19. fejezet /Deveczke/

~Katherine

A meccs lefújása után pár perccel később úgy döntöttünk Olival, hogy lemegyünk a srácokhoz. Mire odakeveredtünk, ők az öltözéssel lassan végeztek. Olival megint külön váltunk, én a falnak dőltem, és vártam. Csak még azt nem tudtam kire, vagy mire. De tényleg. Csak a falnak dőlve vártam, mit hoznak a következő percek. Vagy a következő napok. Mert tényleg nem tudtam. Csak azt, hogy a tegnap estét nem bántam meg. És azt hiszem többet akarok. Nem akarok csak a barátja lenni.
- Kit látnak szemeim? – hallottam meg egy irritáló hangot, majd csak azt vettem észre, hogy valaki nekem jött, majd ment tovább.
- Hogy szakadna rád a plafon – szóltam utána. – Remélem megfulladsz a csigákban.
- Még mindig szabad neked az ágyam – vigyorgott hátra Benzema, amitől engem elkapott az ideg. Annyira utálom, hogy az már hihetetlen. Egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Elindultam az irányába, de egy kar visszatartott.

- Hagyd! Nem éri meg – suttogta egy hang a fülembe. Majd átölelte a derekamat, hogy visszatartson.
- Akkor is utállak! – szóltam utána majd, hagytam az egészet. Igaza volt Fabnak, nem éri meg. De akkor is annyira idegesít, és irritál. Na jó, nyugalom, még mielőtt utána megyek. - Ez egy barom – morogtam.
- Tudom – nevetett Fab, majd elengedett, és elém lépett. – Még mielőtt gyilkosságot követsz el, el kell mondjam, csinos vagy.
- Köszönöm – mosolyogtam. – Nyugi, amúgy meg ha megölöm, akkor feltűnésmentesen csinálom majd.
- Annyira hülye vagy – nevetett.
- Ezt most nem hallottam, meg, jó? – mosolyogtam rá. 

- Ahogy akarod – emelte fel a kezeit. Na majd aztán észrevettem a Gonza-Sofi-Sebastian hármast. Gonza visszafele indult a mellettünk lévő öltözőajtóhoz, mikor Sebastian megjelent Sofi mellett. Meglepetten néztem Gonza után, aki eltűnt az ajtó mögött, majd Sofira pillantottam. Sofi forrt a dühtől, szó szerint, én már láttam rajta, mire csak azt tátogta, „majd elmesélem”.

- Pillanat – néztem rá Fabra, majd bement az öltözőbe Gonza után. Az sem érdekelt, ha valamelyik srác öltözik. 

- Gonza, minden rendben? – dobtam le magamat mellé.
- Persze kicsi Arbeloa – bólintott. – Menj csak vissza Coentraohoz – nézett rám vigyorogva.
- Hát jó. Mindent bele, és gondolkodj – veregettem vállon. – Most megyek – álltam fel.
- Jól teszed.
- Megjegyeztem ám – fordultam vissza az ajtóból.
- Menj már.
- Jól van. Szia Gonza. 

- Szia kicsi Arbeloa.
Vissza sétáltam a folyosóra, de csak egy-két srác volt ott. Arbe, Raúl, Ronaldo, Pepe, Marcelo, és Fab. Oli sem volt már ott. Biztos lelépett már. Odaléptem az előző helyemhez, majd mikor Arbe észrevett, Raúllal elindultak felém.
- Na végre.
- Mit tettem? – néztem rá ártatlanul.
- Tegnap te… te… - kezdte Arbe. Mi a fene? Mond, hogy nem, mond hogy nem. Mond hogy nem tudta meg Arbe a tegnapestét. Ha kimutatnám az érzéseimet, ha olvashatni lehetne az arcomról, biztosan lehetett volna látni rajtam a meglepődöttséget, és a… és a nem is tudom mit. Reméltem hogy nem tudta meg.
- Ööö…
- Nem köszöntél el este – vigyorgott. Alvaro Arbeloa! Ezért egyszer még meghalsz. Hogy lehet valaki ennyire, ennyire… ááá.
- Jaa, bocs – vigyorogtam megkönnyebbülten. 

- Hát mindegy. Megyünk egyet inni, te jössz vagy? Elvigyelek haza? – érdeklődött.
- Nem megyek most. Jobb, ha nem – mosolyogtam. – És nem kell, kocsival jöttem Olival, bár ő már tuti lelépett.
- Hát jó. Majd otthon találkozunk – puszilt meg. – Szia húgi.
- Okés. Szia Arbe. Szia Raúl – köszöntem el a fiúktól. Néztem, ahogy elsétálnak, én pedig a falnak dőlve álltam csak. Egy-két perccel később én is elindultam kifelé.
- Hé Kat, nem jössz ünnepelni? – kiáltott utánam Marcelo.
- Inkább kihagyom – fordultam vissza. – De azért kösz – intettem vissza a 4 fiúnak, majd sétáltam kifelé az autómhoz. Már majdnem kiértem a parkolóba, mikor egy kezet éreztem meg a derekamon.
- Már azt hittem itt hagysz – vigyorgott Fab mellettem.
- Az volt a célom – nevettem. – Nem is tudtam, hogy jönni akarsz. Te nem mész „ünnepelni”? – kérdeztem mosolyogva, mi alatt a kocsim felé sétáltunk.
- Nem, nem is akartam volna – mosolygott.
- Miért is? – kérdeztem.
- Mert más terveim voltak. Szóval nincs kedved eljönni hozzám?
- Érdekes ajánlat, hmm. – játszottam a gondolkodót. – De benne vagyok.
- Remek, akkor elvihetnél – nézett rám kisfiúsan. 

- Aha, szóval csak fuvar kell? Akkor nem segíthetek – néztem rá angyalian. Jó kicsit húztam az agyát.
- Szemét – durcáskodott.
- Tudom – rántottam meg a vállamat. – De lásd, hogy kedves vagyok, elviszlek.
- Te, kedves? – nevetett, mire szúrósan néztem rá. – Jó befogtam – emelte fel védekezően a kezeit. – De tudod, hogy igazam van.
- Jól van nagyokos – forgattam a szemeimet, majd kinyitottam a kocsiajtót, és bepattantam. – Beszállsz még ma, vagy várjak holnapig?
- Jövök – ugrott be az anyósülésre, a táskáját meg hátradobta. – Szóval beszélgethetnénk.
- Miről?
- Mondjuk a tegnapról – hozta fel.
- Ez igaz – bólintottam. A házig vezető út hamar eltelt, és én a garázsában állítottam le az autómat. Besétáltunk a házába, és teljesen olyan volt belülről, mint amilyenre gondoltam. Nem csalódtam.
- Egy pillanat, szólok az unokatesómnak, hogy hazamehet – szólalt meg, majd elindult felfelé. – de érezd magad otthon – szólt vissza. 15 perccel később, már ismét a nappaliban volt, ahova addig letelepedtem. Leült mellém, én pedig felé fordultam. 

- Megbántad? – tette fel a legfontosabb kérdést.
- Nem – ráztam a fejemet. – És te? 

- Nem.

- Akkor jó – mosolyogtam rá. – Most mi lesz? – tettem fel most én a kérdést.
- Egyet tudok – válaszolta. – Nem akarok csak a barátod lenni, nekem te kellesz – suttogta már nagyon közel az arcomhoz.
- Én sem akarok csak a barátod lenni. Hanem a barátnőd – suttogtam. Mire elmosolyodott. És végre megcsókolt. És az a csók volt az, amit igazán akartam. – És randizni akarok – jelentettem ki.
- Randizni? – kérdezett vissza.
- Igen, randizni. Átlagos randit akarok, utálom a mindenféle agyongondolt dolgokat. Csak úgy spontán – mosolyogtam.
- Rendben van. Mit szólnál a hétfő estéhez?
- Benne vagyok.
- Ezt akartam hallani – csókolt meg. - Szóval akkor?
- Szóval akkor? – kérdeztem vissza. – Most együtt vagyunk?
- Aham – bólintott.
- Na ez jó lesz. Amúgy Arbe nem tud róla, és ez még jó lenne, ha így maradna egy kicsit. Szóval a pletykásabbaknak, ha lehet…
- Értettem.
- És tud valaki a tegnapról? – kérdeztem meg.
- Kaká – jelentette ki. – Vele beszéltem csak róla. Azért szerintem jobb, mint ha Crissel beszéltem volna róla.
- Akkor hallott ember lennél most – mosolyogtam angyalian.
- Nagyon szexi vagy így – vigyorgott. 

- Ó, fogd már be – ütöttem meg egy párnával.
- Aú, ezt most mért kaptam? Amúgy pedig, ha itt tartunk, te elmondtad valakinek?
- Délután Rickynek, meg most a csajoknak. De nem csak mi szegtünk szabályt – jelentettem ki.
- Igen? És még ki?
- Majd kiderül… 

***

Este hát elaludtam Fab kanapéján, de nem egyedül. Elaludtunk beszélgetés közben. Nyolc óra fele ébredtünk, mikor gyereksírást hallottunk. Fab felkelt, a lépcsőn pedig összeszedte magát. Én addig megkerestem a fürdőszobát, és emberi kinézetet varázsoltam magamra, utolsóként még sminkeltem, majd visszasétáltam a nappaliba. Pár perccel később, Fab sétált le, kezében egy barna hajú kicsi lánnyal.
- Nos Kat, ő Vit – mutatta be nekem a kislányát.
- Átvehetem? – kérdeztem mosolyogva.
- Persze – bólintott, majd a kezembe adta a kicsi lányt. Eszméletlen mennyire aranyos. Az elején egy kicsit meg volt szeppenve, de utána teljesen feloldódott. Kettesben játszottunk a szobájában, míg Fab öltözködött. 

- Látom elvagytok – nézett minket az ajtóból.
- Persze, hogy el.
- Nem úgy értettem. Csak tudod, nem mindenkit enged magához közel – magyarázta, majd helyet foglalt ő is a szőnyegen, majd egy csókot is kaptam.
- Ismerős, és ez mindig is így lesz – jelentettem ki. Úgy viselkedik, hogy én kiskoromban. Legalábbis ahogy apa mesélte. Bár mondjuk ez az egész életemben így lesz már. És szerintem Vitnek is.
- Értem – bólintott. – Ezt te pontosan tudod milyen, igaz?
- Igaz – bólintottam. – De nem olyan rossz, kevesebbet csalódsz – rántottam meg a vállamat… 

***

11 óra fele léptem be az Arbeloa szülők házába. A nappaliból gyereknevetés hallatszott ki, a konyhából pedig remek illatok. Reméltem hogy feltűnés mentesen tudok felsétálni a szobámba, de anya észrevett a konyhából.
- Katherine – szólt utánam, én pedig a második lépcsőfokról visszasétáltam a konyhába.
- Jó reggelt anya – pusziltam meg.
- Hát te meg hol jártál? – kérdezett rá. 

