15.fejezet /Tangolita/

Sofi

A homlokom az asztallapnak támasztottam és kicsit bóbiskoltam. A múlt éjjel nagy részét átbeszélgettük telefonon Sebastiannal, most meg alig bírom nyitva tartani a szemem. Szerencsére nem sok feladat várt rám és maradt időm egy kis szundításra is. Graci visszatért és a saját munkáján felül kárpótlásul vett át az én feladataim közül is néhányat. Mivel semmi kedvem nem volt ismét átautózni fél Madridot, hogy elmenjek a Palacio Deportesbe és megint a kosarasokkal foglalkozzak, ezért rábíztam ezt Gracira. Örömmel ment, mert ő ellentétben velem, ugyanúgy rajongott a kosárlabdáért is, mint a labdarúgásért és nem egy nagyon jó barátja tartozott a klub kosárcsapatában. Ahogy kitette a lábát az ajtón, besötétítettem az irodában és megpróbálni pár percet szundítani. A helyzet, amit az alvásra választottam nem volt épp a legkényelmesebb, de hát egy irodába csak nem vihetek be egy kispárnát és takarót... Már majdnem lementem teljesen alfába, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó és ijedten kaptam fel a fejem, próbálva a vonásaimat rendezi. Ha Ribot észreveszi, hogy alszom, tuti kirúgat. Talán túlságosan is kihúztam magam a széken és kicsit furcsa képet is vághattam, mert ahogy meglátott Sebastian, elkezdett röhögni, én pedig kifújtam a benntartott levegőt.

-         Ne röhögj már! Nem vicces! – vágtam be a durcát, miközben ismét világosságot varázsoltam az irodába. – Ez miattad van!

-         A te hibád is. Szerinted én mennyit aludtam?

-         Utállak, mert rajtad legalább nem látszik. –sétáltam oda hozzá. – Szombaton délig ki sem bújok majd az ágyamból.

-         Ebben segíthethetek neked, ha gondolod. – húzott az ölébe és megcsókolt.

-         Miben? – játszottam az értetlent.

-         Hogy szombaton délig ki sem bújj az ágyból. – súgta a fülembe, aztán belecsókolt a nyakamba.

-A segítőkészséged egészen meghat. – jegyeztem meg majd a változatosság kedvéért én csókoltam meg őt. Sebastiannal nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk és szerettem is vele lenni. Elég volt csak messziről meglátnom és máris hevesebben vert a szívem és szabályosan elolvadtam a karjaiban, amikor megcsókolt, de úgy éreztem, hogy valami mégis hiányzik. Gyorsan elhessegetem a negatív tartalmú gondolataimat és inkább átadtam magam az érzésnek. Egyre inkább elmerültünk a csókolózásban és már szinte teljesen el is felejtettük, hogy a munkahelyünkön vagyunk, amikor is valaki kinyitotta az iroda ajtaját.

- Bocs! Nem zavarok tovább. – csukta be kicsit hangosan az ajtómat Gonzalo, én pedig felálltam Sebastian öléből és átsétáltam az asztal másik oldalára, aztán belehuppantam a székembe. Rákönyököltem az asztalra és az ajtót bámultam. Gonzalora mostanában igencsak jellemző lett, hogy néha rájön az ötperc és akkor számomra érthetetlen okból egyik percről a másikra bunkó lesz. Most már megint mi ütött belé? Az a hülye szőke liba csinált vele valamit?

-         Hahó Sofi! – húzta el a kezét a szemem előtt Sebastian.

-         Tessék – néztem rá visszatérve a való világba.

-         Mi a baj?

-         Semmi, csak elgondolkoztam. – legyintettem.

-         Akkor péntek este elmegyünk valahová? – ezek szerint épp randizni akart hívni, amíg én gondolatban másfelé jártam.

-         Elmehetünk. – egyeztem bele.

-Eszembe is jutott valami, de az legyen meglepetés. Jól fogod érezni magad, bízz bennem! – hajolt át az asztal felett és épp akkor, amikor meg akart csókolni, ismét váratlan látogatóm akadt, de ő legalább kopogott mielőtt benyitott. „Gyere be!” – szóltam, aztán Pepa lépett be az irodámba. Ahogy becsukta az ajtót és felénk fordult egy pillanatra szoborrá meredt, ahogy a tekintete találkozott Sebastianéval. Egy másodperc volt az egész, de én így is észrevettem, ugyanis Sebastian picit jobban szorította meg az ujjaim a kezében.

