22. fejezet /Deveczke/

~Katherine

Az elmúlt 2 hét számomra nagyon gyorsan eltelt. Fabioval remekül alakultak a dolgaink, és amennyi időt tudtam, próbáltam vele tölteni, többször is nála aludtam. Fokozatosan ismertük meg a másikat, napról-napra egyre jobban élveztük egymás társaságát. Az érzéseink is erősödtek a másik irányába, és kijelenthetem, hogy lassan kezdek beleszeretni. Szerencsére Vittel is egész jól kijöttem. Aranyos kislány, és roppant imádni való! A magánéletem klappolt... De azért más nem teljesen.. Oli hazament Németországba, bujkált Mesut elől. Nagyon jó párost alkotnak a német-török fiúval. Szerintem pocsék ötlet, próbáltam lebeszélni, de makacs. De hát mit lehet tenni? És akkor persze mivel én tartom szinte mindenkivel a kapcsolatot, nekem kell valamit kitalálnom mindig... Most is tök nehezen magyaráztam ki a helyzetet Mesutnak, de szerencsére elhitte... És akkor itt van még az én drága argentin barátnőm. Úgy tesznek Gonzával, mintha semmi sem történt volna köztük, pedig igen. A vak is látja, hogy több van köztük, de hát ők tudják. Ráadásul Sofi megint képes volt összejönni azzal a barommal. Nem örültem neki, igazából... És akkor még Arbénak sem mondtam el Fabiot. Sőt senki nem tud rólunk Sofi, Oli, Ricky, José, és most már Gonza kivételével. Nem volt bátorságom, bátorságunk elmondani ez a két hét alatt... Így maradt a titkolózás. Tudom, nem a legjobb megoldás, de nekünk is új volt ez az egész Fabioval. Éreztük már mi is, hogy el kell mondanunk neki, csak még azt nem tudtuk mikor, és hogy.