- Öhm, hát…
- Csak mert Alvaro már hazaért, bár még alszik. Eddig tartott az ünneplés?
- Ő, hát én… izé. Nem voltam ünnepelni – jelentettem ki, közben pedig egy bögre kávét öntöttem magamnak.
- Hogy-hogy? – nevetett.
- Egy barátomnál voltam, és elaludtunk beszélgetés közben – vontam vállat.
- Akarsz erről a barátról beszélni?
- Most nem – ráztam a fejemet.
- Hát jó – sóhajtott anya.
- Felmegyek a szobámba – ittam ki a bögréből a kávémat.
- Menj csak.
Benéztem a nappaliba, megpusziltam Albát, köszöntem apának, majd felsiettem a szobámba. Ledobáltam a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. Körülbelül fél óráig áztattam magam, majd törölközőbe csavarva kisétáltam a gardróbomhoz. Egy fehér trikóra, és egy sötétkék farmer sortra esett a választásom, hisz elég jó idő van. A hajamat összekötöttem, és kihúztam fekete szemceruzával a szememet. Ahogy körbenéztem a szobámban láttam, ráfér egy kis rendrakás, így nekiálltam. Fél egyre végeztem is, minden a helyén volt, úgy ahogy szokott. Letrappoltam a lépcsőn, és együtt ebédeltem anyáékkal. És hát a kaja szó hallatára, Arbe is megjelent, mily meglepő. 

- Nos sok képet posztoltál ki az este? – húztam az agyát. Jó volt a kedvem, na. Nagyon is.
- Ha-ha. Amúgy pedig egyet sem – rázta a fejét.
- Látom tényleg kis ünneplés volt – nevettem. Anyáék is csak nevettek rajtunk.
- Neked nincs jobb dolgod ma? – vonta fel a szemöldökét Arbe. 

- Nincs – jelentettem ki.
- Pedig jó lenne – dünnyögte.
Ebéd után én fektettem le Albát, majd ledőltem az ágyamra a laptopommal, és a telefonommal. Bekapcsoltam a gépet, és megnyitottam először a mailjeimet. Az emailek 70% -át a spam levelek töltötték ki, a többit pedig elolvastam. Volt pár levél Liverpoolból, és meglepetésemre kaptam egy ajánlatot, szintén Angliából. Munka ajánlatot. Bár ezt nem a Liverpooltól. De amint megláttam, hogy honnét, kitöröltem. Oda én biztosan nem megyek. Nem hülyültem meg. Válaszoltam a többi levélre is, majd felnéztem twitterre, és facebookra is. Facebookon pár napja nem voltam már, és akkor láttam, hogy pár bejelölésem van. Az egyetemről, Liverpoolból is, na meg persze Oli is megjelölt. Megnéztem a képeket, amin a srácok is be vannak jelölve a meccsről, lett pár érdekes, amin jót nevettem. Pár perccel később lecsuktam a laptopomat, majd a könyveimet, jegyzeteimet magam elé vettem, hogy megnézzem végülis mit vettünk a héten igazából. Elég hamar végeztem, hisz ez ismétlés volt a nagy része nekem. Ugyanis nyaranként, nem csak a gyakorlat volt, elméleteztem is két-három hetet. Írtam egy sms-t Olinak, hogy mizujs vele, majd én is kaptam egyet, bár ez még nem Olitól.

„Meghaltam, Vit teljesen pörög, kifáradtam. És aludni sem tudok így, ő pedig nem akar. És amúgy imád téged. Csók F.” 

Csak mosolyogtam. Úgy döntöttem felhívom Sofit, mi is van vele a tegnap látottak alapján.
- Minden rendben? – kérdeztem tőle, mert nagyon furcsa volt a hangja.
- Beszélnünk kell – jelentette ki.
- Rendben, odamegyek. Okés?
A telefonomat, az irataimat magamhoz vettem, felvettem a napszemüvegemet, majd lesiettem a lépcsőn. Az előszobában felkaptam a kocsi kulcsomat, majd szóltam a 3 nappaliban lévő Arbeloának, hogy elmegyek.
- Elmegyek Sofihoz…

18.fejezet /Tangolita/

Sofia

Az ég alján az utolsó vörösbe hajló napsugár készült eltűnni a horizonton, hogy a nappal hivatalosan is átadja a helyét az estének. A híres épületek díszkivilágítását is felkapcsolták. Az ablakomnál álltam és a nem messze emelkedő Torres Kiot bámultam. A bal oldali épületen még innen is jól kivehetően zölden fénylett a mackófej, míg az ikertestvérén elmosodó fehér fényként világított a Realia felirat. Nagyot kortyoltam a poharamból és szinte másodpercenként néztem az órára a falon, de a mutatók, mintha egy tapodtat sem akartak volna mozdulni. Az új szomszédaim épp ekkor ugrottak be az autójukba és elindultak felfedezni Madrid éjszakai életét. Péntek lévén sok más madridi is hozzák hasonlóan cselekedett és nekem is programom volt. Vártam Sebastiant. Ellöktem magam a faltól, aztán leültem a kanapéra. Idegesen kezdtem el babrálni a táskám szíját, már nem tudtam, hogy hol lehet. Elővettem a telefonomat és elkezdtem vitatkozni magammal, hogy felhívjam-e, de még mielőtt dűlőre juthattam volna saját magammal a kérdésben, kopogtatást hallottam. „Egy pillanat!” – kiabáltam ki a látogatómnak és még mielőtt ajtót nyitottam, még egyszer gondosan szemrevételeztem az öltözékemet. Ahogy kinyitottam az bejárati ajtómat, Sebastiannal találtam szemben magam.

-         Hű de csinos vagy! – nézett végig rajtam a spanyol elismerően, aztán magához húzott és megcsókolt.– Bocsáss meg, hogy ennyit késtem, de dugóba kerültem idefeléjövet. Ugye nem haragszol? – nézett rám a szomorú kiskutya tekintettel.

-         Nem haragszom, csak aggódtam, hogy valami bajod esett. – simogattam meg az arcát.

-         Aranyos vagy Sofi, de engem nem kell féltened. – kacsintott rám – Indulhatunk? Lekéssük a filmet.

- Persze. – válaszoltam és vállamra véve a táskám kiléptem a lakásból, majd bezártam magam mögött az ajtót. Egy újabb csók után kéz a kézben indultunk el az ajtómtól ki a ház elé, ahol Sebastian parkolt. Ahogy kiléptünk az utcára tanácstalanul néztem szét, mert nem láttam ott a megszokott fekete Audit, amivel minden nap járt. Tanácstalanságomat látva elmosolyodott és kézenfogott, majd odavezetett egy R8-hoz, aztán roppant udvarias móson kinyitotta nekem az ajtót.

-         Ez nem az én autóm, csak kölcsönkaptam  – kezdett magyarázatba, miközben beszálltam a német csodába.  – A kocsimat nem éreztem alkalmasnak ehhez a randihoz.

-         Gyönyörű ez a kocsi. – simítottam végig a ülésen.

- Te sokkal szebb vagy. – szállt be mellém, aztán indított és kényelmes tempóban vezetve bearaszoltunk Madrid belvárosába. Végighaladtunk a kivilágított Castellanán, egészen a Gran Víáig. Leparkolt az autóval, aztán kiszálltunk és gyalog mentünk el a moziig. Hiába szeretem a romantikus filmeket, egy idő után teljesen érdekét vesztette számomra ami a vásznon folyik és inkább arra figyeltem, amit Sebastian suttogott a fülembe, amikor néha-néha hozzámhajolt és félresöpörve pár tincset meg a sálamat egy-egy apró puszit adott a nyakamra. A vásznon időközben a főszereplőnek a legjobb barátnője elkezdte ecsetelni, hogy miért válassza a másik főszereplőt és felsorolta a jó tulajdonságait, ám ahogy ez a romantikus filmekben szokott lenni, a hősnő mégis ellentmond a baráti tanácsnak, hogy a végén csak a főhős karjaiban kössön ki. Lopva ránéztem Sebastianra, aki egy nagy adag pattogatott kukoricát tömött éppen magában. Minek nekem hollywoody álomvilág, amikor itt van mellettem ez a pasi, aki egy az egyben olyan, mint aki egy csöpögős, romantikus, rózsaszín regény lapjairól lépett volna elő és elvenedett volna meg? Sebastian talán észrevette, hogy nézem és felém fordította a fejét, rám mosolygott, aztán megcsókolt. A továbbiakban már végképp nem figyeltünk oda a filmre és észre sem vettük volna, hogy vége, ha nem kapcsolták volna fel a világítást a teremben. Miután kijöttünk a moziból, átmentünk egy közeli étterembe vacsorázni, majd ismét beültünk az R8-ba és a lakásom felé vettük az irányt. A belvárosból kifelé vezető úton nem volt nagy forgalom, a befelé jövőn viszont annál inkább.

-         Mond csak, mennyit bír ez az autó? – kérdeztem meg az egyik piros lámpánál Sebastiant.

-         Elméletileg 301 km/h  a végsebessége és 4,6 másodperc alatt gyorsul százra. Miért?

-         Akkor miért úgy megyünk, mint a csigák?

-         Száguldozni akarsz?

-         Miért ne? Rosszalkodni akarok. – néztem rá kihívóan.

- Jól van Sofi. – tette a kezét a combomra és egyre feljebb csúsztatva cirogatta a bőrömet - Akkor kapaszkodj, mert beletaposok a gázba. Mindjárt vált a lámpa. – vette el a kezét a combomról és ahogy zöldre váltott a lámpa gyorsabb tempóra kapcsolt, aztán fokozatosan gyorsított, amíg el nem értük a 3 számjegyű sebességet. Úgy söpörtünk végig a Castellanán, mint egy hurrikán, csak akkor kezdett el lassítani, amikor elértük a La Moraleja határát. A háznál, ahol lakom leparkolt és megkerülve az autót odajött hozzám. Két kezét a kocsi tetejének támasztotta, így én közé és az R8 közé szorultam, de ezt egy csöppet sem bántam.

-         Nem jössz fel egy kicsit? – kérdeztem, aztán meg sen várva a válaszát megcsókoltam.

- Ha így hívsz fel magadhoz, akkor nagyon szívesen. – húzott magához és ezúttal ő vette birtokba az ajkam és ezúttal már némi vágyat is kiéreztem a csókjából. Akartam őt, nagyon is, de Sebastian nem engedte, hogy siettesem a dolgokat. Kézen fogtam és elkezdtem húzni a ház felé de a spanyol nem szorult sok noszogatásra, jött magától is. A lakásom ajatajában állva neki kellett betennie a kulcsot a zárba, mert annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam koncentrálni. Ahogy bejutottunk a lakásba, ledobtam a táskám, mire Sebastian a karjaiba kapott és bevitt a hálószobába. Az ajtóban talpraállított és becsukva mögöttem nekidöntött az ajtónak, hogy szájával az ajkamtól elindulva lefelé a nyakamon keresse meg az érzékeny pontjaimat. A lábammal átkulcsoltam a derekát és már kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal, amikor az ágy felé botladozva megakadt a szemem az egyik szekrényen figyelő képen, amitől az eddig ezer fokon égő vágyam rögtön lelohadt, mert ismét eszembejuttatott egy emléket.

