13. fejezet /Deveczke/

~Katherine

Van amikor nem úgy indul a nap, ahogy elterveztük. Én sem egy ilyen reggelt, vagyis délelőttöt képzeltem el. Kipihentem ébredtem, és aztán jött az újságcikk, és amit egy kicsit kiűztem a gondolataimból, azt egyből előhozta. Hisz reggel még nem gondoltam arra, mi is van most velem, hogy át kéne gondolnom a dolgokat. Utáltam ilyenkor a sajtót. Persze engem nem ért meglepetésként, hogy bekerülhetek az újságokba, hisz ez már nem az első eset, csak azt nem gondoltam, hogy most Mesuttal kerülök bele. Mert bekerültem már Ronaldoval, és nem csak egyszer, de az még Angliában volt, és bár itthon, Madridban is felhoztak minket régebben úgy, mint valami álompárt, az a vicces, hogy mi sosem voltunk, és sosem leszünk együtt. Annyira még nem vagyok hülye. De szóba hozták már Gonzalo mellett, mint barátnője, talán egy évvel ezelőtt. Arbét meg már meg sem említem. Mivel a médiának sosem említette, hogy ki vagyok, így párszor bekerültünk az újságba. Szerencsére az újságcikkek 80%-ánál olyan minőségű kép volt rólam, mint a mai újságban. Csak azok ismerhettek fel, akik nagyon is tudják ki vagyok. A csapattagjai, és családjuk, anyáék, és a barátaim. Ebből a szempontból igenis jó.
Alba hangjára kaptam fel a fejem, ő rántott vissza az újságcikkes gondolatoktól. Felsétáltam a szobájába, aki már az ágyából nyújtózkodott kifelé. Olyan édes volt, hogy sehogy sem hagytam volna ott. Kivettem az ágyából, majd lesétáltam vele a konyhába. Beleültettem az etetőszékébe, elővettem a tejet, a kakaót, a vajat, és a kiflit, majd reggelit készítettem, amit hatalmas mosollyal, és tapsikolással fogadott Alba. Leültem hozzá, majd szépen megetettem. Na jó, a szép etetés most elmaradt, játszottunk, és hát az arcunk egy kissé vajas lett. De nem bántuk egy cseppet sem. 11 óra fele már emberi kinézettel játszottunk a nappaliban. Imádom ezt a kiscsajt, el tudja az ember gondolatait terelni mindenről.
Mivel még volt egy órám a Sofival való találkáig, nem kellett sietnem. Albát nem akartam magammal vinni, és szerencsére nem is kellett, hisz Arbe hazaért. Viszont szokás szerint így is sikerült elkésnem. A megbeszélt időpont után 5 perccel futottam be. Sofi az asztalnál ült, és újságot olvasott, sejtésem szerint a mai újságot. Sóhajtva léptem hozzá, majd köszöntöttem. Miután rendeltünk, jött a szokásos Sofi féle magyarázkodás, amit én mosolyogva fogadtam, majd nyugtattam meg, hogy semmi gáz. Majd felém nyújtotta a mai újságot, és máris a lényegre tért. Egy mély levegőt vettem, majd belekezdtem, és megpróbáltam elmondani, mekkora zűr is van most bennem. Mert az volt. Mikor elmondtam Sofinak a dolgokat, a meglepetéstől még a villa is megállt a kezében.

- Amiga, én csak azt tudom neked tanácsolni, hogy előbb próbáld meg kigobozni a csomót, hogy melyik srác iránt mit érzel, vár tudom, hogy nem lesz egyszerű, de akkor már érezni fogod mit kell tenned. Érzelmek dolgában mindig csak a szívedre hallgass, és ne az eszedre!