Nagyban készülődtem az esti meccsre. BL meccs lesz, az Ajax ellen. Szerintem sima győzelem lesz. Egy szuper napom volt. annyira boldog voltam. Hatalmas lehetőséget kaptam. Megérte a nyarakat Liverpoolban töltenem. Megérte a Manchester United ajánlatát is visszautasítanom. Ugyanis ma megjelent az egyetem igazgatója az egyik előadáson, és behívatott az igazgatóiba. A Real Madrid egy edző tehetséget keres a klubhoz, és hát engem néztek ki maguknak. Csodálkozom is, hisz rengeteg tehetséges fiatal van rajtam kívül. Viszont meg tudtam miért is én lettem. Nekem van a legtöbb tapasztalatom, és a Liverpool vezetősége is csak jókat mondott rólam, aminek nagyon örültem. Természetesen egyből rávágtam az igent. Ez volt az álmom. És soha nem hittem, hogy ilyen hamar megvalósul. Péntektől az Alevín B edzője leszek, vagyis csak másodedzője, és hát egy "kedves" ismerős mellett... Sebastian Lara, Sofi barátja. Jól kifogtam, mi? De azért jól is jön. A tervünkhöz Gonzával. Igen, úgymond szövetséget kötöttem vele. Nem is szövetség, hanem Sofi érdekében kiderítjük mit titkol Sebastian, mert biztosan van valami sötét múltja. Gonza találta ki, én pedig szívesen segítek neki. Szóval nyomozósdit fogunk játszani. Első lépésként nekem össze kell haverkodnom az edzővel. Szerintem menni fog. Vagyis remélem. Megpróbálom majd nem kimutatni, mennyire unszimpatikus nekem. De Sofi érdekében mindent. És remélem, ha az egész ügy lezárul, akkor talán ráébrednek a kedvenc argentinjaim, hogy ez nem csak barátság, ami köztük van.
Izgatottan álltam neki a készülődésnek. Előhalásztam egy kék farmernadrágot, egy krémszínű ujjatlant, és egy sálat. Egy krémszínű magassarkút vettem fel hozzá. A hajamat csak kontyba felkötöttem. Sminkeltem, és felvettem még egy napszemüveget. Mivel a ma estét sem töltöm itthon, egy nagyobb kézitáskába bepakoltam váltóruhát, és pár szükséges dolgot. A telefonomat felkaptam, majd lerobogtam a lépcsőn. Albát épp Lori etette, én pedig adtam mindkettejüknek egy puszit búcsúzásképpen.
- Ma sem alszol itthon? - kérdezett rá Lori.
- Nem - ingattam a fejemet. - Majd délelőtt jövök. De most rohanok. Nem akarok elkésni - néztem az órára.
- Vigyázz magadra! - kiáltott utánam, amíg a bőrkabátomat magamra vettem. - Bemutathatnád már a lovagodat is - lépett ki az előszobába, én pedig csak ránéztem.
- Majd valamikor - vontam vállat. Először Arbénak kellene úgyis elmondani, de hogy mikor, az még kérdéses.
A kocsikulcsomat is magamhoz vettem, és így pattantam be a fekete Audiba. Az utamat a Bernabeu irányába vettem. A madridi forgalom egyre inkább csak nőtt az utakon, de azért fél óra múlva megkönnyebbültem parkoltam le a stadionnál. Szerencsére a kigyúrt biztonságiak ismertek már annyira, hogy beengedjenek az öltöző folyosójára, így gond nélkül jutottam oda. Mivel láttam, hogy Mou épp akkor lép ki a hazai öltözőből, így egy kopogás után benyitottam. A fiúk jókedvűen fogadtak, és egymás szavába vágva mondták azt épp aktuális dolgaikat. Csak nevetve ráztam a fejemet. És hagytam őket úgy, hogy észre sem vették, hogy elsétáltam. Odaültem Arbe mellé, aki még telefonozott.
- Add csak ide! - kaptam ki a kezéből.
- Nee már! Szemét vagy - vágta be a durcás énjét.
- Ha elmondok egy hatalmas hírt, biztosan megenyhülsz - néztem rá vigyorogva.
- Visszakapom a telefonomat is?
- Persze - bólintottam.
- Akkor ne kímélj!
- Befejezem az egyetemet a héten! Péntektől a klubnál fogok dolgozni - újságoltam a nagy hírt.
- Tényleg? - kérdezte meglepetten.
- Igen. Az Alevín B-nél leszek másodedző. A vizsgákat le kell tennem decemberben, de utána már hivatalosan is meg lesz a diplomám.
- Na látod megérte Liverpoolban töltened a nyarakat - ölelt át szorosan. - Gratulálok.
- Köszönöm.
- Kat! - rángatott el Arbétől Mesut pár méterrel. Én csak hirtelen dobtam vissza Arbénak a telefonját.
- Sok sikert ma! - tátogtam neki, majd Mesut felé fordultam. - Miben segítetek?
- Oli nem veszi fel nekem a telefont. Mi az igazság? Miért ment el? Mond el! - nézett rám.
- Sajnálom Mesut. Én sem tudok többet. Csak pihenni ment, meg kell értened! - próbáltam elmagyarázni neki. Persze most sem mondtam teljesen igazat, de hát megígértem Olinak, hogy nem mondom el., Ezt neki kell elmondania...
- Azért felhívhatna, hogy jól van-e - morgott.
- Megmondom neki. De senkivel nem tartja a kapcsolatot. Csak velem!
- Megértettem - lépett el tőlem egykedvűen. Legszívesebben elmondtam volna neki, de nem tehettem. Abban reménykedtem, hogy Oli esze megjön végre...
Lassan lépkedtem az argentin támadó felé, hogy elmondjam a hírt, szerintem jobban fog neki örülni, mint én. És igazam is lett. Hirtelen felugrott, és felkiáltott. Kicsit sem volt hangos. Ááá, dehogyis. Csak mindenki úgy nézett rá, mint aki meghülyült. De ez őt cseppet sem zavarta. Fel volt dobva.
- Kis A, ez szuper - vigyorgott. Nos igen. Sikerült rávennem, hogy ne kicsi Arbeloának hívjon, így lettem kis A, mert ez szerinte rövidebb. De legalább leszokott a régi szokásáról.
- Az. Na hagylak, készülj csak! - léptem el tőle. Ekkor valaki megérintette észrevétlenül a kezemet. Tudtam én, hogy ki az. Elköszöntem a srácoktól, és kiléptem a folyosóra. Az utamat pedig az egyik folyosóra vettem. tudtam, hogy Fab utánam jött, így megálltam a következő folyosón.
- Hiányoztál - adott egy apró csókot.
- Te is nekem - karoltam át a nyakát. - Mesélnem kell majd.
- Akkor nálam alszol? - nézett rám.
- Ühüm - bólogattam. - Mennem kell! A parkolóban várlak majd - adtam neki egy csókot, és elengedtem.
- Ott leszek - kiáltott utánam, én pedig nevetve néztem vissza. Az utamat a lelátók felé vettem, és hát megint a VIP-szektorban ültem. És kiderült társaságom is akad. Nem más, mint Mou. Mivel ő eltiltott volt, így csak a lelátóra ülhetett fel. Nagyon jól szórakoztam az egész meccs alatt. A reakciói, viselkedése, haláli egy fazon. A fiúk végül 3-0-ra nyertek, Ronaldo, Ricky, és Benzema góljaival. Sima meccs volt. Épp indulni készültem volna, mikor Mourinho szólt oda nekem.
- Hallottam a szerződtetésedről. Gratulálok!
- Köszönöm! - biccentettem, majd már tényleg elindultam kifelé. Olyan jó 20-25 perc múlva jutottam ki a stadionból, de amennyien voltak, nem is csoda. Az autómat is elég hamar megtaláltam , és az oldalának dőlve vártam. Úgy döntöttem addig írok egy sms-t Olinak.
"Szia te lány! Sok mindenről lemaradtál. Majd holnap, ha tudsz hívj fel. Rengeteg mesélni valóm van! Vigyázz magadra addig is! Puszillak, Kat"

