11. fejezet /Klausz/

~Olivia

Hogy azért viszonoztam Mesut csókját, mert részeg voltam? Nem, egyáltalán nem, hiszen annyit azért nem ittam... A válasz pofonegyszerű. Vágytam rá. Nagyon is és jól esett. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de ott akkor nagyon is megmozdult bennem valami, nem véletlenül nem ellenkeztem, mikor Mesut kifelé kezdett húzni a házból. 

A Ramos-háztól már messzebbi utcákon néma csend honolt. Mi sem beszélgettünk, csak egymást átkarolva, és igen összebújva sétáltunk az úton, mígnem nevetésre kaptuk fel a fejünket. A hangok forrásai Alvaro Arbeloa és Katherine voltak, akik felénk vették az irányt, mi pedig kicsit, körülbelül egy méterre léptünk el egymástól. Azt egyből megállapítottuk, hogy Alvaro bizony rendesen felöntött a garatra. Kicsit sajnáltam is Katherinét, hogy neki egyedül kellett hazacipelni a hátvédet, de aztán megjelent José Callejón is. Először azt hittem, hogy segít a lánynak majd, de helyette elég csúnyán összekaptak. Ezt azért nem kicsit furcsálltam, hiszen én úgy tudtam, hogy ők nagyon jó barátok.

- Benzemának igaza volt. Ribanc- hallottuk, hogy a focista minek nevezi Katherinét, de a reakciót is láthattuk. A lány visszafordulásból kevert le Callejónnak egy pofont, mi hárman pedig csak döbbenten álltunk ott, majd Katherine visszajött hozzánk.

- Arbe mehetünk?- fordult a barátja felé, aki bólintott és elköszöntek tőlünk.

Már mi is indultunk volna, de Mesut még addig ott maradt Callejónnal, míg megmondta neki, hogyha valakivel beszélgetne a spanyol, nyugodtan menjen hozzá, aki hálásan bólintott rá barátom ajánlatára, majd Mesut visszajött hozzám, újra átkarolt és tovább mentünk a házáig. 

Az "ihlet" nem szállt el... Kicsit sem. Amint átléptük a küszöböt, Mesut abban a pillanatban a számra tapadt és botladozva jutottunk el a nappaliba. Egy percet sem pazaroltunk el. Míg Mesut a ruhámtól szabadított meg, én az ingén gomboltam ki a gombokat és akkor tudatosult bennem, hogy most léptük át AZT a határt. Két csók között Mesut mélyen a szemeimbe nézett, és akkor vesztettem el teljesen az eszemet. Hát hogy lehetnek valakinek ilyen gyönyörű szemei?

- Azt hiszem kijelenthetjük, hogy a barátságunknak ezennel vége...- súgta a fülembe, mire én nevetve bólintottam és megcsókoltam. Nem akartam tovább várni, eleget "kínzott" már. Apró csókokkal borította el a testem minden egyes négyzetcentiméterét és én az összesbe beleborzongtam, majd egy idő után visszatért a számra és már majdnem... Már majdnem megtörtént az, amire mindketten vágytunk, amit mindketten akartunk, mikor megszólalt a csengő... Nem röviden nyomták... Szószerint ráfeküdtek.

- Nem hiszem el...- dünnyögte Mesut a nyakamba, majd felpattant magára kapta a nadrágját és már ment is megnézni, hogy ki az, aki elrontja a dolgait.

Míg ő "távol" volt, én is visszavettem a ruhát és a kanapén ülve vártam, majd megjelent Mesut mögötte José Callejónnal.

- Ugye nem zavartam meg semmit?- kérdezte gyorsan José, majd az ajtó felé kezdett el mutogatni- Nem akarok zavarni, el is mehetek...

- Nem kell! Maradj csak!- pattantam fel a szófáról, mire Mesut értetlenkedve kapta fel a fejét, valószínűleg nem erre számított- Beszélgessetek csak mint férfi a férfival. Nekem holnap... izé ma úgyis korán kell kelnem! Nem kell kikísérned Mesut, tudom, hol a kijárat! Majd beszélünk. Sziasztok!