Hát köszi Sofi, ezt én is tudtam. Arbe is ezt tanácsolta, de ettől nem lettem ám okosabb, elhihetitek. De hát úgyis nekem kell ezeken átrágnom magam, nem Sofinak, és nem is a bátyámnak, hanem nekem. És nem mehet ugye minden egyszerűen…
Utána a buliról próbáltam kifaggatni Sofit, de persze mivel a kaját nem bírta hanyagolni, nekem kellett először. Amikor a vitámnál tartottam, Sofi arca egy kicsit megfeszült, tudtam, most szívesen elmenne a spanyol sráchoz. De hát az ideje nem engedte. A többi mesélnivalómat is érdeklődve hallgatta. Hol nevetett, hol csak mosolygott. Majd végre kifaggathattam, én is. Karimon csak vigyorogtam. Majd az Olis találkozását is elmesélte, és végre mesélt Gonzáról is, hisz engem az érdekelt a legjobban. Mikor elmondta, hogy Gonzalonak van valakije, tök ledöbbentem. Sofi az asztalterítőt babrálta közben, és csak mondta, és mondta. Teljesen megértem Sofit, a legjobb barátaimat én is féltem a csalódásoktól. Ahogy erről a szőke csajról beszélt, volt benne valami furcsa. Az ilyen kiszámíthatatlanok. De szerintem Sofinak nem csak ezért nem volt szimpatikus a csaj, hanem egy kicsit féltékeny is volt. Ismerem már ahhoz, hogy tudjam. Bár ezt a világért sem vallotta volna be a barna hajú barátnőm.

Örültem az öccse „sikerének”, hisz ez egy hatalmas lehetőség volt a számára, hogy ott ülhetett a kispadon a nagyok között.
- Randizom valakivel. Sebastian Larának hívják, és az Alevín B edzője. Vagyis még nem randiztunk, mert eddig még mindig el kellett halasztanunk a találkozót, de érted… - még a villa is megállt a kezemben ettől az új információtól. Majd a döbbenetemet a hadarásommal próbáltam terelni. Az ebédideje végéig beszélgettünk, majd mennie kellett. Lassan sétáltam vissza az autómhoz, míg a most megtudott információkat emésztettem. Sofi tehát randizik. Persze örültem, hogy a barátnőm végre talált magának valakit, de a srácnak Gonzalonak kéne lennie, és nem ennek a Sebastian fickónak. Biztos kedves meg miden, de én bízom még abban, hogy Sofi és Gonza rájönnek már végre, hogy az ő kapcsolatuk már nem szimpla barátság. Ők lennének a tökéletes páros, és van is bizonyíték, hogy lehetne köztük több is mint barátság. Az a néhány évvel ezelőtti csókuk is bizonyítja. Igen tudom a kis titkukat, de nem mondanám el soha senkinek, nem az én ügyem. Nem akartam előre ítélni, így nem mondtam Sebastianról semmit Sofinak, de mégis furcsa volt nekem a srác. Nem lehet valaki ennyire normális, biztos van valami. Na jó Katherine, hagyd abba!
Még ezeken gondolkodtam, teljesen elfelejtettem a saját „problémámat”. Délutánomat Alba-Arbe párossal töltöttem, nagyon jól elvoltunk. Este fáradtan zuhantam be az ágyamba. Másnap reggelt a telefonom dupla csipogására ébredtem. Két sms-em érkezett. Az elsőt nyitottam meg először. Meglepetésemre Mesut üzent. Meglepődtem, hisz nem számítottam rá igazából. „Hola Kat! Sajnálom a tegnapi cikket, ne haragudj! Utálom a médiát. -.- Legalább ti nem vagytok nekik felismerhetők. Valamikor beszélnünk kéne, nem gondolod? Majd ha már úgy érzed, írj vagy bármi. Mes”
Aranyos volt tőle, hogy bocsánatot kért, főleg, hogy igazából nem is ő tehet róla. Ő csak azt csinálja amit szeret, és hogy sokan ismerik a nevét, azért sokat küzdött. Nem haragudtam rá, még a pusziért sem tudtam. Amint tudom már most mi lesz, beszélni fogok vele.