-         Sebastian, várj egy kicsit! – ejtettem ki még mindig zilálva a szavakat.

-         Mi a baj Sofi? – emelte fel a fejét.

-         Ez ... azt hiszem...most nem fog menni. Ez nekem túl gyors.

- Ahogy akarod. – engedett el, én pedig leültem az ágyra. Láthatóan nem esett neki túl jól a visszautasításom és ettől én is rosszul éreztem magam, de nem tudtam volna megtenni. Beszélgettünk még egy pár szót a spanyollal, aztán kikísértem és ahogy eltűnt az R8 a láthatáron visszasiettem a lakásomba. Átöltöztem, lezuhanyoztam és a 2 fotót tartalmazó kerettel együtt bemásztam az ágyba. Elgondolkozva néztem a régi fotót és mellette az újabbat. Miért van ilyen hatással rám egy kép? Erre csak egy magyarázat létezhet: Sofia Cardona teljesen begolyózott...

*

Buenos Airesben a Monumental volt az egyik kedvenc helyem. Akárhányszor átléptem a stadion kapuját, úgy éreztem magam, mintha oda is hazamennék. Ismerősök és ismeretlenek ezrei vettek körül a lelátón ülve, akikkel egy dolog kötött minket össze: a csapat szeretete. Madridban a Bernabeu tölti be ugyanezt a szerepet, amit otthon a Monumental jelentett. Bár az itteni szurkolók nem olyan őrültek, mint a mi szurkolóink otthon, de ők is szívvel-lélekkel támogatják a csapatot, az biztos. Sebastian mellett ültem a kocsiban és lassan araszoltunk a Real Madrid stadionja felé. A Madrid csapatbusza épp előttünk fordult be a Castellanáról a Concha Espinara és a szurkolók tízezrei az ismert rigmusokat kezdték el fújni. A szívem hatalmasat dobbant. Ma már az életem része lett a Real Madrid és átvette az első számú kedvenc csapatom títulust a jó öreg CARP-tól, a milliomosoktól. A  parkolóban nem volt könnyű szabad helyet találnunk, de Sebastian ezt is megoldotta, aztán előkotortam a kis kártyámat és a spanyollal együtt elindultunk megkeresni a helyünket.

-         El is felejtettem megköszönni a rózsát. – mosolyogtam rá, aztán belebújtam a táskámba, mert a mobilom az Istenért sem akart a kezembe akadni, holott még meccs előtt akartam egy biztató üzenetet küldeni Gonzalonak.

-         Hm?...Jah hogy azt a rózsát!

-         Még a színt is eltaláltad. – adtam egy puszit az arcára, aztán menet közben gyorsan lepötyögtem egy üzenetet Gonzalonak és eltettem a mobilom.

-         Akkor beletrafáltam. Most már nem kell majd órákon át gondolkoznom a virágos előtt, hogy mivel lepjelek meg, mert tudni fogom.

Időközben odaértünk a VIP részleghez. A támogatók küldöttei, a játékosok családtagjai, a klub dolgozóinak egy része ott sürgött-forgott és a kisebb tömeggyűlésben a főnökömnek majdnem sikerült felborítania a folyosón.

-         Óh Sofia! Bocsánat, nem volt szándékos!

-         Semmi baj.

- Sebastian. – fogott kezet a barátjával, aztán elsietett az öltözők felé, miközben a sarkában loholó tévéseknek osztogatta az instrukciókat és az egyik asszisztensét látta el tanácsokkal. Meccs után néha egyszerre ketten-hárman is megállnak a játékosok közül a riporterek kérdéseire válaszolni és nekünk ilyenkor kötelességünk ott állni mellettük és ügyelni arra, hogy mit mondanak. Már alig vártam, hogy egyszer az első csapat mellé osszanak be és én is ott állhassak mellettük, amikor egy győztes meccs után interjút adnak vagy esetleg én ülhessek be  Mourinho és az egyik játékos mellé harmadiknak a Bajnokok Ligája meccsek előtt szokásos sajtótájékoztatóra és elkísérhessem őket valamelyik idegenbeli találkozóra. Ribot azt mondta, hogy ha már elég gyakorlatot szereztem és már a kisujjamban lesz, hogy mikor érzékeltessem a játékosokkal, hogy ennyi elég volt, akkor be fog osztani maga mellé, de addig is még szokjam a sajtótájékoztatók és interjúk hangulatát a Castillánál és a kosarasok mellett. Eddig érhettem el gondolatban, amikor  ott találtam magunkat a VIP páholyban. Kat és Oli már ott voltak és elmerülten figyelték a bemelegítéshez megérkező játékosokat.

-         Sziasztok! – köszöntem rájuk, mire mind a ketten felénk fordították a tekintetüket. – Lányok, ő itt Sebastian Lara a barátom, Sebastian ő itt a legjobb barátnőm Katherine Coento és egy új barátom Olivia Martinez. – mutattam be őket egymásnak.

-         Helló! Örülök, hogy találkoztunk. Sokat hallottam már rólad. – mutatkozott be Kat. A barátnőm elég furán nézett Sebastianra és bár kedvesen szólt hozzá, láttam rajta, hogy nem nagyon szimpatizál vele, bár ez nála megszokott dolog. Engem sem kedvelt először.

- Hola! Örülök, hogy megismerhetlek. – mutatkozott be Oli is, aztán elfoglaltuk a helyünket és néztük a bemelegítést. A fiúk nem sokkal ezután bevonultak az öltözőbe, hogy egy 10 perccel később ismét kijöjjenek onnan. A kezdőben sajnos nem kapott helyet Gonza és Kat bánatára Fabio sem. A bíró belefújt a sípjába és elkezdődött a mérkőzés. Egy pár perce már tartott a bajnoki, amikor Kat és Oli egyszerre szólalt meg.

-         Csináltam valamit az éjszaka. – kezdtek nevetésbe, miután egyszerre kimondták ugyanazt a mondatot.

-         Na mit tettetek? – kérdeztem kíváncsian miután csókot váltottunk Sebastiannal, én pedig felbontottam a magammal hozott gyümölcslevemet és kortyolgatni kezdtem.

-         Kezd te! – adta át a szólás lehetőségét Oli Katnek.

-         Lefeküdtem tegnap Fabbal. – jelentette ki Kat, engem pedig úgy meglepett ez a váratlan fordulat, hogy a gyümölcslé, amit lenyelni készültem a földön kötött ki.

-         Öööö – nézett meglepett tekintettel Oli a legjobb barátnőmre.

-         Hát te aztán szép vagy. – törölgettem meg a szám, meg az állam. – Ha ezt Arbe megtudja...

-         Köszi az együttérzést! Én is szeretlek. – mosolyodott el Kat.

-         Tudod hogy értem. De tudom és én is.

-         Tudom hogy érted – bólintott – és az igazság az, hogy nem bántam meg.

-         Tudtam. – ült ki egy diadalmas mosoly az arcomra. Már a Sesénél tartott buli óta éreztem, hogy lesz köztük valami. – Jól mutatnátok együtt.

-         Sofi, nem is jöttünk össze. Az esküvőt ne tervezd, ha lehet. – nevette el magát Kat.

-         Jól van na. – bújtam oda Sebastianhoz és újabb csókot váltottunk.

-         Hát Kat pedig illene hozzád. – jegyezte meg Oli.

-         Te fogd be, jó? – nevetett. – Na de most te mesélj! Mit tettél? – szegeződött 2 válaszra váró szempár Olira.

-         Az úgy volt, hogy.....- vakarta meg a tarkóját idegesen, de egy hosszas magyarázkodás helyett a rövid és fájdalommentes változat mellett döntött, aztán kinyögte – Lefeküdtem Mesuttal. – Katet nem érte annyira meglepetésként a dolog, én viszont újabb korty gyümölcslevet pazaroltam a földre.

- Ti ki akartok engem nyírni... – törölgettem meg megint a szám és az állam. Kat elárulta, hogy ő már beszélt a török-némettel, Oli pedig nem haragudott meg rá ezért. A továbbiakban én Sebastiannal voltam elfoglalva, a lányok pedig beszélgettek. A meccs hajrájában Mesutot Goni váltotta. Nem sokkal azután, hogy beállt, az ellenfél kapusának ápolása miatt a játékvezető megállította a játékot és az argentin csipőre tett kézzel állt a tizenhatoson belül, szemével végigpásztázta a VIP részleget és a tekintete rajtam állapodott meg. Több méternyi távolságból néztünk farkasszemet egymással, a szája pedig lassan mosolyra húzodott, ahogy az enyém is Sebastiannak pedig épp akkor jutott eszébe megcsókolni engem, így Gonzalo rögtön másfelé nézett. Amikor ismét ránéztem, ő már egy fűcsomóval volt elfoglalva, amit a lábával próbált visszanyomkodni a földbe, aztán folytatódhatott a játék. A lányok úgy döntöttek, hogy a meccs lefújása után lemennek az öltözőkhöz, én és Sebastian viszont még terveztünk magunknak programot meccs utánra, így csak egy köszönésre ugrottunk le a fiúkhoz. A barátom mobilja egyszer csak megcsörrent és megnézve a számot elnézést kért és arrébb ment, hogy tudjon telefonálni. Egyszer csak egy kéz takarta el a szemem. Egy nagyon ismerős kéz.

-         Goni.

-         A francba, hogy mindig kitalálod. – engedte le a kezét.

-         Hány éve is ismerlek? – nevettem.

-         Jogos. Megtaláltad a rózsát?

-         Milyen rózsát? – néztem értetlenül az argentinra.

-         Hát amit a kocsid ablaktörlőjéhez erősítettem. Azzal akartam bocsánatot kérni, amiért bunkó voltam.

-         Jah, hogy arról van szó. Persze és nagyon köszönöm! – adtam egy puszit az arcára, miközben a felszín alatt a mérgem csak úgy forrt. Sebastian hazudott.

- Azt hiszem én megyek is.  – fordult sarkon Gonzalo, amint meglátta Sebastiant. A spanyol mögém lépett és belecsókolt a nyakamba, az argentin pedig még gyorsabbra fogta a lépteit. Kat, aki Fabioal váltott pár szót meglepetten nézett az ajtó mögött eltűnő Gonzalo után majd rám. Ő már látta rajtam, hogy a nyugodt álarcom alatt már forr a méreg. Kérdőn nézett rám, aztán tátogtam neki, hogy „majd elmesélem” és mosolyogva néztem Sebastianra, majd magam után húztam a parkolóba. Megvártam, amíg beszáll mellém az autóba és kihajt a stadion parkolójából, aztán letámadtam.

-         Milyen színű rózsát is hagytál a kocsim motorháztetején a múltkor?

-         Ez beugratós kérdés? – jött kissé zavarba.

-         Nem.

-         Hát....vöröset. – vágta rá magabiztosan.

-         Nem talált. Fehér rózsa volt az ablaktörlőhöz erősítve. – húzodtam arrébb az ülésen, amennyire csak bírtam. - Miért mondtad azt, hogy tőled van, amikor Gonzalotól kaptam? – csattantam fel.