-         Majd inkább később visszajövök. – fordult volna sarkon Pepa.

-         Nem, maradj csak, én már úgyis menni készültem. – állt fel Sebastian és áthajolva az asztal felett megcsókolt, majd elindult kifelé.

-         Mi a gond, Pepa? – mosolyogtam rá a lányra, miután egyedül maradtunk az irodámban. Sporttudományt is tanultam és ott évfolyamtársak voltunk a spanyol lánnyal. Néha összefutottunk a vizsgákon, ő teljesítményelemzést tanult és ugyanolyan szerencsés volt, mint én: állást kapott a klubnál, egész pontosan a Real Madrid C –nél.

-         Ráérsz ma valamikor egy kicsit? Egy kis segítségre lenne a szükségem.

-         Akár most is. Mondd miről van szó?

-         Molero teljesítményét elemeztem ki az edző kérésére és elég érdekes képet mutat. Átnézed te is, ha megkérlek?

-         Persze. Mutasd!

Pepa letette a laptopját az asztalra és különféle ábrákat meg statisztikákat mutatott miközben magyarázott hozzá. Én is értek kicsit a teljesítményelemzéshez, de beleőrülnék egy idő után, ha minden áldott nap a statisztikákat kellene bújnom. Sokkal jobban szeretem a médiarészleget még akkor is, ha néha már a könyökömön jönnek ki a telefonok és a cikkek, meg a különféle újságírók hülyébbnél-hülyébb kérdései. A hosszú elemezgetés végén arra jutottunk, hogy Molero teljesítménye elég hullámzó. A meccs elején hajt és az egyik legjobb mutatókat produkálja, de ahogy egyre jobban telnek a percek, ő is úgy rontja le a teljesítményét, de ezután is vannak olyan 5 percek, amikor ismét magához tér,  gyönyörű szerelések sorát mutatja be és gyakorlatilag ő a védelem falában a megingathatatlan tégla. Elmondtam a véleményem és, hogy én mit csinálnék, aztán Pepa is előadta az elképzeléseit, majd lecsukta a laptopot, megköszönve a segítségemet elment. Ránéztem a klubcímeres órára a falon és elkezdtem szedelőzködni. Megkezdődött az ebédszünetem.

Pepa

 * 

-         Sofi, nézd meg az autódat! – kiáltott fel Graci, aki miközben egy cikket javítgatott felnézett a Twitterre.

-         Miért?

-         Alvaro Twittere...

Magam elé húztam a billentyűzetet és beütöttem az oldal címét. Ahogy betöltött, rákerestem Arbeloáéra és elolvastam a rövid tweetet, majd megnyitottam a hozzá csatolt képeket.

„@SofiC hideg legyen ám a sör! :D” Az üzenethez tartozó képen pedig az én autóm volt látható, amit telefújkáltak valamilyen habbal és ráadásként még pár tekercs wc-papírt is körbetekertek rajta. Egy másik képen pedig a fél csapat volt látható, amint a művelet előtt eltakarva az arcukat kezükben a wc papírgurigákkal és pár flakonnal bevetésre indulnak. De hiába takarták el az arcukat, én akkor is felismertem néhányukat. Nevetve csóváltam meg a fejem. Már el is felejtettem, hogy készültek nekem egy üdvözlőtréfával és csak arra vártak, hogy lelankadjon a figyelmem, hogy megcsinálhassák. Mivel szavamat adtam, hogy fizetek a keretnek egy sört, ha meg tudnak viccelni, hát megteszem. Kijátszották a figyelmem, szóval megérdemlik.

„Gratulálok fiúk! A többit majd megbeszéljük. :D Jah és ti fogjátok rendbe tenni! :D” – írtam választ, aztán kimentem, hogy megnézzem a fiúk művét. Még ha elfelejtettem volna, hogy hol parkoltam reggel, akkor is azonnal megtaláltam volna, mert ezzel a dekorációval kilógott a többi parkoló autó közül. Körbejártam és leszedtem róla a wc-papír nagy részét.

-         Hé, tönkreteszed a dekorációt! – kiabált messzebbről Alvaro.

-         Ne mondd, hogy nem tetszik, pedig annyit dolgoztunk rajta! – jelent meg Marcelo is.

-         Elemeltem Cris hajzseléjét is, de az sajna nem látszik, úgyhogy visszavittem. – szólalt meg Pepe.

-         Láttad a masnimat? Direkt neked tettem rá. – csatlakozott a kis csoporthoz Gonzalo is.