Áttértem a másik sms-re is. Amikor megláttam ki küldte azt hittem padlót fogok. Ez most komoly? Még sms-t is egyszerre írnak? Hát köszi srácok, de tényleg. Mond meg Istenem mit vétettem, eskü jóváteszem.
Fabbal edzés utáni dumálást beszéltem meg, legalább addig sem itthon rontom a levegőt. Majd végül Mesnek is visszaírtam.
„Herr Özil! Nyugin, no para. Amint tudlak kereslek. K.”
Így a szerda délelőttöt semmittevéssel, és Albával töltöttem. Ha már lógok, akkor ki is használom, használtam. Anyáék délelőtt hazaértek, így fél egy fele egyedül indultam el a srácok edzésére. Na jó, a végére. Mikor odaértem, nem szálltam ki a kocsimból, inkább bent vártam meg Fabot, aki pár perccel később már be is vágódott mellém az anyósülésre. Szerencsére ő jött ki a leghamarabb, így a többiek nem vettek észre.
- Hola Fab – köszöntöttem mosolyogva, majd beindítottam a motort.
- Hola Kat. Mi újság? – viszonozta a köszöntét.
- Igen köszönöm. Veled? – kérdeztem tőle. – Merre megyünk? – indultam ki a parkolóból.
- Mit szólnál, ha beülnénk valahova kajálni, majd utána eldöntjük. Bocs, éhes vagyok. – vigyorgott.
- Oké. Akkor megyünk valami kevésbé zsúfolt helyre - mosolyogtam. - Na, de mesélj mi újság? Edzés? Valami érdekesről lemaradtam?
- Hmm... Hát vegyük sorjában. Egy: minden okés. Bár a vasárnapi felkelésem érdekes lett - nevetett. - Valamikor fél 6 fele keveredtem haza, délután ébredtem Vit hangjára. Anya már hazament, így ketten voltunk. Délután eléggé kifáradtunk mit ne mondjak. Na jó, én jobban, de hát mindegy. A hétfői edzést túléltem, és szerintem hallottad mi volt - nevetett, mikor én bólintottam. - Majd meghaltam a nevetéstől a srácokon. Ebben a két napban, semmi említésre méltó, csak a tegnapi Mesutos cikketek az öltözőben. Ment a találgatás, de nem jutottak a srácok dűlőre - Szerencsére vezettem, így az utat néztem, és nem kellett ránéznem, de éreztem, hogy engem figyel. Mintha választ várna, a ki nem mondott kérdésre. Komolyan hát ez remek. Most mit mondjak neki? Hát figyu Fab, minden oké, csak az az igazság, hogy te is bejössz nekem, Mes pedig, hát nem tudom igazából. De jól vagyok ám. Érdekes lenne az a beszélgetés.
- Tudtommal nem vagyunk együtt - válaszoltam.
- Akkor ezt nem osztom meg a srácokkal. Bár ők mást mondtak kivel vagy együtt - osztotta meg velem az infót.
- Várj, kitalálom. Ne mond meg. Ronaldo. Vagy várj. Benzema. Nem is. Biztos az a verzió is elhangzott, hogy Callejónnal kibékültem, s rájöttem, hogy őrülten szerelmes vagyok belé, vagy valamelyikükbe, igaz? - gúnyolódtam, de a végét már elnevettem. Fab majd megszakadt a röhögéstől. - Most mi van?
- Semmi, semmi - emelte fel védekezően a kezeit. - Amúgy Pepe-Sergio-Marcelo trió szerint valamelyikük lesz majd.

- Sejtettem. Nem is ők lennének. De egyik sem lesz, annyira még nem vagyok hülye.

Az étterembe ülve, hamar felvették a rendelésünket, majd Fab rám nézett.
- Most te mesélj!