-         Gondoltam szerzek egy jó pontot.

-         Ezt buktad.

-         Fogadjunk, hogy csak azért akadtál ki ennyire, mert Gonzalotól kaptad. Ha teszem azt Alvaro hagyta volna ott, cserébe a viccért és arra mondtam volna, hogy tőlem kaptad, akkor most nem akadtál volna ki ennyire.

-         Mi van? – kiáltottam fel.

-         Jól hallottad. Nem mondom el még egyszer. – vonta meg a vállát.

-         Nem szeretem, ha valaki hazudik nekem és azt sem, ha olyanért áll sorba a dicséretért, amihez semi köze sem volt. Úgyhogy bárki is tette volna oda, kiakadtam volna.

-         Most mit balhézol velem egy szál kóró miatt? – döhödött be ő is.

-         Az előbb mondtam.  – válaszoltam higgadtan. – Amúgy meg mit féltékenykedsz?

-         A tegnapi óta van okom erre is. Ugye ő jutott az eszedbe? Azért állítottál le? – álltunk meg a piros lámpánál.

- Te idióta vagy! Tudod mit? Majd hívj fel, ha lement rólad az öt perc. – pattantam ki az autóból és becsaptam az Audi ajtaját. Nem messze tőlem megláttam egy bár neonreklámját villogni, így arrafelé vettem az irányt. Még mindig irtó dühös voltam a spanyolra, hiába jött mellettem úton lépésben és szólogatott. „ Bocsáss meg, hogy így felkaptam a vizet! Gyere, ülj vissza! Hazaviszlek. Hallod?” – gyilkos pillantással néztem rá, aztán beléptem a bárba és kértem egy tequilát. A pultos srác letette elém az italt, a sót és a citromot, aztán egy hajtásra kiittam a poharat és kértem még egyet, azt is lehúztam az utolsó cseppig. Az ital nagyon erős volt, de most épp ez kellett nekem. Berúgni nem akartam, így a két pohárkával is elég volt. Amikor fizetés után kiléptem az utcára, Sebastian már nem volt, így gyalog indultam el hazafelé. A lábam már fájt a cipőben, így leültem az egyik útszéli padra és az utca forgalmát bámultam. Egyszer csak egy fehér Audi parkolt le a padnál, aztán Gonzalo állt meg előttem.

-         Sofi? Mi a baj?– ült le mellém

-         Semmi. – vontam vállat.

-         Azért lógatod az orrod és ittál. Sebastian csinált veled valamit? – szorult ökölbe a keze.

-         Tranquilo! – tettem a kezem az övére és a megfeszült izmai elernyedtek - Csak vitatkoztunk.

-         Mit mondott neked az a barom?

-         Nem fontos. Tényleg.

-         Látom rajtad, hogy megbántott...és akkor még itt is hagy?! Csak kerüljön a kezem közé! – dühödött be megint.

-         Nyugodj le Goni! Nem ő hagyott itt, én küldtem el. Amúgy ha meg mered ütni, többet az életben nem szólok hozzád.

-         Na jó. Csak azért nem rendezem át a képét, mert te kértél meg rá. – fogta két tenyere közé a kezem. – Hazavigyelek?

-         Azt megköszönném. – álltam fel -  De Soledad nem fog...

-         Nem. – fintorodott el – most is épp bulizik valahol. Még a meccsre sem akart kijönni. – magyarázta miközben beszálltunk az autóba és indított. Ezek szerint a szöszi nem érti, hogy Goninak ez az egész mennyire fontos. Még egy fekete pont. – Sofi, nincs kedved nálam aludni? Megnézhetnénk azokat a képeket, amiket a múltkor találtam. – rángatott ki a gondolataim közül Gonzalo.

-         Miért is ne? De nincs nálam alvócucc.

-         Majd keresünk valamit a cuccaim közt. Ja és a múltkor kaptam egy csomó Serenitot.

-         Oké, meggyőztél. – bólintottam nevetve.

-         Tudtam, hogy ez lesz a varázsszó. Te sosem változol. – rázta meg a fejét nevetve Goni.

- Bagoly mondja verébnek. – nyújtottam nyelvet. Annyira gyorsan telt az idő a társaságában, hogy szinte csak egy szempillantásnak tűnt, amíg odaértünk Gonzalo moralejai házához. A garázsba gördülve leállította a motort és kiszálltunk. Először is Gonzalo keresett nekem valamit, amit felvehettem pizsamaként és a kezembe nyomta az egyik régi mezét meg egy másik idényből származó rövidnadrágját, én pedig elmentem venni egy frissítő zuhanyt és átöltözni. Amíg a vizet folyattam magamra, ő előkereste a képeket, amiket említett és vett elő 2-2 doboz Serenitot. Miután végeztem, letettem a ruháimat a vendégszobában, aztán a barátom keresésére akartam indulni, de ő épp akkor dugta ki a fejét a hálóból.

-         Elkészültél?

-         Aha. – bólintottam és diszkréten végigmértem, ugyanis félmeztelenül állt az ajtóban.

- Akkor gyere. – intett és szélesebbre tárta az ajtót. A hálószobájában az ágy felett 2 kép lógott még a Riveres időkből. Az egyik az első meccsén készült, amikor az Esgrima ellen beállították a nagy csapatba, a másikon pedig Federico mellett áll, akivel ekkor ellenfélként álltak szemben egymással. Az éjjeliszekrényén is lehetett látni pár képet egy hatalmas rumlival egyetemben. Az ágyon ott hevert egy doboz, amin csak félig volt rajta a teteje és mellette ott volt a 2-2 doboz serenito, meg egy-egy kiskanál. Felugrottam az ágyra és törökülésben helyezkedtem el, aztán nekiestem a serenitonak, közben pedig Gonzalo kiborította a doboz tartalmát az ágyra. Félretéve az üres dobozokat elhasaltam az ágyon és Gonzalo is követte a példámat, aztán kihúzta az első képet a kupacból. A régi fotók rengeteg emléket juttattak mind a kettőnk eszébe és minél több fénykép került vissza a dobozba, mi annál nagyobbakat nevettünk pár régi sztorin. Utolsóként egy boríték maradt az ágy közepén. Elvettem onnan és felülve megfordítottam a tasakot. Mar del Plata 2006. december 17. – állt az írás rajta. Nagyot sóhajtva kivettem a pár fotót a borítékból és mosolyogva adogattam oda őket egyesével a barátomnak, de a mosolyom mögött megint megküzdöttem az emlékképpel.

-         Emlékszel erre az estére? – kérdezte Goni mosolyogva.

-         Persze. Jó kis buli volt, de a bátyád majdnem megette az összes sajtos pogácsát, mire megérkeztél. – nevettem el magam.

-         Sofi, én nem arra gondoltam. – komolyodott el, én pedig válasz helyett csak meredten néztem őt. Épp a belőlem kitörni készülő sírást próbáltam visszatartani és nem akartam, hogy a remgő hangom eláruljon. – Arra, ami a tengerparton történt.

-         Igen, emlékszem. – bólintottam.

-         Akkor is így ültél a homokban, ahogy most az ágyon...

-         ... és azt ecseteltem, hogy mennyire fogsz hiányozni és attól féltem, hogy elfelejtesz... – jelent meg 2 könnycsepp a szemem sarkában.

- ...és akkor sem bírtad tartani magad. – húzodott közelebb hozzám, majd két kezébe vette az arcom és a hüvelykujjával letörölte a szemtelen könnycseppjeimet. Mélyen a szemébe néztem és már el is felejtettem Sebastiant, az este történteket és úgy minden mást. Halotti csend telepedett ránk és mintha megállt volna az idő is. Gonzalo nem szólt semmit, csak elkezdte lopni kettőnk közt a távolságot, így végül arcomon nem éreztem a lehelletét, majd pedig a következő pillanatban megéreztem az ajkát az enyémen. Hezitálás nélkül karoltam át a nyakát és csókoltam vissza. Lassan lehanyatlottam az ágyra és magammal húztam Gonzalot is. Miközben egy percre sem váltak el az ajkaink egymástól, kezemel felfedezőútra indultam a meztelen mellkasán és ujjaimmal igyekeztem bejárni minden egyes négyzetcentiméterét, de közben Gonza sem tétlenkedett és benyúlt a mez alá, ahol az oldalam kezdte el simogatni és egyre szenvedélyesebben és követelőzöbben csókolt.

-         Gonzalo, várj! – kattant be valami, amikor épp azért ültem fel, hogy ledobjam a mezt, de elkéstem és a mez már a földön landolt.

Sofi, most ne gondolkodj, hanem csak érezz! – súgta a fülembe, az pillanatnyi ellenállásom pedig rögtön köddé vált, ahogy a szájával a nyakam vette kezelésbe. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem vágytam rá, mert épp ellenkezőleg. Szinte már fájt, annyira akartam és ezen én is meglepődtem. Évekig barátok voltunk csak és kizárólag, most pedig egyszerre úgy érzem, hogy meghalok, ha nem lehetek ma éjjel az övé. Furcsa érzés volt, de kellemes. Lehet, hogy teljesen begolyóztam és másnap megbánom ezt az egészet, de most az egyszer megpróbálok a jelennek élni és sodortatni magam az árral. Észre sem vettem, hogy időközben boszorkányos ügyességről tett tanúbizonyságot Gonzalo azzal, hogy lehúzta rólam a többi felesleges textilt is. Azt tettem, amit kért és egy percet sem gondolkoztam. Ösztönösen éreztünk rá, hogy mi esik jól a másiknak és én egyszerűen elolvadtam a karjai közt. Egyre inkább elvesztettük az érzékeinket, csak egymásra figyeltünk és minél szenvedélyesebben és kétségbesettebben kapaszkodtam belé, amennyire csak tudtam, hogy aztán fejest ugorjunk a végtelenbe, túl mindenen, a problémákon át  a kérdésig, hogy mi lesz kettőnkkel, ha véget ér ez a csodálatos éjszaka. Csak egy valamit tudtam: nem akarom, hogy megvirradjon és a nap első sugara tönkretegyen mindent, amit most érzek...


Serenito - puding. Tulajdonképpen az argentin Danette puding :D

17. fejezet /Klausz/

~ Olivia

Sokáig nem húztam a dolgot. Ahogy az ajtóban belebotlottam Mesutba, úgy ott is hagytam. Nem volt se kedvem, se energiám arra, hogy újra felhozza a kettőnk dolgát. Egyszerűen nem akartam róla beszélni. Úgy voltam vele, hogy amit én akartam, azt már elmondtam neki.
Mikor hazaértem, rá kellett jönnöm, hogy senki nincs otthon, de arról fogalmam sem volt, hogy hol lehet mindenki, mígnem egy cetlit találtam a nappaliban, amit Sandra írt.

"Oli! Tomas és José elmentek a városba, Javier dolgozik. Én Sabinéval vagyok a lovardában!

Ha gondolod, gyere ide!

