19. fejezet /Deveczke/

~Katherine

A meccs lefújása után pár perccel később úgy döntöttünk Olival, hogy lemegyünk a srácokhoz. Mire odakeveredtünk, ők az öltözéssel lassan végeztek. Olival megint külön váltunk, én a falnak dőltem, és vártam. Csak még azt nem tudtam kire, vagy mire. De tényleg. Csak a falnak dőlve vártam, mit hoznak a következő percek. Vagy a következő napok. Mert tényleg nem tudtam. Csak azt, hogy a tegnap estét nem bántam meg. És azt hiszem többet akarok. Nem akarok csak a barátja lenni.
- Kit látnak szemeim? – hallottam meg egy irritáló hangot, majd csak azt vettem észre, hogy valaki nekem jött, majd ment tovább.
- Hogy szakadna rád a plafon – szóltam utána. – Remélem megfulladsz a csigákban.
- Még mindig szabad neked az ágyam – vigyorgott hátra Benzema, amitől engem elkapott az ideg. Annyira utálom, hogy az már hihetetlen. Egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Elindultam az irányába, de egy kar visszatartott.

- Hagyd! Nem éri meg – suttogta egy hang a fülembe. Majd átölelte a derekamat, hogy visszatartson.
- Akkor is utállak! – szóltam utána majd, hagytam az egészet. Igaza volt Fabnak, nem éri meg. De akkor is annyira idegesít, és irritál. Na jó, nyugalom, még mielőtt utána megyek. - Ez egy barom – morogtam.
- Tudom – nevetett Fab, majd elengedett, és elém lépett. – Még mielőtt gyilkosságot követsz el, el kell mondjam, csinos vagy.
- Köszönöm – mosolyogtam. – Nyugi, amúgy meg ha megölöm, akkor feltűnésmentesen csinálom majd.
- Annyira hülye vagy – nevetett.
- Ezt most nem hallottam, meg, jó? – mosolyogtam rá. 

- Ahogy akarod – emelte fel a kezeit. Na majd aztán észrevettem a Gonza-Sofi-Sebastian hármast. Gonza visszafele indult a mellettünk lévő öltözőajtóhoz, mikor Sebastian megjelent Sofi mellett. Meglepetten néztem Gonza után, aki eltűnt az ajtó mögött, majd Sofira pillantottam. Sofi forrt a dühtől, szó szerint, én már láttam rajta, mire csak azt tátogta, „majd elmesélem”.

- Pillanat – néztem rá Fabra, majd bement az öltözőbe Gonza után. Az sem érdekelt, ha valamelyik srác öltözik. 

- Gonza, minden rendben? – dobtam le magamat mellé.
- Persze kicsi Arbeloa – bólintott. – Menj csak vissza Coentraohoz – nézett rám vigyorogva.
- Hát jó. Mindent bele, és gondolkodj – veregettem vállon. – Most megyek – álltam fel.
- Jól teszed.
- Megjegyeztem ám – fordultam vissza az ajtóból.
- Menj már.
- Jól van. Szia Gonza. 

- Szia kicsi Arbeloa.
Vissza sétáltam a folyosóra, de csak egy-két srác volt ott. Arbe, Raúl, Ronaldo, Pepe, Marcelo, és Fab. Oli sem volt már ott. Biztos lelépett már. Odaléptem az előző helyemhez, majd mikor Arbe észrevett, Raúllal elindultak felém.
- Na végre.
- Mit tettem? – néztem rá ártatlanul.
- Tegnap te… te… - kezdte Arbe. Mi a fene? Mond, hogy nem, mond hogy nem. Mond hogy nem tudta meg Arbe a tegnapestét. Ha kimutatnám az érzéseimet, ha olvashatni lehetne az arcomról, biztosan lehetett volna látni rajtam a meglepődöttséget, és a… és a nem is tudom mit. Reméltem hogy nem tudta meg.
- Ööö…
- Nem köszöntél el este – vigyorgott. Alvaro Arbeloa! Ezért egyszer még meghalsz. Hogy lehet valaki ennyire, ennyire… ááá.
- Jaa, bocs – vigyorogtam megkönnyebbülten. 

- Hát mindegy. Megyünk egyet inni, te jössz vagy? Elvigyelek haza? – érdeklődött.
- Nem megyek most. Jobb, ha nem – mosolyogtam. – És nem kell, kocsival jöttem Olival, bár ő már tuti lelépett.
- Hát jó. Majd otthon találkozunk – puszilt meg. – Szia húgi.
- Okés. Szia Arbe. Szia Raúl – köszöntem el a fiúktól. Néztem, ahogy elsétálnak, én pedig a falnak dőlve álltam csak. Egy-két perccel később én is elindultam kifelé.
- Hé Kat, nem jössz ünnepelni? – kiáltott utánam Marcelo.
- Inkább kihagyom – fordultam vissza. – De azért kösz – intettem vissza a 4 fiúnak, majd sétáltam kifelé az autómhoz. Már majdnem kiértem a parkolóba, mikor egy kezet éreztem meg a derekamon.
- Már azt hittem itt hagysz – vigyorgott Fab mellettem.
- Az volt a célom – nevettem. – Nem is tudtam, hogy jönni akarsz. Te nem mész „ünnepelni”? – kérdeztem mosolyogva, mi alatt a kocsim felé sétáltunk.
- Nem, nem is akartam volna – mosolygott.
- Miért is? – kérdeztem.
- Mert más terveim voltak. Szóval nincs kedved eljönni hozzám?
- Érdekes ajánlat, hmm. – játszottam a gondolkodót. – De benne vagyok.
- Remek, akkor elvihetnél – nézett rám kisfiúsan. 