- Hát jó - mondtam, majd elkezdtem mesélni. Megebédeltünk, majd még beszélgettünk. Majd felvetette, hogy menjünk el fagyizni, én pedig helyeseltem. Három óra fele értem haza. A búcsúzásképp kapott két puszi sem segített nekem, de roppantul jól estek na.
- Na az elveszett hercegnőm - puszilt homlokon a konyhában apa.
- Minden rendben? - kérdezte anya.
- Persze, majd rendben lesz.
- Elmeséled? - kérdezte anya, mikor már csak kettesben voltunk. Bólintottam, hisz tudtam anya meg fog érteni. Elmeséltem neki mindent. Anya sem tudott sokat segíteni, de jól esett vele egy kicsit kettesben beszélgetni. Még átugrottam Joséhoz az órai anyagokért, majd otthon tanultam. Igaz hamar végeztem vele, de nem unatkoztam, épp portugálul kezdtem el tanulni pár hete, így most is lefoglaltam magam. Elterelte a gondolataimat.
A csütörtököm elég könnyű volt, az előadásokat figyelemmel követtem végig, hisz már csak ez az év, és végzem. Az előadások után Arbéért mentem el az edzésre, hisz megkért. Ismételten csak a kocsiban várakoztam. Nem voltam kíváncsi senkire jelenleg.
- Szia húgi. Mi újság? - pattant be Arbe mellém a kocsiba, majd indítottam hazafele.
- Szia. Minden okés, élek még.
- Azt látom. Amúgy gondolkodtál már? Mert tegnap láttalak.
- Nem igazán, csak egy kicsit. Sejtettem.
- Hát te tudod. Csak ne legyen neked rossz.
- Nem lesz - válaszoltam, majd megálltam a házunk előtt. Arbe kiszállt a ház felé vette az irányt, viszont én nem mozdultam.
- Kat, nem jössz? - fordult vissza, mire a fejemet ráztam. Volt egy gondolatom, és úgy döntöttem, ideje megvalósítani. Ott nyugalom is van.
- Most nem, dolgom van. Majd jövök, ne várjatok. És majd elmondom - intettem, majd már ott sem voltam.
Nem siettem sehova, betartottam a sebességkorlátokat. Percekkel később megérkeztem a célomhoz, és leállítottam az autót. Még nem szálltam ki, csak néztem a házat, és gondolkodtam. Pár napja meghoztam egy döntést, amit lehet előbb kellett volna, de most mégis meghoztam.
A kóddal kinyitottam a kaput, majd beléptem a kertbe. Végigsétáltam a köveken, egészen a bejáratig. Olyan volt, mintha várna itt valaki, mintha lakna itt valaki, pedig tudtam, ez lehetetlen. Mégis úgy tűnt. Senki nem mondaná meg, hogy ez a ház évek óta magányosan áll. Teszek róla, hogy ne legyen így. Többször volt eszemben, hogy eladom, de eddig sohasem vitt rá a lélek. Egészen mostanáig. Én már nem tudnék ide visszaköltözni, ahhoz túl sok az emlék.

Miután benyitottam, szépen végigjártam a házat, közben átélve egy-egy felejthetetlen pillanatot, emléket. A bútorok maradtak az évek alatt meg egyedül a házban, minden más képet, tárgyat, bedobozoltam és elvittem innét. Egyedül a nappaliban volt még pár fénykép rólam, de ezeket is összepakoltam most, és eltettem. Még egyszer utoljára körbejártam mindent, a házat, a szobákat, az udvart, és könnyes szemmel zártam be a kaput. Tudtam, ide már sohasem térek, térhetek vissza. Le kellett már zárnom az életem e szakaszát, jobb lesz így. Legalább nem fog üresen állni a ház. Sokat gondolkodtam. A mostani helyzetemen, és rájöttem mit érzek, vagy mit kell tennem...