Puszi: Sandra"

Nagyot sóhajtva ültem le a kanapéra. A ház üres, én unatkozom. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Sandráék után, így felszaladtam a szobámba, hogy átöltözzek. A szerkényemből előkaptam egy farmert, egy egyszerű szürke pólóval, hozzá egy papucsot. Egy lovardába megyek. Minek öltözzek ki, nem?

Miután elkészültem, magamhoz kaptam a kulcsokat, valamint a telefonom és már indultam is, de nem jutottam sokáig. Ahogy kinyitottam az ajtót, Mesutba botlottam, aki éppen a csengőt készült megnyomni.

- Hát te?- kérdeztem meglepetten- Nem a hotelben kéne lenned a csapattal?

- Meglehet...- vont vállat Mesut- De nem érdekel, mert nekünk beszélnünk kell!

- Nekünk?

- Igen, neked és nekem...- mutatott először rám, majd rá, végül betolt a nappaliba és leültetett a kanapéra- Nem fogom hagyni, hogy mostantól levegőnek nézz...

- Mikor néztelek annak?- vontam fel a szemöldökeim

- Sofinál?

Csak vállat rendítettem. Igen, ebben igaza volt. De okom volt rá, hogy miért hagytam csak úgy ott. De ezek szerint ő ezt nem tudja megérteni. A vállrántásom után hosszú percekig néma csendben ültünk egymással szemben, mígnem Mes felállt elém sétált, majd leguggolt úgy, hogy a kezeit a combjaimra helyezte.

- Én vagyok a legszerencsésebb ember, hogy a barátod lehetek... De... Többet akarok!- simított ki egy hajtincset az arcomból, de én csak a szemeimet forgatva a fejemet ráztam. Nem tudtam elképzelni, hogy miért nem tudja végre megérteni, hogy nem akarom kockáztatni a barátságunkat- Ne ingasd a fejed, Oli! Csak engedd, hogy szeresselek...

Már éppen szóra nyitottam volna a szám, mikor a bejárati ajtó hirtelen kivágódott és Tomasék sétáltak be rajta nagyokat nevetve, de mikor meglátták a nappaliban zajló jelenetet, tehát, hogy Mesut előttem guggol a combjaimon a kezeivel, elnémultak.

- Azt hiszem, én most megyek...- pattant fel Mesut és még egyszer rám nézett a "gondold át" pillantásával, majd elment a fiúk mellett és már ott sem volt

- Történt valami?- kérdezte Tomas, mire én csak a fejemet ráztam és felmentem a szobámba

*

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=bhRuIqIy7Iw

Este sietve szedtem a lábaimat a belvárosi hotelig, de mikor odaértem némi nehézségbe ütköztem, ugyanis a recepciós nem akart felengedni. "Mindegy..."- gondoltam magamban, és más utat kerestem magamnak. Gyorsan körbejártam a szállodát és találtam hátul egy tűzlétrát. Nem volt más választásom ott kellett felmásznom úgy, hogy nem egy lakosztály előtt elhaladtam. Hirtelen megtorpantam és visszamásztam az előzőig, amit elhagytam, hogy jobban megnézzem a tulajdonosát. Mikor rájöttem, hogy jól láttam-e, bekopogtattam az ablakon. Az ott lakó azonnal oda is jött, hogy beengedjen teljesen értetlenkedő fejet vágva.

- Mi a fenét keresel az ablakban a tűzlétrán?- segített be a szobába

- Máshogy nem tudtam feljönni hozzád...- vontam vállat és megcsókoltam Mesutot

Meglepődött. De ezen nem csodálkoztam, hiszen ő abban a hitben volt, hogy még mindig ugyanazon az állásponton vagyok, mint délután... De azóta megváltozott a dolog. A mának kell élnem és kockáztatnom kell.

Mesut döbbenete nem sokáig tartott, viszonozta a csókomat, majd az ágyon kötöttünk ki, és most senki nem zavart meg minket, aminek köszönhetően egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt.

Másnap reggel korán kipattantak a szemeim, és oldalra pillantva rájöttem, hogy nem álmodtam az előző estét, de arra is rájöttem, hogy el kéne tűnnöm a hotelből, mielőtt bárki is megtudja, hogy itt voltam az éjszaka annak ellenére, hogy a fiúk nem fogadhatnak ilyenkor látogatókat. A mozgolódásomra Mesut is felkelt.

- Szökni készülsz?

- Mourinho elől még szép...- nevettem el magam, majd miután felöltöztem felálltam és az ablakhoz mentem

- Ott akarsz lemenni?- jött oda Mes is vigyorogva

- Miért ne?- vontam vállat- Jó kis torna...

- Az esti jobban tetszett...- mondta Mesut egy hamiskás mosoly kíséretében, majd egy puszit nyomott a számra

- Meghiszem ezt- vigyorogtam és kiléptem a létrára- Majd beszélünk!

- Jössz este a meccsre?

Bólintottam, dobtam egy puszi Mesutnak és már ott sem voltam. Kíváncsian vártam, hogy mit hoz majd a jövő... De legelőször is az este mit hoz majd...

*

Estére egy fekete legginget vettem egy kék felsővel és egy fekete magassarkúval, a hajamat kiengedve hagytam, csupán két tincset csatoltam hátra befonva. Éppen elkészültem, mikor Kat hívott, hogy már a ház előtt van, ugyanis vele megyek a meccsre. 

Pár perc múlva már mellette ültem a kocsiban, és ahogy ránéztem... Ő benne is volt valami furcsa csak azt nem tudtam, hogy mi. Közben az is kiderült, hogy Sofi hozza a meccsre az új barátját, Sebastiant... Kat mesélt nekem róla pár dolgot. Igaz, hogy még nem ismerte, de már nem kedvelte... Reméltem, hogy nem úgy fog kijönni a helyzet, mint velem volt...

A Bernabeuban elfoglalva a helyeinket a pályán nézni kezdtem, ahogy a fiúk bemelegítenek. Na jó, igazából csak Mesutra koncentráltam, de már nem sokáig, ugyanis megjelent Sofi és Sebastian. Oké... Első találkozásra nem volt teljesen szimpatikus ez a pasi. Volt benne valami fura... Csak azt nem tudtam megmondani, hogy mi...

A meccs is hamarosan elkezdődött és egy szögletrúgás előtt a tekintetem találkozott a pályán lévő Mesutéval.

- Csináltam valamit az éjszaka- jelentettem ki, de nem csak én. Abban a pillanatban Kat száját is ugyanezek a szavak hagyták el

- Na mit tettetek?- kérdezte Sofi egy csók után Sebastiannal

Kat válaszán igencsak meglepődtem... lefeküdt Fabioval. De nem baj az! Összeillenek.

- ... te mit tettél?- tette fel a kérdését Kat, miután elmesélte a dolgokat

- Az úgy volt, hogy...- vakartam meg a tarkómat, majd egyszerűen kinyögtem- Lefeküdtem Mesuttal.

Sofi köpni-nyelni nem tudott, szegény. Kat pedig annyira nem lepődött meg, mint én rajta és Fabion. Végül elmesélte, hogy edzés után beszélt Mesuttal, hogy ne hagyja annyiban a dolgot. Másik esetben lehet, hogy ezért megharagudtam volna, de most egyszerűen nem tudtam...

A meccs után úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a fiúkhoz...

16. fejezet /Deveczke/

~Katherine

Az ember útja állandóan keresztezi egymást másokéval. Így működik a világ. Összeütközünk, és valami történik. Valami, ami csak hirtelen lett, amire még nem számítottál. Előfordul, és talán mindent megváltoztat. Vagy mégsem? Mindannyian keressük a válaszokat. Azt hisszük képesek vagyunk irányítani mindent az életünkben, de ez nem így van, hiába szeretnénk. Nem megy…
Alig több mint két hete vagyok újra Madridban, és azóta már rengeteg olyan dolog történt, amire nem is gondoltam, hogy megtörténhet mostanában, vagy akár valaha is. De megtörtént, nagyon is. Közel sem vagyok tökéletes. Rengetegszer hibáztam, és hibázom. Csak még azt nem tudom, hogy ez hiba volt-e? Vagy így kellett-e lennie? Mindenesetre érdekes hétvégém volt… 

***

- Bocsánat – szólalt meg Mes. – Tudod annak a szájra puszinak nem kellett volna megtörténnie. Csak, csak…
- Jól sejtem, hogy a válasz egyszerű, ugye? Oli – mosolyogtam rá.
- Igen – bólintott.
- Nincs semmi gond. A napokban sokat gondolkodtam Mes, és jobb ez így. Te pedig ne add fel. Beszélj Olival – néztem rá biztatóan.

- Úgy gondolod? 

- Persze, higyj nekem – biztattam. – Na menj csak, nem tartalak fel.
- Köszönöm. Szia Kat.
- Szia Mes – intettem, majd a srácok felé vettem az irányt. Mikor odaértem egy pillanatra megfagyott a levegő, hisz ott volt Callejón. A fiúk ilyenkor mindig elhallgattak.
- Na jó, elég legyen már – szólaltam meg. – Nem temetésen vagyunk. Nem fogom kikaparni a szemét, nem fogok vele vitázni, nem ölöm meg. Tehát érthető voltam? – mosolyogtam, mire csak bólintásokat kaptam, és innen máris más volt a helyzet.
- Öhm Iker, Olit nem láttad? – fordultam a kapus felé.
- Azt hiszem Sofinál van, vagy elment. Nem tudom. Bocsi Kat.
- Semmi gond – legyintettem. 

- Mennünk kéne, hisz még a szállodába kell majd mennünk délután – hozták fel a srácok. Úgy döntöttem közben, hogy beszélek Gonzaloval. Valakivel beszélnem kell aki ismeri Sofit, és ez csak Gonzalo lehet. Érdekel Gonzalo véleménye, na meg persze ez az egész. Most nem hátba akarom támadni Sofit, félreértés ne essék, de akkor is fura ez a Sebastian nekem, bár még találkoztam vele, de olyan nem tudom… Na jó féltem Sofit a csalódástól igazából…

- Gonza, beszélhetünk? – léptem az argentin mellé. – Ráérsz most? 

- Szia kicsi Arbeloa – mosolygott. – Öhm még össze kell dobálnom a cuccaimat otthon. Sergio haza visz.
- Haza viszlek majd én, és addig is tudunk beszélni – ajánlottam fel.
- Nekem úgy is jó – mosolygott. – Héé, Sergio, nem kell hazavinned, majd Kat haza visz – Sergio csak bólintott, mi pedig bepattantunk a kocsimba. – Szóval kicsi Arbeloa, miben segíthetek? – vigyorgott.
- Először is, ne hívj így.
- Hogy? Kicsi Arbeloa – nevetett.
- Te direkt húzod az agyamat – nevettem.
- Még szép – mosolygott.
- Na szóval Sofiról akartam beszélni.
- Kicsi Arbeloa – éreztem magamon a tekintetét. – Sofi jól van, miről akarsz beszélni?
- Te is tudod, miről. Lenne egy kérdésem.
- Mond! 

