönöm!

-         Gondoltam, hogy ha már most úgysem tudsz elszabadulni, akkor én jövök ide. – kezdte meg az övét.

-         Bocsánat, hogy így alakult, de Graci... – kezdtem mentegetőzni.

-         Tudom. – szakított félbe – beteg és egész héten egyedül vagy benn az irodában.

-         Honnan tudod? – hökkentem meg. Én nem mondtam el neki, hogy mi történt Gracival.

-         Megvannak a kapcsolataim. – kacsintott rám. – Azt is elintéztem, hogy amíg itt vagyok ne kapcsoljanak ide egy hívást sem.

-         De azt ho...hogy? – dadogtam - Lefizetted Martát?

- Úgy is mondhatjuk. – vonta meg a vállát. – És nem került túl sokba. – látva, hogy én még mindig nem értek semmit, felvilágosított. – Marta az édesanyám.- Az állam a padlón koppant és rögtön megértettem, hogy miért ennyire kedves velem és miért mosolyog rám, ahányszor csak meglát. Sebastian biztos már mesélt neki rólam. Átlendülve a megdöbbenésemen beszélgetni kezdtünk és sok minden szóba került köztünk. Miután végeztünk a fagyizással, Sebastiannak is lassan mennie kellett, mert nem csak az Alevín B, hanem az Alevín A edzését is neki kellett megtartania. A kanál csilingelve érte el az üres kehely alját, én pedig elégedett mosollyal dőltem hátra.

-         Örülök, hogy beugrottál hozzám. Feldobtad a napom, de tényleg. - mosolyogtam Sebastianra - Ha nem jöttél volna, kivágtam volna ezt a kütyüt az ablakon. – biccentettem a fejemmel a telefon felé.

-         Akkor a telefon is nekem köszönheti az életét. – nevetett.

-         Valami olyasmi.

-         Egyébként örömmel jöttem. Már nagyon szerettem volna találkozni veled.

-         Én is.

-         Most mit fogsz csinálni ha elmentem? – érdeklődött.

-         Átnézem az egyik újságíró kérdéseit, amiket Ramosnak szeretne feltenni és átadom neki a javított listát, mert nem sokára itt lesz.

-         Akkor előtte töröld meg a szád, mert még van ott egy kis fagyi. – jegyezte meg, mire én egy papír zsebkendővel áttöröltem.

-         Így jó? – hajoltam előre.

- Nem. – hajolt ő is előrébb és átnyúlva az asztal felett a hüvelykujjával a zsebkendőm segítségével, megtörölgette gyengéden a szám sarkát. – Most már jó. – jegyezte meg, de valahogy sem neki, sem pedig nekem nem akaródzott visszadőlni a székre. Elengedte a zsebkendőt, ami hangtalanul landolt az asztalomon heverő papírhalom közepén. Sebastian a kezével az arcomba hulló pár kósza hajtincset arrébb simította, de a tekintetem mindvégig fogva tartotta. Teljesen elvesztem abban a szempárban. Ő még közelebb hajolt hozzám, én pedig lehunytam a szemem és amikor az ajka az enyémhez ért, még hálát is adtam, hogy most az asztalomnál ülök, mert ha állok, egész biztos, hogy nem bírtak volna el a lábaim. Gondolkodás nélkül viszonoztam a csókját és teljesen átadtam magam az érzésnek. Már-már kezdtünk megfeledkezni arról, hogy lenne még dolgunk is ma délután, de az irodám ajatajának becsapódása visszarántott minket a való világba.

-         Azt hiszem nekem most mennem kell. – állt fel.

-         Nekem meg dolgoznom. – álltam fel én is és odakisértem az ajtóhoz.

-         Majd még benézek. – nézett mélyen a szemembe.

- Várni foglak! – simitottam végig a mellkasán, mire lehajolt hozzám és megcsókolt, aztán kiment az ajtón. Kidugtam a fejem a folyosóra, hogy hátha meglátom, hogy ki volt az, aki az előbb bevágta az irodám ajtaját, de senki sem sétált a folyosón Sebastianon kívül. Mielőtt kiment volna, még hátrafordult és intett egyet, aztán eltűnt a folyosó végén. Én pedig visszatértem a Ramosnak szánt kérdésekhez a még mindig hevesebben dobogó szívemmel együtt...