- Aha, szóval csak fuvar kell? Akkor nem segíthetek – néztem rá angyalian. Jó kicsit húztam az agyát.
- Szemét – durcáskodott.
- Tudom – rántottam meg a vállamat. – De lásd, hogy kedves vagyok, elviszlek.
- Te, kedves? – nevetett, mire szúrósan néztem rá. – Jó befogtam – emelte fel védekezően a kezeit. – De tudod, hogy igazam van.
- Jól van nagyokos – forgattam a szemeimet, majd kinyitottam a kocsiajtót, és bepattantam. – Beszállsz még ma, vagy várjak holnapig?
- Jövök – ugrott be az anyósülésre, a táskáját meg hátradobta. – Szóval beszélgethetnénk.
- Miről?
- Mondjuk a tegnapról – hozta fel.
- Ez igaz – bólintottam. A házig vezető út hamar eltelt, és én a garázsában állítottam le az autómat. Besétáltunk a házába, és teljesen olyan volt belülről, mint amilyenre gondoltam. Nem csalódtam.
- Egy pillanat, szólok az unokatesómnak, hogy hazamehet – szólalt meg, majd elindult felfelé. – de érezd magad otthon – szólt vissza. 15 perccel később, már ismét a nappaliban volt, ahova addig letelepedtem. Leült mellém, én pedig felé fordultam. 

- Megbántad? – tette fel a legfontosabb kérdést.
- Nem – ráztam a fejemet. – És te? 

- Nem.

- Akkor jó – mosolyogtam rá. – Most mi lesz? – tettem fel most én a kérdést.
- Egyet tudok – válaszolta. – Nem akarok csak a barátod lenni, nekem te kellesz – suttogta már nagyon közel az arcomhoz.
- Én sem akarok csak a barátod lenni. Hanem a barátnőd – suttogtam. Mire elmosolyodott. És végre megcsókolt. És az a csók volt az, amit igazán akartam. – És randizni akarok – jelentettem ki.
- Randizni? – kérdezett vissza.
- Igen, randizni. Átlagos randit akarok, utálom a mindenféle agyongondolt dolgokat. Csak úgy spontán – mosolyogtam.
- Rendben van. Mit szólnál a hétfő estéhez?
- Benne vagyok.
- Ezt akartam hallani – csókolt meg. - Szóval akkor?
- Szóval akkor? – kérdeztem vissza. – Most együtt vagyunk?
- Aham – bólintott.
- Na ez jó lesz. Amúgy Arbe nem tud róla, és ez még jó lenne, ha így maradna egy kicsit. Szóval a pletykásabbaknak, ha lehet…
- Értettem.
- És tud valaki a tegnapról? – kérdeztem meg.
- Kaká – jelentette ki. – Vele beszéltem csak róla. Azért szerintem jobb, mint ha Crissel beszéltem volna róla.
- Akkor hallott ember lennél most – mosolyogtam angyalian.
- Nagyon szexi vagy így – vigyorgott. 

- Ó, fogd már be – ütöttem meg egy párnával.
- Aú, ezt most mért kaptam? Amúgy pedig, ha itt tartunk, te elmondtad valakinek?
- Délután Rickynek, meg most a csajoknak. De nem csak mi szegtünk szabályt – jelentettem ki.
- Igen? És még ki?
- Majd kiderül… 

***

Este hát elaludtam Fab kanapéján, de nem egyedül. Elaludtunk beszélgetés közben. Nyolc óra fele ébredtünk, mikor gyereksírást hallottunk. Fab felkelt, a lépcsőn pedig összeszedte magát. Én addig megkerestem a fürdőszobát, és emberi kinézetet varázsoltam magamra, utolsóként még sminkeltem, majd visszasétáltam a nappaliba. Pár perccel később, Fab sétált le, kezében egy barna hajú kicsi lánnyal.
- Nos Kat, ő Vit – mutatta be nekem a kislányát.
- Átvehetem? – kérdeztem mosolyogva.
- Persze – bólintott, majd a kezembe adta a kicsi lányt. Eszméletlen mennyire aranyos. Az elején egy kicsit meg volt szeppenve, de utána teljesen feloldódott. Kettesben játszottunk a szobájában, míg Fab öltözködött. 