Azzal már ott sem voltam. Nem tudom, mi ütött belém, hiszen akár hagyhattam volna, hogy Mesut elküldje Josét, de nem, nekem el kellett jönnöm, pedig mielőtt megzavartak volna, még benne voltam a dologba. Már én sem igazodtam ki saját magamon, de azt tudtam, hogy ezt a dolgot meg kell majd beszélnem Mesuttal, de ahogyan azt ő is mondta ezek után már korántsem barátok vagyunk, legalábbis nem barátok-barátok.

Mikor hazaértem, első utam rögtön a szobámba vezetett, ahol végigdőltem az ágyon és akkor tudatosult bennem igazán, hogy mi is történt. Majdnem lefeküdtem az egyik legjobb barátommal. Ennek nem lett volna szabad, hogy megtörténjen. Hát hogyan tudtam így elveszíteni a fejemet? Oké, tudom a választ. Gyenge voltam, mint mindig. Egy pasi rám emeli a gyönyörű szemeit és onnantól végem. "Én idióta"- gondoltam magamba és beleöklöztem egyet a párnámba. Egy ember volt, aki mindig tudja, hogy ilyenkor mit kell tenni: anya, így fogtam a telefonom és egy szép hosszú sms-ben elmeséltem neki az egészet, majd úgy ahogy voltam ruhástól jött álom a szememre és alig 4 óra elég is volt ahhoz, hogy kipihenjem magamat. 

Reggel fél 9-kor már a zuhany alatt álltam, majd miután kiszálltam a lehető legegyszerűbben öltöztem fel: magamra kaptam a farmer sortomat és egy melegítőpulcsit, majd kivettem a kontaktlencséimet és maradtam a szemüvegnél, hiszen erre a napra nem terveztem, hogy bárhová is elmegyek.. Végül a szobámból is alig mozdultam ki, csupán ebédelni mentem le. Egy óra felé járhatott az idő, mikor rezegni kezdett a telefonom. SMS jött anyától, de abban csak egy idézet állt... Annyira utáltam ezt. Anya nem egyszer egy-egy idézettel próbált meg rávezetni a dolgokra, néha sikerült is neki, de ez a kis szöveg csak abban segített, hogy újra rájöjjek arra, hogy mennyire nem tudok mindenféle szöveg mögé látni... "Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sose térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek, nem lennének gyerekeink, és nem lennénk azok, akik vagyunk."

Tanácstalanul dobtam le magam mellé a telefont és kezdtem el kapcsolgatni a TV-t, mígnem Tomas dugta be a fejét az ajtón, mellette pedig Sabine totyogott be a szobába.

- Minden oké?- kérdezte az unokabátyám, mire én bólintottam, de nem sikerült meggyőznőm- Biztos?

- Aha. Ki jött az előbb?- kérdeztem a nemrég hallott csengetésre utalva, miközben felálltam és az ölembe kaptam Sabinét

- José csoporttársa a keresztlányával.

- Értem. Megyek meglesem magamnak azt a lányt...- indultam ki a szobából- Ha már állításod szerint ő José nagy szerelme...

- Tedd azt- vigyorodott el Tomas, majd elindult a szobája felé- Én megyek megírom azt a dalt, amivel végre kitörök...

- Már megint?- nevettem el magam

- Ez most már tényleg az lesz!

Nevetve mentem le a lépcsőn Sabinével a nappaliba. Tomas már legalább a tizedik, ha nem a huszadik nagy áttörést jelentő számát próbálja megírni. De sebaj, hiszen így szeretjük és lehet, hogy ez most már tényleg AZ a dal lesz.

A nappaliba érve hatalmas meglepetés fogadott. A kanapén nem más, mint Katherine ült.

- Tee?- csak ennyit sikerült kinyögnöm, majd gyorsan folytattam is- Mit keresel itt?

- A csoporttársamhoz jöttem- felelte Katherine Joséra mutatva- És te?

Na ez egy hülye kérdés volt. Mégis mit keresnék én ebben a házban? Betörtem...

- Én itt lakom.

Szegény José először csak kapkodta köztünk a fejét, majd miután elmagyaráztuk, hogy honnan ismerjük egymást Katherinével, fellélegzett, de azt azért látta, hogy korán sincs a legjobb viszony között, így próbált minket kibékíteni mindenfélével. Ilyen meg olyan beszélgetés-témákat hozott fel, mesélt Katherinéről nekem, rólam pedig neki, de ezzel sem ért el semmit.