***

- Szóval akkor a klubnál fogsz dolgozni - mondta Fab, mialatt elfeküdtünk az ágyán.
- Ühüm - bólogattam.
- De várj, a szerződésben nincs olyan kikötés, hogy a játékosokkal nem "kavarhatsz"? - kérdezett rá.
- Öhm, nem tudom - vontam vállat. - Még nem írtam alá a szerződést. De valamit említett múltnap Sofi, hogy a szerződését is újra írják valami galiba miatt. Majd pénteken kiderül. Nyugi - mosolyogva csókoltam meg.
- Csak ennyit kapok? - biggyesztette le a száját, mire hosszan megcsókoltam.
- Megfelel?
- Határozottan - csókolt bele a nyakamba. Csend telepedett ránk. Nem az a kínos csend, hanem a megnyugtató csend. amit végülis én törtem meg.
- El kellene mondanunk Alvaronak.
- Tudom - bólintott. - Kezdjek félni? - nevetett.
- Hát... - és a gondolataim visszakanyarodtak néhány évvel ezelőttre. Akarva, akaratlanul is megborzongtam az emlékek hatására, és ezt Fabio is észrevette.
- Minden rendben? - húzott szorosabban magához. - Elmondod?

Minden egy május végi napon kezdődött. Nagyon boldog voltam, hiszen Liverpoolban fogom tölteni az elkövetkezendő heteket, hónapokat. Ráadásul közel lesz Alvaro. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Boldogan hívtam fel Arbét, hogy elújságoljam neki a nagy hírt: "Holnap megyek Angliába!" Loriék is támogattak, minden jól ment a napon. Már csak Adamnek kell elmondanom. Több, mint fél éve vagyunk együtt. Kedvelem őt, sőt azt hiszem szeretem is.
Izgatottan tartottam haza, a közös lakásunkba, hogy elmondhassam neki a hírt, és csomagolhassak. De amint átléptem a küszöböt, rá kellett döbbennem, nincs sehol. Vártam, és vártam... Órákon át. Végül este 10 fele rájöttem, hogy össze kellene pakolnom. Hajnali órák fele végeztem. A bőröndjeimet az ajtó mellé állítottam, és csak a holnap reggeli szett ruhámat hagytam elől. Ekkor azonban kulcszörgést hallottam. Boldogan kaptam oda a fejemet.
- Szia - mosolyogtam rá, és indultam el felé, de egy pillanat múlva inkább hátrálni kezdtem. Ahogy a szemeibe néztem megijedtem.
- Szívem - próbált megcsókolni, de elfordítottam a fejemet. Áradt belőle a pia, és a dohányszag. Részeg volt. És a szemében nem volt semmi megbízhatóság, semmi biztató.
- Adam! Te részeg vagy! - jelentettem ki, majd léptem egy lépést hátra.
- De cica! - lépett hozzám közelebb. - Tudod, hogy szeretlek - csókolt a nyakamba, amitől én megborzongtam...
- Hagyjál! - toltam el magamtól.
- Ne ellenkezz már! - emelte fel a hangját, és rántott magához.
- Hagyd már abba! - próbáltam szabadulni a szorításából, de nem sikerült... Egyre dühösebb lett... Én csak szabadulni akartam. Már féltem tőle. Nem akartam semmi mást, csak eltűnni a közeléből... De ő nem eresztett el. Én pedig felpofoztam. Egy pillanatra megtántorodott, és elengedett, én pedig hátrább léptem tőle, de sikertelenül. Ismét elkapta a kezemet, és erőszakosan megcsókolt. Én nem viszonoztam, és ez feldühítette... Felpofozott. A szemeim könnybe lábadtak az erős ütéstől, de egy hangot sem adtam ki, nem mertem. Tehetetlennek éreztem magamat... Kezeivel végig simított a testemen, engem pedig a hányinger kerülgetett. Azt hittem ő más, hogy ő nem egy féreg. Csalódnom kellett.
- Engedj el!
- Még mindig Arbeloáért vagy oda, mi? - nézett rám dühösen, de nem válaszoltam. - Kérdeztem valamit! - szorított meg erősen a kezeimet.
- Engedj el! Ez fáj! - sziszegtem neki.
- Mi lesz ha nem? - vigyorgott rám, mire én hirtelen kiszabadítottam a kezemet, és pofon vágtam, majd az érzékeny pontján megrúgtam. - RIBANC! - kiabálta, de én csak beszaladtam a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Kitört belőlem a zokogás... Hogy történhetett meg mindez? Vajon mit ronthattam el?
Előkerestem a zsebemből a telefonomat, és tárcsáztam. Egy csöngés... két csöngés... majd beleszóltak...
- Haló Kat. Minden rendben? - Arbe álmos hangja hallatszott.
- Segíts! - csak ennyit bírtam kinyögni, a zokogásom erősebb volt...
- Mi történt? Kat? Kat?
- Segíts! Adam... én ezt nem bírom - zokogtam...
- Nyugodj meg! - hallottam a kétségbeesett hangját. - Próbáld meg elmondani mi történt!
- Gyere ide! Kérlek! - suttogtam.
- Rendben! Foglalok jegyet. És 3 órán belül ott leszek. De mi történt? Hol vagy?
- A fürdőben. Bezárkóztam... Nem akarok itt lenni... De félek tőle...