Hazavezettem, ahol anyáék a nappaliban ülve beszélgettem. A dobozt leraktam az előszobában, és beültem melléjük. Érdeklődve néztek rám, hisz tudták, úgyis elmondom, amit szeretnék. Felálltam, és a lakáskulcsot letettem az asztalra.
- Döntöttem - sóhajtottam. - El szeretném adni a házat - néztem rájuk.
- Biztos vagy benne? - kérdezte apa érdeklődve.
- Igen, már rég itt lett volna az ideje. Segítesz benne? - fordultam mosolyogva apa felé.
- Persze - bólintott. - Szerintem jó döntést hoztál. Úgyse költöztél volna már be oda, jól mondom?
- Persze, hisz ismersz.
- Jól döntöttél - puszilt meg anya.
- Igen - helyeselt Arbe, majd visszafordította Alba felé a tekintetét. Most olyanok voltunk, mint egy család. Na jó, hisz azok vagyunk, de értitek. Este fáradtan dőltem be zuhanyozás után az ágyba. Gyors magamhoz vettem a telefont, és Olinak küldtem egy sms-t. Itt az ideje találkozni egyet, kellemes társaság a lány, kellemesen csalódtam. És hát most, hogy minden helyre állt nálam úgy érzem, nem fogok a külvilág elől bezárkózni, nem is én lennék.
"Szia Oli. Holnap lenne kedved a fiúk edzésére eljönni? Délben az egyetem előtt? Kat." Nyitódott a szobaajtóm, Arbe jött a paplanjával, és a kispárnájával. Mint az oviban. Vigyorogva hagytam neki helyet magam mellett, majd miután befészkelte magát, beszélgetni kezdtünk. Ez is hiányzott nekem. Tudtam, ha Carlota visszajön, erre már nem lesz lehetőségem, így kihasználtam. Elmondtam mindent Arbénak, hogy mire jutottam, aki mosolyogva fogadta a dolgokat.
- Jól döntöttél, titeket nem tudtalak volna elképzelni együtt. Barátok vagytok, szerintem így a jó.
- Tudom, én is így gondolom.
- De ha a másikuk megbánt, ha esetleg összejöttök, nem leszek kegyes- vigyorgott.
- Arbe - ütöttem meg egy párnával. - Ne légy izééé...
És innen aztán eljött a gyerek énünk. Éjjel 11-kor még volt energiánk a párnacsatázásra, ilyet is csak mi tudunk. Kiegyensúlyozottnak, és boldognak éreztem magam.

A pénteki napnak újult, és mosolygós kedvvel vágtam neki. Az egyetemen még figyeltem is az előadásokon. Igen, én. Nem kicsit volt furcsa. Alig vártam, hogy véget érjen a nap, és mehessek végre az edzésre Olival. Ugyanis visszaírt, hogy el jön velem. Az egyetem előtt Joséval vártam, majd miután megérkezett Oli, ketten indultunk el az edzésre. Amint a parkolóba értem leparkoltam, és bementünk. rengeteget beszélgettünk Olival, megtudtam, hogy mi van a családjával, majd én is elmeséltem neki, az én kis életemet.
- Tehát így lettem én Arbeloa - meséltem mosolyogva már a lelátón ülve.
- Húú - nyögte ki. - Nem lehetett könnyű. Sajnálom az édesapádat.
- Köszönöm. Az évek alatt az ember próbál visszarázódni. Szerencsés vagyok, mert van családom, és tényleg úgy érzem, hogy mindennek oka van. Most már nem rágódok rajta, ennek így kellett lennie.
- Hmm... Ezt jól mondod, remek megfogalmazás. Teljesen egyetértek.
- Mégsem különbözünk annyira, mint gondoltam - mosolyogtam.
- Ezt akartam mondani pont - nevetett.
- Akkor jó - mondtam. A srácokat figyeltük edzés alatt, mikor láttam, hogy Oli párszor Callejónt figyeli, aki visszamosolyog rá. Lemaradtam valamiről? - Tetszik neked? - kérdeztem.