Fél óra múlva Tomas is letalált a szobából, de mielőtt leült volna mellém, körülnézett a földön. Fogalmam sem volt arról, hogy mit keresett, mígnem megszólalt.

- Lányok, a kisebb lányok eltűntek.

Katherinével egy emberként ugrottunk fel helyeinkről és kezdtünk el mi is mindenfelé pillantgatni, majd Tomas vetette fel a legjobb ötletet. Ők Joséval lent néznek körül, mi Katherinével pedig fent az emeleten. Mi rábólintottunk és már mentünk is fel. Csendben keresgéltük a lányokat, majd Katherine hirtelen megszólalt és végülis utána beszélgetésbe kezdtünk, még bocsánatot is kért, hogy bunkó volt velem az egyetemen és előröl kezdtük el a dolgainkat: bemutatkoztunk egymásnak.

- Lányok- jelent meg hirtelen Tomas és José kezeikben a két kis rosszcsonttal- Mi folyik itt?

- Találkoztam Kattel- mosolyogtam a lányra és átvettük a két kiscsajt a srácoktól

Kiderült, hogy Sabine és Alba a konyhában az első nasis szekrényben majszolták az édességeket, amin Kattel nagyot nevettünk, majd visszamentünk a nappaliba és már sokkal jobb hangulatban beszélgetni kezdtünk. Ő is mesélt magáról és én is magamról. Rá kellett jönnöm, hogy rendes lány és nekem se lett volna szabad a borítóról ítélni a könyvet. Na tessék, kezdek olyan lenni, mint anya...

Mielőtt Kat és Alba hazamentek volna, Kattel telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy valamikor mindenképpen összefutunk majd. Miután ők ketten elmentek, visszamentem a szobámba újra.

Pár percig fel-alá sétálgattam a telefonommal a kezemben és azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e Mesutot. Mert azért csak meg kellene beszélni a hajnalban történteket, de végül csak ledobtam a telefonom az ágyamra és leültem melléje, de sokéig nem tudtam egy helyben üldögélni, hanem fogtam magam és elmentem   sétálni. Ha ideges vagyok, mindig sétálok és zenét hallgatok Ez a kettő szokott mindig segíteni.

A telefonomon bekapcsoltam a Bon Jovitól a You give love a bad name című számot és elindultam az ellenkező irányba, nem úgy, mint a múltkor. Nem akartam összefutni Mesuttal...

Alig indultam el, már felhúztam az agyam. Hogy még a széles utcán is belém jönnek... Már kezdtem volna hőzöngeni, mikor rájöttem, hogy ki is az a "szerencsétlen": José Callejón. Ő is felismert engem.

- Ne haragudj!- kért rögtön elnézést- Olivia, ugye?

- Igen, te pedig José...- mosolyogtam rá, ő pedig bólintott- Hogy vagy? Mármint a tegnapi után...

- Elvagyok- vont vállat a focista- Hülye voltam az a helyzet... Kat jó barátom... Volt. Vagy már nem tudom...

- Egyszer biztos megbékél...- mondtam és elindultunk egymás mellett tovább. José a kijelentésemre a fejét ingatta

- Nem hiszem... Ahhoz túlságosan is elvetettem a sulykot...

- Én nem tudom, nem ismerlek titeket olyan jól...

- Majd meg fogsz- kacsintott José, majd témát váltott- Szóval Olivia...

- Csak Oli...- javítottam ki

- Akkor Oli... Mi szél hozott Madridba?- kérdezte José, hiszen ő még nem igazán tudta a történetemet, így el kezdtem neki mesélni töviről hegyire mindent. Mikor a végére értem, csak bólogatott- Ez igen. Akkor gondolom szeretsz utazni, ha a turizmust választottad, nem igaz?

- Imádok utazni- bólogattam hevesen- Legszívesebben az egész világot bejárnám Franciaországot Thaiföldön és Kínán át Amerikáig mindent!

- Biztos sikerülni fog!- mosolygott José

Callejónnal még fél órán keresztül sétáltunk együtt. Hamar megkedveltem a srácot. Kedves, rendes és jófej, de még beszélgetni is lehetett vele, hamar meg lett az összhang közöttünk és még egy találkozót is lebeszéltünk másnapra.