- Te találkoztál már ezzel a Sebastiannal? Mi a véleményed róla?
- Igen, találkoztam már. Hát ez bonyolult. Sofi a legjobb barátom, szeretném ha boldog lenne, de nem vagyok ezzel a sráccal kibékülve na – morogta. – Túl tökéletes. Most meg mit vigyorogsz?
- Semmit – védekeztem. 

- Na persze. 

- Féltékeny vagy? – nevettem. 

- Kicsi Arbeloa – nézett rám szúrósan. – Nem vagyok féltékeny.
- Hát persze. 

- De tényleg.
- Gonza, nem veszed észre most mit csinálsz, és hogy viselkedsz? – pillantottam egy pillanatra rá, majd a tekintetemet újra az útra szegeztem. – Gondold át a dolgokat, és az érzéseid, és meglátod. Neked tetszik Sofi, hiába tagadod. Talán a néhány évvel ezelőtti csók többet jelentett neked, mint gondolnád – adtam tudtára a véleményemet.
- Húha, átmentél tanácsadóba? – terelte a témát.
- Vicces vagy.
- Ha már itt tartunk, neked mi a véleményed Sebastianról? – tette fel a kérdést.
- Én is szeretném, ha boldog lenne Sofi, és nem csalódna. Valamiért nagyon fura nekem ez a srác, de lehet csak paranoiás vagyok na. Meglátjuk majd. Na megérkeztünk – parkoltam le a háza előtt. 

***

Hát itt ragadtam a szállodában még. Elhoztam Gonzát, de a srácok még marasztaltak, így még maradtam. Beszélgettünk, nevetgéltünk, hülyültünk, majd egyre kevesebben maradtunk, végül már csak Ricky, Fabio, és én maradtunk. 

- Na srácok, én most lelépek. Fel kell hívnom Carot – intett, majd már ott sem volt.
- Ketten maradtunk – mosolyogtam.
- Igen. Mesélsz nekem Liverpoolról? Milyen volt ott lenne, ilyenek – kért mosolyogva.
- Persze, de utána te is mesélsz – bólintottam. Már senki nem volt lent a hallban, az öreg portás is a helyén szunyókált. Elkezdtem mesélni, Fab pedig érdeklődve hallgatta a mesélésemet. Majd egy kicsit ő is mesélt a Benficás időszakáról. Ám lassan búcsúzkodnunk kellett, hisz nekik másnap meccsük lesz. A liftnél álltunk, és vártuk, hogy leérjen. 

- Jó, hogy maradtál – támaszkodott meg a falnál a fejem mellett.
- Igen? 

- Igen – bólintott. Csak néztünk egymásra, szavak nélkül flörtöltünk. És nem volt ellenemre igazából. – Nagyon. 

- Ennek örülök – húztam mosolyra a számat. Nem bírtunk egymás tekintetétől elszakadni.
- Na jó, én ezt nem bírom – sóhajtotta, majd magához húzott és megcsókolt. A kezeimet a nyak köré fontam, mire csak belevigyorgott a csókba, ami engem is csak mosolygásra késztetett. És az a csók. Hát fúú, el tudnám mindennap viselni, na. Közben a lift is megérkezett, elváltak ajkaink, csak néztük egymást. Majd újra megcsókolt. Közben pedig behátráltunk a liftbe, majd felfelé vettük az utunkat. Nem siettem már annyira haza na. De kinek lett volna ilyenkor a fejében? 

Csendben tettük meg az utat a szobájáig, majd miután kinyitotta az ajtót, berántott. Bezárta az ajtót, majd már a falnak préselve találtam magamat. Vigyorogva csókoltam vissza. Nem volt más a fejemben abban a pillanatban, csakhogy kell nekem. A kezei már a szoknyám alatt voltak, a combomat simogatta. Én sem tétlenkedtem, a segítségemmel a fehér ingje már a földön kötött ki, és az ágy felé hátráltunk. A nyakát kezdtem el kényeztetni, amit egy sóhajjal fogadott. Majd én kezdeményeztem a csókot. Ezalatt ő a világos színű ruhámtól szabadított meg. Ezt nem sokkal később az ő farmerja követte. Pillanatokkal később pedig már az ágyon voltunk, az utolsó ruhadarabjainkkal, és egymással...

***

Pár órával később ébredtem. Kicsit kómás voltam, majd miután összeszedtem magamat, körbenéztem. Rájöttem, hogy nem a saját szobámban vagyok. A hotelszobában voltam. Ó, te jó ég! Ez tényleg megtörtént? Oldalra fordultam, hogy választ kapjak. És a válasz határozottan igen volt. Minden jel arra utal. A ruhák a földön, mellette Fab , a takaró alatt valószínűleg pucéran, ráadásul én is az vagyok. Ránéztem a telefonomra, amit a táskámból szedtem elő. Fél 6. Azt hiszem le kellene lépnem mielőtt valaki észrevenne.

Kikeltem az ágyból, az egyik takarót magam köré tekertem, és összekapkodtam a ruháimat. Besétáltam a fürdőszobába, majd magamra kapkodtam a ruháimat. Megmostam az arcomat, majd a hajamat az ujjaimmal eligazítottam. Kiléptem a szobába, ahol Fab még mindig ugyanúgy aludt, ami mosolygásra késztetett. Nagyon édes volt.

„Leléptem még mielőtt észrevettek volna. Majd beszélünk. K.„ 

Halkan kisiettem a szobából, majd a lift felé vettem az irányt, remélve, hogy senki nem vesz észre, nem jelenik meg. A szerencse most velem volt, feltűnés mentesen kisiettem a hotelből, majd bepattantam a kocsimba. A fejemet a korrnányra hajtottam. Megúsztam, senki nem vett észre. Nem hiszem el, esküszöm nem hiszem el. Én lefeküdtem Fabbal. Mondtam én, hogy érdekes dolgok történnek velem, mióta hazajöttem Liverpoolból. De az igazság az, hogy nem bántam meg az éjszakát azt kell mondjam. 

Hazavezettem, és úgy bejutottam a házba, hogy nem vettek észre anyáék. Szerencsére. Letusoltam, majd bedőltem az ágyba aludni egy kicsit még. Dél fele ébredtem fel. Egy kék inget, és egy barnás-vöröses nadrágot vettem fel, egy magasabb szandállal. A hajamat kibontva hagytam, egy laza sminket tettem fel, majd egy gyöngysorral dobtam fel a ruhámat.
Lesétáltam a konyhába a telefonommal a kezemben. A konyhában ott voltak anyáék.
- Jó reggelt hercegnőm - köszöntött apa mosolyogva.
- Nektek is – mosolyogtam vissza. 

- Milyen volt az éjszaka? – kérdezte apa.
- Öhm, tessék?
- Hát ha reggel hat fele értél haza, biztos jól mulattál.
- Persze – vágtam egy kínos mosolyt. Valakivel muszáj volt beszélnem. Sofit nem akartam zargatni, Oli biztos Sabinéval van. Aztán eszembe jutott Ricky. Tudom, hogy ma meccse lesz, de biztos el tud egy kicsit szakadni. Ha meg odamegyek, akkor úgyis megengedi Mou, hogy maradjak a srácokkal amíg szabad. És nem kerülöm majd a srácokat, vagyis Fabot, mert az feltűnő lenne. Ó, te jó ég! Ha ezt Arbe megtudja. Jézusom…
- Vedd fel, vedd fel – mondogattam a telefonba, ami épp kicsöngött.
- Kat, szia – hallottam meg Ricky mosolygós hangját. – Ennyire hiányoztam? – nevetett.

- Kaká, beszélnünk kell – jelentettem ki, mire egyből komoly lett a hangja. Ha Kaká-nak hívtam, tudta, hogy komoly a dolog. – Muszáj beszélnünk. Délután sok dolgotok van?

- Mi a baj csajszi? Minden rendben?
- Rendben lesz. Odamegyek, jó? 

- Gyere – bontottunk vonalat. Összeszedtem minden fontos dolgomat, hisz meccs előtt nem jövök már haza. Anyáéktól elköszöntem, ahogy a nappaliban játszó kis hercegnőtől is. A kocsimba pattantam, majd kihajtottam a garázsból, és újra a hotel felé vettem az irányt. A sebesség korlátokat egyáltalán nem tartottam be, nem érdekelt abban a pillanatban. Miután megérkeztem a hotelhez, leparkoltam, majd besiettem az épületbe. A portás kedvesen eligazított az egyik teremig, ahol a srácok voltak. Egy nagyot sóhajtottam, majd mosolyogva besétáltam. Először észre sem vettek, majd végül mégis. Mosolyogva intettem, majd mikor megpillantottam Rickyt az egyik legközelebbi sarokban, elindultam felé. Még mielőtt odaértem volna a semmiből Arbe ugrott elém, így hirtelen kellett megállnom, az egyensúlyomat majdnem elvesztve. Szokás szerint a telefonja a kezében volt.
- Szia hugi, minden oké? – fürkészte az arcomat.
- Szia Arbe, persze – bólintottam mosolyogva, és azt hiszem elhitte.
- Csak mert olyan furcsa vagy – méregetett. – Biztos minden oké?
- Biztos – bólintottam. – Nyugi. Menj csak vissza a többiekhez. Úgyis Rickyvel kell beszélnem. 

- Rendben – bólintott rá Arbe, de éreztem, hogy figyel engem. Egy nagyot sóhajtottam, majd folytattam az utamat Ricky felé. Szerencsére egyedül ült. Valószínűleg miattam, és ezért most hálás is voltam neki. Ledobta, magamat mellé a kanapéra. Mire felnézett az I-Padjától.

- Szia – pusziltam meg.
- Szia Csajszi – mosolygott. – Na had halljam, mi a baj?
- Tegnap csináltam valamit – mondtam. Szerencsére nem volt a közelünkben senki.
- Mit tettél? – vonta fel a szemöldökét.
- Lefeküdtem Fabbal – böktem ki, mire csak hatalmas szemekkel nézett rám.
- Ez most komoly?

- Igen. És az igazság az, hogy nem bántam meg. Reggel meg leléptem, nehogy lebukjunk. 

- Hát fúú. Ha nem bántad meg az jó. Érzelmek kezdenek téged fűzni Fabio iránt.

- Lehet – vontam meg a vállamat. – Bocsi, hogy csak rád zúdítottam, de valakivel beszélnem kellett most, mert kellett, és kész. És nem hiszem, hogy jelen pillanatban Arbéval kellett volna megbeszélnem, a lányokat meg nem akartam zavarni.

- Nem probléma – karolt át. – De Arbénak akkor is el kell majd mondanod. 