- Tarts ki! Ott leszek... - tette le a telefont. Remegve ültem az ajtónál, és vártam, hogy elteljen az a néhány óra. Szerencsére Adam nem tudott bejönni, Egy órán át próbálkozott, kiabált, de csak a zokogásomat hallottam... Majd egyszer csak csend lett. Reméltem, hogy elment. Én vártam... Vártam, hogy Arbe ideérjen, és elmehessek erről a pokoltanyáról... A percek kínzó lassúsággal teltek. Nem mertem mozdulni sem... Majd egyszer csak egy biztonságot nyújtó hangot hallottam meg.
- Kat! Kat! - hallottam meg Arbe hangját az ajtón túlról. - Én vagyok! Kérlek nyisd ki! - hallatszott kétségbeesetten a hangja. Én erőt vettem magamon, felálltam, és remegve nyitottam ajtót. Amint megláttam Arbét csak szorosan magamhoz öleltem. Kapaszkodtam a pólójába... Nem akartam elengedni...
- Mi történt? Mit tett az a szemét?
- El akarok innen menni - suttogtam...
- Elmegyünk! Megígérem! Vigyázok rád! - suttogta a fülembe. - Bántott az a szemét? - emelte fel az arcomat, mikor meglátta Adam által okozott sérülést. Majd a kezemet is észrevette, ahol az ujjai szorítása volt. - Megölöm!
- Csak vigyél innen...

- Életem legrosszabb időszaka volt. Apa halála után... Azóta Arbe minden barátomnál óvatosan viselkedik, sőt nagyon bizalmatlan. Mint én.. - fúrtam a fejemet a mellkasába, ő pedig csak a hajamat simogatta.
- Vigyázok rád! - suttogta. - Soha nem bántanálak.
- Tudom - mosolyogtam rá halványan. - Ha nem bíznék benned, most nem lennék itt - adtam egy apró csókot neki.
- Holnap elmondhatnánk neki - hozta fel. - Azért egy maszkot felveszek, féltem az arcomat - vigyorodott el, mire én csak a vállába bokszoltam nevetve.
- Hülye - nevettem. Nyugodt éjjelem volt, nyugodtan aludtam a karjai közt. Pedig ki tudja mire számítsunk Alvarotól... Másnap délelőtt izgatottan indultam Valdebebasba Fabioval. Az egész edzést végig izgultam... Majd csak vártam, hogy végezzen Arbe, és Fab is.
- Arbe, beszélhetnénk most? - léptem hozzá egy puszi kíséretével, és vártam a válaszát.
- Persze. Mi a baj?
- Majd elfogom mondani. Menjünk egy nyugisabb helyre.
- Akkor menjünk hozzám - ajánlotta fel, én pedig bólintottam. Írtam egy sms-t Fabnak, hogy amint végzett hova jöjjön, és beültem az Audimba, hogy Arbe után menjek, a Carlotával közös lakásukba.
- Mi a baj? - kérdezett rá a nappaliban.
- Szeretnék valamit elmondani - magyaráztam.
- Jó vagy rossz? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
- Kinek mi - vontam vállat.
- Mond már! - nézett rám, olyan "Arbés nézéssel".
- Van valakim - nyögtem ki.
- Igen? - lepődött meg. - Ismerem?
- Igen - vágtam rá. Ekkor rezgett a telefonom, megnéztem ki az. "Bemegyek most! F."
- Ki az? - nézett rám.
- Mindjárt meglátod - válaszoltam, és ekkor nyílt a bejárati ajtó, majd alig egy perc múlva megjelent Fab az ajtóban...