-         Én és Xabi pedig felajánlottuk az egész havi borotvahab adagunkat. – húzta ki magát Albiol.

-         Mikor kapjuk a sört? – állt meg karba tett kézzel Sergio az autómnál.

-         Majd megbeszéljük a részleteket! Nyugodjatok meg, amit ígértem, azt be is tartom. – mosolyogtam rájuk - Nekem sajnos most vissza kell mennem dolgozni. Remélem, hogy ahogy feldiszítettétek az autómat, le is szeditek majd róla a dekorációt. Köszi srácok! – hagytam ott őket, de egy pillanatra még visszafordultam. – Goni, ráérsz egy kicsit?

- Persze. – bólintott az argentin és elindult utánam. Ahogy beléptünk a Ciudad Deportiva főépületébe, Gracit láttuk, amint egy csomó papírral a kezében siet valahová. Pár pillanatra megállított és közölte, hogy Ribot hívta, át kell mennie a Bernabéuba, nem tudja, hogy visszaér-e, de Mesuttal el kellene intéznem valamit. Mondtam, hogy menjen csak nyugodjan. Így legalább tényleg négyszemközt tudok beszélni Gonzaloval az irodában. Utána akartam kérdezni, persze csak tapintatosan, hogy mi lehet a baja.

-         Nyugodj meg, leszedjük a dekorációt. – dobta le magát mosolyogva a székre.

-         Köszönöm! Mertem remélni, különben el is felejthetitek a sört.

-         Oké. De gondolom nem ezért kérdezted, hogy ráérek-e.

-         Valóban nem. – néztem rá elkomolyodva.

-         Akkor ki vele! Valami baj van? – hajolt előre a széken és elővette a vesébe látó nézését, én pedig azt sem tudtam, hogy hogyan kezdjek hozzá, annak, amit kérdezni akarok.

-         Nem, nyugi! Csak gondoltam, hogy megkérdezem, hogy vasárnap délután ráérsz-e?

-         Sajnos nem. Soledaddal találkozok majd.

-         Értem.

-         De majd hívlak és összefutunk valamikor a jövő hét elején, bueno? Találtam egy csomó régi képet, jó lenne egy kicsit nosztalgiázni. Mennyit hülyéskedtünk, emlékszel?

-         Persze, hogy emlékszem. És ahogy elnézem valaki azóta sem nőtt fel. – pöcköltem egy apró papírgalacsint Gonzalora.

-         Bagoly mondja verébnek! – pöckölte vissza az argentin és régi jó szokásunk szerint egymást kezdtük el a galacsinnal hajígálni, amíg el nem tűnt az egyik szekrény alatt a papírgombóc.

-         Gonzalo...- sóhajtottam fel a nagy nevetgélés után - Én már nagyon régóta ismerlek, gyerekkorunk óta barátok vagyunk és talán előbb észreveszem, hogy valami gondod van, mint azt te bevallanád. Egy idő óta néha nagyon furcsán viselkedsz és szeretném tudni, hogy mi az oka. Bennem megbízhatsz tudod...

-         Semmi. Honnan veszed, hogy valami bajom van? – kérdezett vissza kisé ingerülten.

-         Ne harapd le a fejemet, én csak kérdeztem...

-         Nincs semmi bajom.

-         Akkor miért viselkedsz néha bunkón?

-         Mindenkinek lehet pár rossz pillanata...

-         Sebastiannal van bajod? – erre felkapta a fejét és valami átsuhant rajta, de nem tudtam megállapítani, hogy milyen érzés lehetett.

-         Nekem nem szimpatikus. – vonta meg a vállát – Én csak vigyázni akarok rád és nem szeretném, hogy csalódnod kelljen, hisz a barátod vagyok. Láttalak már eleget összetörve és még egyszer nem szeretnélek olyan állapotban látni. – tette a kezét az enyémre.

-         Ez kedves tőled, de hidd el, hogy tudok vigyázni magamra és a szívemre is. – szorítottam meg a kezét, bennem pedig újra az a furcsa érzés keringett, ami az utóbbi időben szinte mindig megjelent, ha vele voltam. A kezét kihúzta a szorításomból és tenyérrel felfelé fordítva visszacsúsztatta az én kezem alá.

-         Még mindig olyan kicsi a kezed. – simított végig rajta a hüvelykujjával, én pedig elkezdtem azokat a bizonyos pillangókat érezni a gyomromban.

-         Nem hiszem, hogy nagyobb lesz. – mosolyodtam el.