- Tudom – sóhajtottam. Beszélgetni kezdtünk Rickyvel, közben a srácokat figyeltük. Annyira hülyék. Arbe többször felém pillantott, mintha bármelyik percben eltűnhetnék vagy valami. Fabra többször rápillantottam, de általában nem figyelt, de éreztem, hogy néha ő is rám pillant.
Az idő telt, a srácoknak készülődni kellett a meccsre. A szobájukba indultak, én pedig úgy döntöttem, autókázom egyet.
- Beszélnünk kell majd – suttogta a fülembe egy hang, amitől egyből elmosolyodtam. Tudtam ki a hang tulajdonosa, Fab.
- Tudom – válaszoltam, majd elhagytam a hotelt. Az idő gyorsan elillant, én pedig már a Martinez-ház előtt vártam Olira. Megcsörgettem, és 3 percen belül már be is pattant mellém. Puszival üdvözöltük egymást.

- Szia Oli – köszöntem mosolyogva. 

- Szia Kat – viszonozta. – Mi újság?
- Majd elmesélem – legyintettem. – De ahogy látom te egy kicsit fáradt vagy – néztem rá, majd elindítottam az autót, és már úton is voltunk.
- Majd elmesélem.
- Rendben van. Ja, amúgy Sofi meg a barátja – itt egy kicsit fintorogtam – is jönnek a meccsre.
- Szuper. De miért érzem azt, hogy te nem kedveled a srácot? – nevetett.
- Mert így van. Még nem találkoztam vele, de már nem szimpatikus.
- Ne ítélj előre, mint nálam.
- Én nem ítélek, csak tudom, hogy nem fogom kedvelni, na – nevettünk. 

A meccs kezdete előtt már a VIP- páholyban ültünk ketten. A stadionban a hangulat, az varázslatos volt, még innen is. Akárhányszor belépek ebbe a stadionba, elfog egy különleges érzés, mintha otthon lennék. Ámulatba ejtő, varázslatos…
- Sziasztok – hallottuk meg Sofi hangját, mire oldalra pillantottunk. Majd megpillantottam mellette egy srácot, vélhetőleg ő Sebastian. – Lányok ő itt Sebastian Lara, a barátom – mutatta be nekünk a srácot. – Sebastian, ő itt a legjobb barátnőm Katherine Coento, és egy új barátom, Olivia Martinez – mutatott be először engem, majd Olit.
- Hello – próbáltam kedvesnek tűnni. – Örülök, hogy találkoztunk. Sokat hallottam már rólad – ennyire kedves is rég voltam már egy olyan személlyel, aki nem volt szimpatikus. Nem tudom miért, de valahogy furcsa volt a srác. Jó emberismerő vagyok, és remélem, hogy én és Gonza csak tévedünk, és rendes srác. Mert ha megbántja Sofit, abból nem lesz köszönet amit tőlem kap.
Miután Oli is bemutatkozott, helyet foglaltak Sofiék. Sofi a másik oldalamra ült, Sebastian meg mellé. Fogalmam sem volt, hogy Oli milyennek találja a srácot, de nem is kérdeztem inkább.
A meccs elkezdődött, és akiket szívesen néztünk volna a kezdőben, azok közül csak Mesut volt a pályán. A meccs már pár perce tartott, mikor hirtelen megszólaltam. De nem csak én, hanem Oli is, ráadásul ugyanazzal a szöveggel.
- Csináltam valamit az éjszaka – jelentettük ki, mire elnevettük magunkat.
- Na mit tettetek? – kérdezte Sofi, miután csókot váltott Sebastiannal. Én elfordultam inkább. 

- Kezd te – ajánlotta Oli.
- Lefeküdtem tegnap Fabbal – jelentettem ki, mire Sofi az épp kortyolgatott italát hát hogy is mondjam, a földre köpte. Szerencse, hogy nem ült előttünk senki.
- Öööö – nyögte ki Oli.
- Hát te aztán szép vagy – fordult felém Sofi leszidva, miután már helyre tette magát. – Ha ezt Arbe megtudja.
- Köszi az együtt érzést, én is szeretlek – mosolyogtam.
- Tudod, hogy értem. De tudom, és én is.
- Tudom, hogy érted – bólintottam. – És az igazság az, hogy nem bántam meg.
- Tudtam – mosolygott Sofi. – Jól mutatnátok együtt. 

- Sofi, nem is jöttünk össze. Az esküvőt ne tervezd ha lehet – nevettem.
- Jól van na. 

- Hát Kat, pedig illene hozzád – vigyorgott Oli is.
- Te fogd be, jó? – nevettem. – Na de most te mesélj, te mit tettél?
Hát Oli kijelentésén megint csak meglepődtünk. Sofi az teljesen kész volt szegény, de hát én is meglepődtem na. Olival beszélgettünk innentől végig, hisz Sofi Sebastiannal volt elfoglalva, és nem akartam azt nézni, mikor váltanak egy-egy csókot. A meccs hajráig minden így volt, majd felküldték végre Gonzát is, bár Mes helyett…. És még az este további része is várt rám...

15.fejezet /Tangolita/

Sofi

A homlokom az asztallapnak támasztottam és kicsit bóbiskoltam. A múlt éjjel nagy részét átbeszélgettük telefonon Sebastiannal, most meg alig bírom nyitva tartani a szemem. Szerencsére nem sok feladat várt rám és maradt időm egy kis szundításra is. Graci visszatért és a saját munkáján felül kárpótlásul vett át az én feladataim közül is néhányat. Mivel semmi kedvem nem volt ismét átautózni fél Madridot, hogy elmenjek a Palacio Deportesbe és megint a kosarasokkal foglalkozzak, ezért rábíztam ezt Gracira. Örömmel ment, mert ő ellentétben velem, ugyanúgy rajongott a kosárlabdáért is, mint a labdarúgásért és nem egy nagyon jó barátja tartozott a klub kosárcsapatában. Ahogy kitette a lábát az ajtón, besötétítettem az irodában és megpróbálni pár percet szundítani. A helyzet, amit az alvásra választottam nem volt épp a legkényelmesebb, de hát egy irodába csak nem vihetek be egy kispárnát és takarót... Már majdnem lementem teljesen alfába, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó és ijedten kaptam fel a fejem, próbálva a vonásaimat rendezi. Ha Ribot észreveszi, hogy alszom, tuti kirúgat. Talán túlságosan is kihúztam magam a széken és kicsit furcsa képet is vághattam, mert ahogy meglátott Sebastian, elkezdett röhögni, én pedig kifújtam a benntartott levegőt.

-         Ne röhögj már! Nem vicces! – vágtam be a durcát, miközben ismét világosságot varázsoltam az irodába. – Ez miattad van!

-         A te hibád is. Szerinted én mennyit aludtam?

-         Utállak, mert rajtad legalább nem látszik. –sétáltam oda hozzá. – Szombaton délig ki sem bújok majd az ágyamból.

-         Ebben segíthethetek neked, ha gondolod. – húzott az ölébe és megcsókolt.

-         Miben? – játszottam az értetlent.

-         Hogy szombaton délig ki sem bújj az ágyból. – súgta a fülembe, aztán belecsókolt a nyakamba.

-A segítőkészséged egészen meghat. – jegyeztem meg majd a változatosság kedvéért én csókoltam meg őt. Sebastiannal nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk és szerettem is vele lenni. Elég volt csak messziről meglátnom és máris hevesebben vert a szívem és szabályosan elolvadtam a karjaiban, amikor megcsókolt, de úgy éreztem, hogy valami mégis hiányzik. Gyorsan elhessegetem a negatív tartalmú gondolataimat és inkább átadtam magam az érzésnek. Egyre inkább elmerültünk a csókolózásban és már szinte teljesen el is felejtettük, hogy a munkahelyünkön vagyunk, amikor is valaki kinyitotta az iroda ajtaját.

- Bocs! Nem zavarok tovább. – csukta be kicsit hangosan az ajtómat Gonzalo, én pedig felálltam Sebastian öléből és átsétáltam az asztal másik oldalára, aztán belehuppantam a székembe. Rákönyököltem az asztalra és az ajtót bámultam. Gonzalora mostanában igencsak jellemző lett, hogy néha rájön az ötperc és akkor számomra érthetetlen okból egyik percről a másikra bunkó lesz. Most már megint mi ütött belé? Az a hülye szőke liba csinált vele valamit?

-         Hahó Sofi! – húzta el a kezét a szemem előtt Sebastian.

-         Tessék – néztem rá visszatérve a való világba.

-         Mi a baj?

-         Semmi, csak elgondolkoztam. – legyintettem.

-         Akkor péntek este elmegyünk valahová? – ezek szerint épp randizni akart hívni, amíg én gondolatban másfelé jártam.

-         Elmehetünk. – egyeztem bele.

-Eszembe is jutott valami, de az legyen meglepetés. Jól fogod érezni magad, bízz bennem! – hajolt át az asztal felett és épp akkor, amikor meg akart csókolni, ismét váratlan látogatóm akadt, de ő legalább kopogott mielőtt benyitott. „Gyere be!” – szóltam, aztán Pepa lépett be az irodámba. Ahogy becsukta az ajtót és felénk fordult egy pillanatra szoborrá meredt, ahogy a tekintete találkozott Sebastianéval. Egy másodperc volt az egész, de én így is észrevettem, ugyanis Sebastian picit jobban szorította meg az ujjaim a kezében.

-         Majd inkább később visszajövök. – fordult volna sarkon Pepa.

-         Nem, maradj csak, én már úgyis menni készültem. – állt fel Sebastian és áthajolva az asztal felett megcsókolt, majd elindult kifelé.

-         Mi a gond, Pepa? – mosolyogtam rá a lányra, miután egyedül maradtunk az irodámban. Sporttudományt is tanultam és ott évfolyamtársak voltunk a spanyol lánnyal. Néha összefutottunk a vizsgákon, ő teljesítményelemzést tanult és ugyanolyan szerencsés volt, mint én: állást kapott a klubnál, egész pontosan a Real Madrid C –nél.

-         Ráérsz ma valamikor egy kicsit? Egy kis segítségre lenne a szükségem.

-         Akár most is. Mondd miről van szó?

-         Molero teljesítményét elemeztem ki az edző kérésére és elég érdekes képet mutat. Átnézed te is, ha megkérlek?

-         Persze. Mutasd!

Pepa letette a laptopját az asztalra és különféle ábrákat meg statisztikákat mutatott miközben magyarázott hozzá. Én is értek kicsit a teljesítményelemzéshez, de beleőrülnék egy idő után, ha minden áldott nap a statisztikákat kellene bújnom. Sokkal jobban szeretem a médiarészleget még akkor is, ha néha már a könyökömön jönnek ki a telefonok és a cikkek, meg a különféle újságírók hülyébbnél-hülyébb kérdései. A hosszú elemezgetés végén arra jutottunk, hogy Molero teljesítménye elég hullámzó. A meccs elején hajt és az egyik legjobb mutatókat produkálja, de ahogy egyre jobban telnek a percek, ő is úgy rontja le a teljesítményét, de ezután is vannak olyan 5 percek, amikor ismét magához tér,  gyönyörű szerelések sorát mutatja be és gyakorlatilag ő a védelem falában a megingathatatlan tégla. Elmondtam a véleményem és, hogy én mit csinálnék, aztán Pepa is előadta az elképzeléseit, majd lecsukta a laptopot, megköszönve a segítségemet elment. Ránéztem a klubcímeres órára a falon és elkezdtem szedelőzködni. Megkezdődött az ebédszünetem.