21. fejezet /Tangolita/

~ Sofi

Az ágy szélén ültem felöltözve és onnan figyeltem Gonzalot, aki a hasára fordulva aludt. Egyik kezemben a dobozból elővett egyik régi fotót tartottam és összehasonlítottam az akkori önmagát a mostanival. Elmosolyodtam, amikor felidéződött bennem annak a napnak az emléke, mikor azt a képet csináltam. Nem lehettünk idősebbek 14 évesnél és fejünkbe vettük, hogy a vakáció során elmegyünk túrázni egyet. Mivel számításaink szerint sátorban kellett volna, hogy aludjunk, ezért hogy szokjuk a milliőt elhatároztuk, hogy a kertünkben állítjuk fel a sátrat és ott töltünk el néhány éjszakát. Apa szeme épp ekkoriban nyílt fel, hogy lassan abban a korban leszek, amikor már nem csak barátként kezdek tekinteni a fiúkra és bepánikolt, hogy én kettesben leszek a sátorban Gonzaloval, ezért odaküldte hozzánk az öcsémet is. Ricky magával hozta a hatalmas plüsskutyáját is, amitől alig fértünk el. Már későre járt amikor elaludt az öcsém és apa bevitte a házba. Bátran ott mert hagyni Gonzaloval, mikor látta, hogy ő is átlépte álomország kapuját. A plüsskutyán ugyanígy a hasára fordulva aludt én pedig úgy gondoltam, hogy lefotózom. Most, évekkel később is a kezemben tartom azt a képet és fél szemmel azt, fél szemmel pedig az előttem alvó barátomat méregetem. A testhelyzete ugyanolyan és semmit sem változott, csak éppen Gonzalo lett pár évvel idősebb. Akkor még egy 14 éves gyerek aludt a plüsskutyán talán a Real Madridról álmodva, most pedig egy 24 éves férfi szuszogott előttem egyenletesen az összegyűrt lepedőn, teljesen belecsavarodva a takaróba. Sóhajtottam egyet és visszatettem a képet a dobozba, aztán a tetejét is visszaillesztettem rá. Óvatósan felálltam az ágy széléről és lementem a nappaliba, hogy papírt és tollat keressek, mert nem akartam csak úgy elmenni, de felébreszteni sem akartam. Miközben az asztalon lévő rendetlenségben próbáltam eligazodni egyfolytában járt az agyam. Még mindig magamon éreztem az ölelését és úgy éreztem, hogy le kell ülnöm, amikor csak bevillant egy-egy pillanat a múlt éjjelből. Tisztában voltam vele, hogy kettőnk közt megváltozott valami, de ugyanakkor felkiáltójelként villogott a fejem fölött, hogy biztos hagynom kellett volna, hogy megtörténjen? Megérte ezzel a lépéssel kockára tenni ezt a csodálatos barátságot? Jogom volt ehhez, amikor ő Soledaddal van? Tudtam, hogy most tettem fel mindent egy lapra, mert ezután az éjszaka után már nem folytatódhat úgy köztünk semmi, ahogy ezelőtt. Azt kívántam, hogy bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét és megállíthatnám ott és akkor, amikor hozzábújva aludtam el...akkor nem kellene most ezeken a kérdéseken gondolkoznom. Nagyot sóhajtva fújtam ki a levegőt, amikor végre találtam egy fehér papírt és hozzá tollat, de nem tudtam, hogy mit is írhatnék. Az ujjaim közt forgattam az írószert és gondolkozni próbáltam, tiszta fejjel és józanul....

„Goni,

Tudom, egyszer majd meg kell beszélnünk azt, ami történt, de arra kérlek, hogy adj nekem ezelőtt a beszélgetés előtt még egy kis időt. Nem tudom mire jutunk majd a végén, de én nem akarlak elveszíteni. Túl rég óta barátok vagyunk már ahhoz, hogy egy hasonló meggondolatlan tettel kockára tegyük ezt a kapcsolatot kettőnk között.” – írtam le és megállt a kezemben a toll. Igazán ekkor ért el a tudatomig, hogy mit is tettünk....mit is tettem. Összevesztem Sebastiannal és rögtön Gonzalo karjába vetettem magam. Vettem egy mély levegőt, letöröltem pár kósza könnycseppet az arcomról, aztán folytattam az írást. – „Szeretlek, de ...”- húztam volna át ezt a szót és folytattam volna, de ekkor meghallottam, hogy egy autó áll meg a ház előtt. Kíváncsian kinéztem a függöny takarásából és ijedten kaptam a kezem a szám elé. Összegyűrtem a levelet, aztán bedobtam a szemetesbe és villámgyorsan megkerestem a blézerem. Felvettem azt is és a táskám is, aztán kezemben a kulcsommal elindultam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam és Soledaddal találtam szemben magam, aki kikerekedő szemekkel nézett rám.