Sokkal jobb kedvűen értem haza, mint ahogy eljöttem és ez mindenkinek feltűnt, de senkinek nem mondtam el a jó kedvem okát. Egészen estig zenét hallgattam, a vidámabbnál vidámabb zenéket, majd ugyan ilyen nagy vidámsággal tértem nyugovóra, hiszen másnap már be kellett mennem az egyetemre.

*

Három hosszú órát kellett végigszenvednem. Azon csodálkozom, hogy hogyan nem aludtam be egyiken sem. Még soha nem volt, hogy egy előadást így unjak, dehát ezen is túl kellett esni.

Suli után az El retiro elé igyekeztem, hiszen már így is késésben voltam a Calléval való találkozásról. Ahogy sejtettem, ő már ott volt.

- Ne haragudj a késésért!- kértem elnézést rögtön, majd kifújtam magam- Hülye Ramirez elhúzta az óráját...

- Nyugi, semmi gond- nevetett José- Én is az előbb értem csak ide... Mourinho is tovább tartotta az edzést...

- Ja akkor jó!- bólintottam és elindultunk

Az egész délutánt együtt töltöttük, mindketten meséltünk magunkról. Én részleteztem neki a Mesuttal való barátságomat is természetesen.

- Most akkor csak barátok vagytok?- érdeklődött José- Mert ahogy a múltkor szerintem igenis megzavartam valamit...

- Igen, de nem is baj, hogy beállítottál- vallottam be őszintén és vállat vontam- Így is nem tudom, hogy ezután mi lesz... Ha meg még komolyabb is történt volna...

- Értem... Akkor te nem akarsz semmi közelebbi kapcsolatot Mesuttal?

- Nem hiszem...

A délután hamar eltelt és nekem haza kellett mennem, hiszen mindenki elmegy otthonról és vigyáznom kellett Sabinére, így elindultunk La Moralejába. Engem is José vitt haza, hiszen reggel Tomas-szal jöttem. A búcsúzkodáson hamar túlestünk, hiszen apa is pont akkor ért haza, egy gyors ölelés után szálltam is ki az autóból, majd megvártam míg Calle alhajt és csak akkor csatlakoztam apához.

- Ő ki volt?- kérdezte

- José Callejón, egy barátom... Végülis nevezhetjük így.

- Barát?- nézett rám mosolyogva apa, miközben bementünk

- Igen, az!

Odabent természetesen José és Tomas is ráharapott a témára, de könnyen lerendeztem azzal, hogy "Tényleg csak barát!" Persze tudom, hogy nem hitték el, de ha egyszer tényleg az...

Hamarosan kiürült a ház, és Sabinéval ketten maradtunk, majd aztán egyedül én maradtam, hiszen a kis csajt nem sokkal később már fektettem is le...

Unottan kapcsolgattam a nappaliban a TV-t, mikor a telefonom rezegni kezdett jelezve, hogy üzenet érkezett, ami Mesuttól jött.

"Nem futunk össze holnap valamikor?"

Nem tudtam, hogy erre most mit írhatnék vissza. Gondoltam, hogy meg akarja beszélni a dolgokat, de engem valahogy nem vitt rá a lélek... Viszont még is beleegyező választ írtam neki vissza.

"Oks, holnap hívlak!"

Miután elküldtem az üzenetet a szobámba mentem és lefeküdtem. Szerencsémre hamar el is aludtam, így reggel totál kipihentem ébredtem és mentem le reggelizni.

A konyhában már Tomas is ott volt.

- Jó reggelt, Olika!- köszönt negédesen

- Nem vagyok Olika!- förmedtem rá- Mi lelt téged?

- Tegnap eljátszottam a koncerten az új dalt...- kezdte el mesélni- És egy lemezkiadó behívott ma délutánra meghallgatásra!

- Ez szuper!- örültem meg és öleltem meg Tomast, hiszen végre talán sikerül neki elérni a céljait

- Köszi! Látod, mondtam, hogy végre meglesz az áttörés az új számmal?

- Igen, te megmondtad- bólogattam, majd leültem az asztalhoz és a reggeli kávé, valamint pirítós mellett az újságot kezdtem el olvasni, de még a címlapon sem értem végig, mikor szószerint leesett az állam, ugyanis az egyik cikk címén megakadt a szemem: "Mesut Özil és új szerelme". Új szerelme címszó alatt pedig Katherine volt a képeken- Ó, te jó ég!!!