Pepa

 * 

-         Sofi, nézd meg az autódat! – kiáltott fel Graci, aki miközben egy cikket javítgatott felnézett a Twitterre.

-         Miért?

-         Alvaro Twittere...

Magam elé húztam a billentyűzetet és beütöttem az oldal címét. Ahogy betöltött, rákerestem Arbeloáéra és elolvastam a rövid tweetet, majd megnyitottam a hozzá csatolt képeket.

„@SofiC hideg legyen ám a sör! :D” Az üzenethez tartozó képen pedig az én autóm volt látható, amit telefújkáltak valamilyen habbal és ráadásként még pár tekercs wc-papírt is körbetekertek rajta. Egy másik képen pedig a fél csapat volt látható, amint a művelet előtt eltakarva az arcukat kezükben a wc papírgurigákkal és pár flakonnal bevetésre indulnak. De hiába takarták el az arcukat, én akkor is felismertem néhányukat. Nevetve csóváltam meg a fejem. Már el is felejtettem, hogy készültek nekem egy üdvözlőtréfával és csak arra vártak, hogy lelankadjon a figyelmem, hogy megcsinálhassák. Mivel szavamat adtam, hogy fizetek a keretnek egy sört, ha meg tudnak viccelni, hát megteszem. Kijátszották a figyelmem, szóval megérdemlik.

„Gratulálok fiúk! A többit majd megbeszéljük. :D Jah és ti fogjátok rendbe tenni! :D” – írtam választ, aztán kimentem, hogy megnézzem a fiúk művét. Még ha elfelejtettem volna, hogy hol parkoltam reggel, akkor is azonnal megtaláltam volna, mert ezzel a dekorációval kilógott a többi parkoló autó közül. Körbejártam és leszedtem róla a wc-papír nagy részét.

-         Hé, tönkreteszed a dekorációt! – kiabált messzebbről Alvaro.

-         Ne mondd, hogy nem tetszik, pedig annyit dolgoztunk rajta! – jelent meg Marcelo is.

-         Elemeltem Cris hajzseléjét is, de az sajna nem látszik, úgyhogy visszavittem. – szólalt meg Pepe.

-         Láttad a masnimat? Direkt neked tettem rá. – csatlakozott a kis csoporthoz Gonzalo is.

-         Én és Xabi pedig felajánlottuk az egész havi borotvahab adagunkat. – húzta ki magát Albiol.

-         Mikor kapjuk a sört? – állt meg karba tett kézzel Sergio az autómnál.

-         Majd megbeszéljük a részleteket! Nyugodjatok meg, amit ígértem, azt be is tartom. – mosolyogtam rájuk - Nekem sajnos most vissza kell mennem dolgozni. Remélem, hogy ahogy feldiszítettétek az autómat, le is szeditek majd róla a dekorációt. Köszi srácok! – hagytam ott őket, de egy pillanatra még visszafordultam. – Goni, ráérsz egy kicsit?

- Persze. – bólintott az argentin és elindult utánam. Ahogy beléptünk a Ciudad Deportiva főépületébe, Gracit láttuk, amint egy csomó papírral a kezében siet valahová. Pár pillanatra megállított és közölte, hogy Ribot hívta, át kell mennie a Bernabéuba, nem tudja, hogy visszaér-e, de Mesuttal el kellene intéznem valamit. Mondtam, hogy menjen csak nyugodjan. Így legalább tényleg négyszemközt tudok beszélni Gonzaloval az irodában. Utána akartam kérdezni, persze csak tapintatosan, hogy mi lehet a baja.

-         Nyugodj meg, leszedjük a dekorációt. – dobta le magát mosolyogva a székre.

-         Köszönöm! Mertem remélni, különben el is felejthetitek a sört.

-         Oké. De gondolom nem ezért kérdezted, hogy ráérek-e.

-         Valóban nem. – néztem rá elkomolyodva.

-         Akkor ki vele! Valami baj van? – hajolt előre a széken és elővette a vesébe látó nézését, én pedig azt sem tudtam, hogy hogyan kezdjek hozzá, annak, amit kérdezni akarok.

-         Nem, nyugi! Csak gondoltam, hogy megkérdezem, hogy vasárnap délután ráérsz-e?

-         Sajnos nem. Soledaddal találkozok majd.

-         Értem.

-         De majd hívlak és összefutunk valamikor a jövő hét elején, bueno? Találtam egy csomó régi képet, jó lenne egy kicsit nosztalgiázni. Mennyit hülyéskedtünk, emlékszel?

-         Persze, hogy emlékszem. És ahogy elnézem valaki azóta sem nőtt fel. – pöcköltem egy apró papírgalacsint Gonzalora.

-         Bagoly mondja verébnek! – pöckölte vissza az argentin és régi jó szokásunk szerint egymást kezdtük el a galacsinnal hajígálni, amíg el nem tűnt az egyik szekrény alatt a papírgombóc.

-         Gonzalo...- sóhajtottam fel a nagy nevetgélés után - Én már nagyon régóta ismerlek, gyerekkorunk óta barátok vagyunk és talán előbb észreveszem, hogy valami gondod van, mint azt te bevallanád. Egy idő óta néha nagyon furcsán viselkedsz és szeretném tudni, hogy mi az oka. Bennem megbízhatsz tudod...

-         Semmi. Honnan veszed, hogy valami bajom van? – kérdezett vissza kisé ingerülten.

-         Ne harapd le a fejemet, én csak kérdeztem...

-         Nincs semmi bajom.

-         Akkor miért viselkedsz néha bunkón?

-         Mindenkinek lehet pár rossz pillanata...

-         Sebastiannal van bajod? – erre felkapta a fejét és valami átsuhant rajta, de nem tudtam megállapítani, hogy milyen érzés lehetett.

-         Nekem nem szimpatikus. – vonta meg a vállát – Én csak vigyázni akarok rád és nem szeretném, hogy csalódnod kelljen, hisz a barátod vagyok. Láttalak már eleget összetörve és még egyszer nem szeretnélek olyan állapotban látni. – tette a kezét az enyémre.

-         Ez kedves tőled, de hidd el, hogy tudok vigyázni magamra és a szívemre is. – szorítottam meg a kezét, bennem pedig újra az a furcsa érzés keringett, ami az utóbbi időben szinte mindig megjelent, ha vele voltam. A kezét kihúzta a szorításomból és tenyérrel felfelé fordítva visszacsúsztatta az én kezem alá.

-         Még mindig olyan kicsi a kezed. – simított végig rajta a hüvelykujjával, én pedig elkezdtem azokat a bizonyos pillangókat érezni a gyomromban.

-         Nem hiszem, hogy nagyobb lesz. – mosolyodtam el.

-         Sofi...ha bármi történik...bármi...Engem, tudod hol találsz. – nyomta meg a „bármi” szót, én pedig tudtam, hogy mire gondol.

-         Köszönöm! – álltam fel és átöleltem.

- Mire valók a barátok? – jegyezte meg Gonzalo, aztán elengedett és elment, mert nem sokára kezdődött az edzésük. 

Én visszaültem a székre és a tenyeremet bámultam. „Mi a manó volt ez az előbb? Mi történik velem? Sofi, térj észhez! Ez Gonzalo, a gyerekkori barátod! Ba-rát! Nem pasi. Na jó pasi, de csak barát és semmi több....na jó fogadott tesó...vagy mégse? Sebastiannal kezdtem kapcsolatba és most meg? Na nem...Sofi, te tényleg nem aludtad ki magad! Ki vagy merülve, azért gondolsz ilyen hülyeségekre...” Megráztam a fejem, mintha ezzel ki tudnám belőle rázni, ezeket a gondolataimat és odafordultam a számítógéphez, hogy belekezdjek egy cikkbe, de alig ütöttem le pár betűt, kopogtattak az ajtón. „Gyere be!” - szóltam ki és Olivia bukkant elő az ajtó mögül. Már nagyon vártam, hogy megérkezzen, legalább addig is elveszi a figyelmem a hülye gondolataimról.

-         Olivia! – álltam fel az asztaltól és átöleltem – Örülök, hogy itt vagy!

-         Én is! – ült le velem szemben. – Remélem nem zavarlak a munkában...

-         Dehogyis! – vágtam rá rögtön és félretoltam egy kupac papírt – Sőt! Jó, hogy kicsit elszakadhatok a melótól. Már a könyökömön jön ki...

Hosszan beszélgettünk Olival. Először én meséltem neki az életemről, az otthonomról, a családomról, aztán az egyetemről, arról, hogy mennyire nem szerettek eleinte az évfolyamtársaim, hogy hogyan barátkoztam össze Kattel, aztán ő is mesélt arról, hogy miért jöttek el Németországból a kicsi Sabinével, most az itteni családjából kikkel él egy fedél alatt és a művészlélek, jövendőbeli rocksztár unokatestvéréről is sokat beszélt. Persze szóba került Mesut és Gonzalo is és a barátság témája. Abból, amit elmondott úgy gondolom, hogy mind a ketten  többet akarnak a másiktól, de a világért sem vallanák be. De tényleg ott a kérdés: megérné-e a biztos talajon álló barátságot tönkretenni egy bizonytalan alapon álló szerelemért? Anno oda jutottunk Gonzaloval, hogy nem és ezt el is meséltem Olinak. Úgy éreztem, hogy megbízhatok benne és elmondtam neki a kis titkomat arról a Mar del Plata-i estéről... Jó egy órát beszélgettünk, aztán Olinak mennie kellett, így elbúcsúztunk egymástól és amint kinyitotta az ajtót, az egyik emlegetett szamár, azaz Mesut jelent meg ott. Oli láthatóan nem örült annyira a találkozásnak, de azért megeresztett egy mosolyt és elsitett. Mesut csak nézett utána, úgy szóltam neki, hogy jöjjön be végre. Az egyik spanyol weboldal összegyűjtött jónéhány rajongói kérdést, amit át kellett adnom a török-németnek, hogy a papíron szereplő határidőre válaszolja meg azokat, amiket érdemesnek talál rá és majd bejönnek érte a Valdebebasba. Mesut eltette a papírokat és elköszönve tőlem, kiment az irodámból. Több dolgom már nem volt, így én is összepakoltam és bezártam magam mögött az iroda ajtaját. Leadtam a kulcsot, majd pedig kíváncsian kisiettem a parkolóba. A fiúk már leszedték a dekorációt az autómról szerencséjükre és most szebb volt, mint új korában, mert még egy mosást is kapott. Beültem, hogy végre hazafelé vehessem az irányt, amikor észrevettem, hogy egy szál fehér rózsa van az ablaktörlőhöz rögzítve. Kiszálltam és leszedtem, majd beleszagoltam a virágba. Nagyon jó illata volt. Ám hiába kerestem, nem volt ott semmi üzenet azt illetően, hogy kitől kaptam, de rögtön Sebastian jutott az eszembe. Gondolatban megköszöntem neki a rózsát, aztán visszaültem a kocsiba és hazafelé vettem az irányt...