-         Odafenn van, még alszik. – mutattam felfelé a kezemben lévő kulccsal.

-         Te meg mi a fenét keresel itt ilyenkor? – állt meg kis terpeszben és leolvastam az arcáról, hogy addig nem szándékozik kiengedni, amíg hihető magyarázatot nem tudok adni neki arra nézve, hogy mit keresek ilyenkor az argentin házában.

-         A telefonját a Bernabéuban felejtette és tettem egy kis kerülőt vele munkába menet. – mondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.

-         Akkor ezért nem tudtam elérni!

-         Kiengednél? Tényleg sietek. – jegyeztem meg és úgy tettem, mintha azon izgulnék, hogy el fogok késni. Sol arrébblépett, hogy elférjek mellette, de alig mentem el mellette utánam szólt.

- Sofi! Ő az enyém...csak a félreértések elkerülése végett. Ha ezt elfelejtenéd, pokollá fogom tenni az életed. Én szóltam. – fejezte be a mondanivalóját és becsukta maga mögött a ház ajtaját. Sarkon fordultam és kisiettem a kapun, aztán eltettem a kulcsom. Dühösen néztem vissza a csukott ajtóra. Hogy képzeli ez a szőke liba, hogy csak így megfenyeget? Legszívesebben visszamentem volna, hogy szálanként tépkedjem ki a fodrász által tökéletesre beállított összes hajszálát, de aztán eszembe jutott, hogy jobb, ha én semmit sem teszek....Gonzalo velem csalta meg Solt. Bármennyire is utálom ezt a zs-kategóriás színésznőt, ez így akkor sem volt helyes. Megigazítottam a táska pántját a vállamon és sietve indultam el a lakásom felé, mintha ezzel magam mögött tudtam volna hagyni az út szélén szétszórodva az összes problémát, amit csak generáltunk magunknak Gonzaloval azon a varászlatos éjszakán...

Csendben kavargattam a cappucinomat és meredten bámultam a bögrében körbe-körbe forgó habréteget az ital tetején, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Kelletlenül mentem oda ajtót nyitni és megdöbbentem, amikor Sebastiant láttam a küszöbömön toporogni. Nem volt sem energiám, sem kedvem egy újabb veszekedésre, így úgy döntöttem, hogy minél hamarabb megpróbálom elküldeni.

-         Szia! – csaptam volna az orrára az ajtót, de megakadályozta a kezével.

-         Sofi, kérlek beszéljük meg!

-         Hagyj békén Sebastian és engedd el az ajtómat!

-         Addig egy tapodtat sem megyek arrébb, amíg meg nem hallgatsz! Sőt letérdelek ide a küszöbödre és úgy várok.

-         Joder...inkább gyere be! – nyitottam ki az ajtót és beengedtem, míg nem ereszkedik tényleg térdre. Sebastian egyenesen a kanapéhoz ment és kényelembe helyezte magát, én pedig az előtte lévő asztal másik oldalánál álltam meg keresztbe font karokkal.

-         Sofi szeretnék tőled bocsánatot kérni. Magam sem tudom, hogy miért mondtam azt, hogy én tettem oda azt rózsát...az autóban meg azért borult el az agyam, mert valóban féltékeny vagyok...de csak azért mert szeretlek. – nézett rám megbánó arccal.

-         Hatalmasat csalódtam benned a múlt este.

-         Hibáztam...de tanultam belőle. Soha többé nem fogok ilyet csinálni, csak bocsáss meg!

-         Ezt nem fogod egy bocsánatkéréssel elintézni. – ráztam meg a fejem – Hülyének néztél és egy olyan emberre vagy féltékeny, akiről tudod, hogy közel áll hozzám és sokat jelent nekem, de nem úgy, ahogy azt te gondolod. – nyeltem egy nagyot. Úgy gondoltam, hogy nem mondok semit sem a múlt éjjelről. A legjobb lesz, ha elfelejtem az egészet.

-         Adj egy esélyt és jóvá teszek mindent! – húzott oda magához és átölelte a derekamat. – Életemben először találtam olyat, akitől utálok elválni akár öt percre is. Valakit, akiből sohasem elég és ez te vagy Sofi. – nézett fel rám.

-         Ez nem fog menni egyik napról a másikra.

-         Türelmes leszek. Kérj bármit és megteszem, csak ne dobj ki! – nézett rám esdeklőn, mint a nincstelenek, akik alamizsnáért könyörögnek az aluljárókban.