- Látom elvagytok – nézett minket az ajtóból.
- Persze, hogy el.
- Nem úgy értettem. Csak tudod, nem mindenkit enged magához közel – magyarázta, majd helyet foglalt ő is a szőnyegen, majd egy csókot is kaptam.
- Ismerős, és ez mindig is így lesz – jelentettem ki. Úgy viselkedik, hogy én kiskoromban. Legalábbis ahogy apa mesélte. Bár mondjuk ez az egész életemben így lesz már. És szerintem Vitnek is.
- Értem – bólintott. – Ezt te pontosan tudod milyen, igaz?
- Igaz – bólintottam. – De nem olyan rossz, kevesebbet csalódsz – rántottam meg a vállamat… 

***

11 óra fele léptem be az Arbeloa szülők házába. A nappaliból gyereknevetés hallatszott ki, a konyhából pedig remek illatok. Reméltem hogy feltűnés mentesen tudok felsétálni a szobámba, de anya észrevett a konyhából.
- Katherine – szólt utánam, én pedig a második lépcsőfokról visszasétáltam a konyhába.
- Jó reggelt anya – pusziltam meg.
- Hát te meg hol jártál? – kérdezett rá. 

- Öhm, hát…
- Csak mert Alvaro már hazaért, bár még alszik. Eddig tartott az ünneplés?
- Ő, hát én… izé. Nem voltam ünnepelni – jelentettem ki, közben pedig egy bögre kávét öntöttem magamnak.
- Hogy-hogy? – nevetett.
- Egy barátomnál voltam, és elaludtunk beszélgetés közben – vontam vállat.
- Akarsz erről a barátról beszélni?
- Most nem – ráztam a fejemet.
- Hát jó – sóhajtott anya.
- Felmegyek a szobámba – ittam ki a bögréből a kávémat.
- Menj csak.
Benéztem a nappaliba, megpusziltam Albát, köszöntem apának, majd felsiettem a szobámba. Ledobáltam a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. Körülbelül fél óráig áztattam magam, majd törölközőbe csavarva kisétáltam a gardróbomhoz. Egy fehér trikóra, és egy sötétkék farmer sortra esett a választásom, hisz elég jó idő van. A hajamat összekötöttem, és kihúztam fekete szemceruzával a szememet. Ahogy körbenéztem a szobámban láttam, ráfér egy kis rendrakás, így nekiálltam. Fél egyre végeztem is, minden a helyén volt, úgy ahogy szokott. Letrappoltam a lépcsőn, és együtt ebédeltem anyáékkal. És hát a kaja szó hallatára, Arbe is megjelent, mily meglepő. 

- Nos sok képet posztoltál ki az este? – húztam az agyát. Jó volt a kedvem, na. Nagyon is.
- Ha-ha. Amúgy pedig egyet sem – rázta a fejét.
- Látom tényleg kis ünneplés volt – nevettem. Anyáék is csak nevettek rajtunk.
- Neked nincs jobb dolgod ma? – vonta fel a szemöldökét Arbe. 

- Nincs – jelentettem ki.
- Pedig jó lenne – dünnyögte.
Ebéd után én fektettem le Albát, majd ledőltem az ágyamra a laptopommal, és a telefonommal. Bekapcsoltam a gépet, és megnyitottam először a mailjeimet. Az emailek 70% -át a spam levelek töltötték ki, a többit pedig elolvastam. Volt pár levél Liverpoolból, és meglepetésemre kaptam egy ajánlatot, szintén Angliából. Munka ajánlatot. Bár ezt nem a Liverpooltól. De amint megláttam, hogy honnét, kitöröltem. Oda én biztosan nem megyek. Nem hülyültem meg. Válaszoltam a többi levélre is, majd felnéztem twitterre, és facebookra is. Facebookon pár napja nem voltam már, és akkor láttam, hogy pár bejelölésem van. Az egyetemről, Liverpoolból is, na meg persze Oli is megjelölt. Megnéztem a képeket, amin a srácok is be vannak jelölve a meccsről, lett pár érdekes, amin jót nevettem. Pár perccel később lecsuktam a laptopomat, majd a könyveimet, jegyzeteimet magam elé vettem, hogy megnézzem végülis mit vettünk a héten igazából. Elég hamar végeztem, hisz ez ismétlés volt a nagy része nekem. Ugyanis nyaranként, nem csak a gyakorlat volt, elméleteztem is két-három hetet. Írtam egy sms-t Olinak, hogy mizujs vele, majd én is kaptam egyet, bár ez még nem Olitól.

„Meghaltam, Vit teljesen pörög, kifáradtam. És aludni sem tudok így, ő pedig nem akar. És amúgy imád téged. Csók F.” 

Csak mosolyogtam. Úgy döntöttem felhívom Sofit, mi is van vele a tegnap látottak alapján.
- Minden rendben? – kérdeztem tőle, mert nagyon furcsa volt a hangja.
- Beszélnünk kell – jelentette ki.
- Rendben, odamegyek. Okés?
A telefonomat, az irataimat magamhoz vettem, felvettem a napszemüvegemet, majd lesiettem a lépcsőn. Az előszobában felkaptam a kocsi kulcsomat, majd szóltam a 3 nappaliban lévő Arbeloának, hogy elmegyek.
- Elmegyek Sofihoz…