-         Sofi...ha bármi történik...bármi...Engem, tudod hol találsz. – nyomta meg a „bármi” szót, én pedig tudtam, hogy mire gondol.

-         Köszönöm! – álltam fel és átöleltem.

- Mire valók a barátok? – jegyezte meg Gonzalo, aztán elengedett és elment, mert nem sokára kezdődött az edzésük. 

Én visszaültem a székre és a tenyeremet bámultam. „Mi a manó volt ez az előbb? Mi történik velem? Sofi, térj észhez! Ez Gonzalo, a gyerekkori barátod! Ba-rát! Nem pasi. Na jó pasi, de csak barát és semmi több....na jó fogadott tesó...vagy mégse? Sebastiannal kezdtem kapcsolatba és most meg? Na nem...Sofi, te tényleg nem aludtad ki magad! Ki vagy merülve, azért gondolsz ilyen hülyeségekre...” Megráztam a fejem, mintha ezzel ki tudnám belőle rázni, ezeket a gondolataimat és odafordultam a számítógéphez, hogy belekezdjek egy cikkbe, de alig ütöttem le pár betűt, kopogtattak az ajtón. „Gyere be!” - szóltam ki és Olivia bukkant elő az ajtó mögül. Már nagyon vártam, hogy megérkezzen, legalább addig is elveszi a figyelmem a hülye gondolataimról.

-         Olivia! – álltam fel az asztaltól és átöleltem – Örülök, hogy itt vagy!

-         Én is! – ült le velem szemben. – Remélem nem zavarlak a munkában...

-         Dehogyis! – vágtam rá rögtön és félretoltam egy kupac papírt – Sőt! Jó, hogy kicsit elszakadhatok a melótól. Már a könyökömön jön ki...

Hosszan beszélgettünk Olival. Először én meséltem neki az életemről, az otthonomról, a családomról, aztán az egyetemről, arról, hogy mennyire nem szerettek eleinte az évfolyamtársaim, hogy hogyan barátkoztam össze Kattel, aztán ő is mesélt arról, hogy miért jöttek el Németországból a kicsi Sabinével, most az itteni családjából kikkel él egy fedél alatt és a művészlélek, jövendőbeli rocksztár unokatestvéréről is sokat beszélt. Persze szóba került Mesut és Gonzalo is és a barátság témája. Abból, amit elmondott úgy gondolom, hogy mind a ketten  többet akarnak a másiktól, de a világért sem vallanák be. De tényleg ott a kérdés: megérné-e a biztos talajon álló barátságot tönkretenni egy bizonytalan alapon álló szerelemért? Anno oda jutottunk Gonzaloval, hogy nem és ezt el is meséltem Olinak. Úgy éreztem, hogy megbízhatok benne és elmondtam neki a kis titkomat arról a Mar del Plata-i estéről... Jó egy órát beszélgettünk, aztán Olinak mennie kellett, így elbúcsúztunk egymástól és amint kinyitotta az ajtót, az egyik emlegetett szamár, azaz Mesut jelent meg ott. Oli láthatóan nem örült annyira a találkozásnak, de azért megeresztett egy mosolyt és elsitett. Mesut csak nézett utána, úgy szóltam neki, hogy jöjjön be végre. Az egyik spanyol weboldal összegyűjtött jónéhány rajongói kérdést, amit át kellett adnom a török-németnek, hogy a papíron szereplő határidőre válaszolja meg azokat, amiket érdemesnek talál rá és majd bejönnek érte a Valdebebasba. Mesut eltette a papírokat és elköszönve tőlem, kiment az irodámból. Több dolgom már nem volt, így én is összepakoltam és bezártam magam mögött az iroda ajtaját. Leadtam a kulcsot, majd pedig kíváncsian kisiettem a parkolóba. A fiúk már leszedték a dekorációt az autómról szerencséjükre és most szebb volt, mint új korában, mert még egy mosást is kapott. Beültem, hogy végre hazafelé vehessem az irányt, amikor észrevettem, hogy egy szál fehér rózsa van az ablaktörlőhöz rögzítve. Kiszálltam és leszedtem, majd beleszagoltam a virágba. Nagyon jó illata volt. Ám hiába kerestem, nem volt ott semmi üzenet azt illetően, hogy kitől kaptam, de rögtön Sebastian jutott az eszembe. Gondolatban megköszöntem neki a rózsát, aztán visszaültem a kocsiba és hazafelé vettem az irányt...