-         Ezt még átgondolom. – bontakoztam ki az öleléséből – Most menj el kérlek!

-         Rendben. – állt fel a kanapéról és mellettem jött oda az ajtóhoz. Kinyitottam neki a bejáratot, de ahelyett, hogy elment volna ég megállt ott egy pár percre. – Sofi tudod, hogy hol találsz. – mosolygott rám és a szemével kérdezte, hogy megölelhet-e. Én nem visszakoztam és hagytam. Az arcom a mellkasába temettem és ahogy megéreztem az illatát, behunytam a szemem. Maga előtt láttam néhány szép pillanatot az elmúlt hetekből, amíg boldog voltam vele és ez csak még jobban összekuszálta az érzéseimet. Felnéztem rá és csak azt vettem észre, hogy fokozatosan csökkenti a távolságot kettőnk között. El akartam taszítani, de a karjaim teljesen megbénultak, mert ugyanakkor kétségbeesetten akartam, hogy újra együtt legyünk. Hozzá akartam menekülni azelől, az érzelmi katyvasz elől, amit akkor éreztem, mert úgy gondoltam, hogy talán majd mellette képes leszek kibogozni a szálakat. Az ajka az enyémhez ért és kezdett elszállni minden a fejemből, amikor Goni hangját hallottam meg a hátunk mögül.

-         Azt hiszem rosszkor jöttem. – állt meg a lépcső tetején.

- Én már úgyis menni készültem. – jegyezte meg Sebastian – Majd beszélünk! – nézett rám mosolyogva. – Sziasztok! – kereste elő a zsebéből a slusszkulcsát és amikor elment az argentin mellett egy pillanatra összenéztek, de úgy, hogy még bennem is megfagyott a vér és Katben is, aki kérdőn nézte az előtte lezajlő jelenetet...

*

Fél hónappal később az ebédszünetemben a szokásos helyre ültem le az edzőközpont teraszán. Előttem a tálcán fel volt halmozva mindenféle étel, amit csak rá bírtam pakolni.

-         Te jó ég Sofi! Egy hadseregnek hoztál municiót? – nevette el magát Kat.

-         Reggel majdnem elkéstem és nem volt időm reggelizni. Éhes vagyok. – láttam neki.

-         Jó étvágyat!

-         Köszi! Te biztos nem eszel? Olyan hülyén érzem magam, amiért én itt tömöm a fejem, te meg egy falatot sem eszel.

-         Nem, én majd később ebédelek. – mosolygott rám, én pedig kifaggattam róla, hogy miként is mennek a dolgai Fabioval, aztán témát váltottam.

-         Oliról tudsz valamit? Múltkor kerestem telefonon de nem vette fel és azt sem tudom, hogy – néztem körül mielőtt folytattam volna, hogy Mesut nincs-e a közelben – Gelsekirchenbe egyben megérkezett-e.

-         Mes már tudja.

-         Tudja? – állt meg a kezemben a villa.

-         Sabine véletlen elkotyogta neki.

-         Hoppá!

-         El is akart menni Oli után, de – hajolt közelebb hozzám – azt mondtam neki, hogy csak pihenni ment és csak én tudok róla.

-         Értem. – folytattam tovább az evést. – Beszélnie kellett volna Mesuttal.

-         Szerintem is, de mi nem dönthettünk Oli helyett.

-         Az igaz. De akkor se értem, hogy miért választotta a menekülést? Mert ez az...

-         Ha már menekülés erről te is tudnál mesélni Sofi... – nézett rám vesébe látóan Kat.

-         Én nem menekülök. – néztem a velem szemben helyet foglaló barátnőmre.

-         Akkor miért nem beszéltetek Gonzával?

-         Beszéltünk és abban egyeztünk meg, hogy elfelejtjük azt az egy éjszakát. Nem érdemes kockára tenni a mi régi barátságunkat azzal, hogy egy szinttel feljebb lépünk. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy egy esetleges apró hülyeség miatt egyszer csak vége legyen... Különben is mind a ketten foglaltak vagyunk.

-         Istenem...ti ketten.... – forgatta meg a szemeit Kat. - Hagyjuk!

-         Jaj de rendes vagy Sofi, hogy nekem is hoztál enni. – vett volna el egy tányért Gonza előlem.