- Tessék? - fordult felém.
- Bejön neked a spanyol srác? - kérdeztem mosolyogva.
- Ja, hogy José - bólintottam. - Hát, szóval...
- ... nem közömbös neked ugye? - kérdeztem mosolyogva.
- Hát, nem tudom, na.
- Jó, nem piszkállak. De ne félj belevágni az új dolgokba, ez egy jó tanács - kacsintottam. - Amúgy Mesuttal most mi is van köztetek? Mert nem vágom.
- Öhm, hát ez bonyolult.
- Van időnk - mosolyogtam, közben a pályát kémleltem, vagyis a srácokat. Nem mutattak rossz látványt na.
- Azt szerintem tudod, milyen volt a viszonyunk, a buliig, ugye? - kérdezte, mire bólintottam. - Hát most olyan más, a buli után majdnem hülyeséget csináltunk, de a vitátok után - amire én csak fintorogtam - jött José, és nem történt semmi olyan.
- De nem bántad volna?
- Nem tudom Kat, nem tudom - válaszolta, majd mindketten csendben maradtunk. A srácokat figyeltük. Fab észrevett, intett, és rám mosolygott, majd visszafordult Ronaldo felé, és folytatták a gyakorlatokat. Mosolyogva figyeltem őt. Furcsa, de az első találkozás óta megfogott benne valami, és ez még sosem fordult elő velem. Úgy érzem lassan elkezdek az irányába érzelmeket táplálni.
- Hahó, Kat - rázta meg a kezét előttem Oli.
- Tessék? - fordultam elé. - Coentraon egy kicsit elbambultál. Már vége az edzésnek.
- Öhm, bocsi - motyogtam.
- Meg sem kérdezem, hogy veletek mi van? - vigyorgott.
- De, héé. Kikérem magamnak, hogy jelenleg szingliként tengetem a mindennapjaimat - vigyorogtam.

- Majd meglátjuk meddig - mondta Oli.
- Ezt én is mondhatnám - vigyorogtam. - Gyere menjünk le a srácokhoz - húztam magam után. - Örülni fognak nekünk.
- Meglátjuk. Neked Benzema biztosan. Főleg a bulis eset után vigyorgott. Az a folt a pólóján - mosolygott.
- Láttad te is?
- Persze. nálam is próbálkozott, de grr...
- Azt hiszem mi nagyon jóban leszünk - nevettem. - És ki az aki még unszimpatikus neked? - kérdeztem.
- Hát, na várj - kezdett bele, de már nem mondta tovább, hisz leértünk az öltözőhöz, ahol már egy-két srác a folyosón dumálgatott. Oli Ikerrel le is állt beszélgetni, én pedig megálltam tőlük egy kicsit távol, és vártam. Hirtelen annyit éreztem, hogy valaki puszit nyom az arcomra, majd mikor megfordultam láttam, hogy Fab az. Mosolyogva viszonoztam a puszit.
- Jó, hogy eljöttél.
- Szerintem is. És legalább Oliviát is elhoztam, nagyon jó fej.
- Végülis a lényeg, hogy jóban letettek.
- Aha - ekkor kilépett Mesut is az öltözőből, és úgy gondoltam, itt az ideje beszélgetni. - Fab, majd beszélünk, most muszáj beszélnem Mesuttal. Szia - pusziltam meg, majd léptem a török fiú mellé, aki épp Khedirával társalgott.
- Szia Mes - köszöntöttem a török fiút. - Khedira - biccentettem a másik játékosnak is.
- Szia Kat. Jó látni - mosolygott rám.
- Ráérsz most? Vagy van valami programod?
- Persze. Nincs semmi. Sami, majd beszélünk - köszönt el a barátjától.
- Khedira - biccentettem ismét, majd Mesuthoz fordultam. - Mondtam, hogy kereslek majd...