-         Vedd le róla a mancsod Goni, ha kedves az életed! – csaptam egy kisebbet a kezérre a kanalmmal. Azóta a nap óta bár mind a ketten úgy tettünk, mintha az az egész meg sem történt volna, de az emléke még mindig ott lógott a levegőben. A kettönk közti viszony is megváltozott. Ugyanúgy hülyéskedtünk és beszélgettünk, mint azelőtt, csak éppen kínosan ügyeltünk rá, hogy nehogy félreérthető érintéssel vagy szavakkal közeledjünk a másikhoz.  Kicsit távolságtartóbb lett ő is és én is, ha kettesben maradtunk és bármilyen harsányan is nevetett a szemében némi keserűséget is láttam megvillanni. Ha Gonival voltam mindig úgy éreztem, hogy hiányzik valami és ami még furcsább volt az az, hogy hasonló hiányérzetem volt akkor is, ha Sebastiannal voltam. Lassan már kezdtem azt hinni, hogy megőrültem...

-         Kicsi Arbeloa ráérsz egy kicsit? – fordult Kat felé Gonzalo.

-         A kicsi Arbeloa még mindig Kat. – javította ki a csatárt aztán kérdőn nézett rám.

-         Menj csak, nekem úgyis mindjárt vissza kell mennem az irodába.

-         Akkor szia Sofi! Majd beszélünk! – adott egy puszit a lány.

-         Rendben. Szia Kat! – köszöntem el tőle.

-         További jó étvágyat! És a muffint hagyd meg nekem légy szíves. Edzés után jól fog esni. – simogatta meg a hasát Goni álmodozó tekintettel és elment Kat után.

-         Goni – álltam fel a helyemről és utána szóltam – Edzés után nem muffint kellene enned és különben is ez a kedvencem. Ha pedig elemeled, akkor kitálalok Mounak a hűtőd tartalmáról.

-         Nyertél. – emelte fel a két kezét védekezőn és odafordult a barátnőmhöz, aztán halkan folytatták a beszélgetést, amiből csak az én és Sebastian nevét értettem meg. Az ebédszünetemből hátralévő perceket kihasználtam és eltűntettem mindent a tálcáról a muffint kivéve. Kértem egy papírzacskót és beletettem a süteményt. A táskámból elővettem egy filcet és ráírtam a zacskóra, hogy „Ha kinyitod, robban”, aztán az irodába menet tettem egy kerülőt és rábíztam a nagy csapat szertárosára, hogy csempéssze be Goninak. Amikor átléptem a főépület bejáratán és megálltam a pultnál, rögtön kiszúrtam az argentin csatárt, aki a falnak dőlve álmodozó hangon beszélt a barátnőjével. A beszélgetés végén csak annyit mondott, hogy „Szeretlek!” és rám nézett. A tekintetünk néhány pillanatra vagy néhány percre nem is tudom pontosan, de összekapcsolódott és úgy éreztem, hogy az a „Szeretlek!” nem is Soledadnak szólt. Marta szólongatása térített vissza a való világba, amikor a napi postát nyújtotta át nekem. Elvettem a néhány borítékot és az iroda felé vettem volna az irányt, de akkor valaki befogta a szemem.

-         Sebastian.

-         Igen. – vette el a kezét a szemem elől és elém állt. – Ez a tied. – nyújtott át egy doboz Serenitot.

-         Köszönöm! – vettem el tőle mosolyogva és már megcsókoltam volna, ha Graci nem ugrott volna a nyakamba.

-         Mi történt? – érdeklődtem miközben arra ügyeltem, hogy valahogy a helyén tartsam az összes belső szervemet, amiket a kolléganőm kis híján kinyomott a helyükről a nagy örömében.

-         Amit most mondani fogok, arról nem tudhatsz hivatalosan, amíg Oscar nem szól, érted?

-         Igen. – bólintottam.

-         A következő idegenbeli meccsre te is utazol a kerettel velem együtt.

20. fejezet /Klausz/

~ Olivia

Jól megvoltam Mesuttal... Tényleg! Mégis otthagytam se szó, se beszéd nélkül. Szívtelen dögnek érzem magam emiatt, de ha elmondom neki, miért hagyom ott... Nem. Ő még nem áll rá készen. Én sem, de nem tehetek ellene semmit. Nem akarok ellene semmit tenni. Ezért megyek most vissza haza, Gelsenkirchenbe. Mondván, hogy "nem sokára" visszamegyek, Sabine most Madridban maradt. Apáék vigyáznak rá, jó kezekben van...
A Németországba tartó repülőn végi az elmúlt fél hónapon járattam az agyamat, és azon, hogy most vajon mekkora hibát követek el, talán a legnagyobbat egész életemben. Kat és Sofi is ellenezte, hogy lelépjek, de nem volt más választásom. Illetve volt, de nem tehetem tönkre Mesut életét és a karrierjét sem.
Alig vártam, hogy végre landoljunk, igaz anya se tudta, hogy megyek haza. Valószínűleg nagyon, de nagyon meg lesz lepődve.
Leszállás után első dolgom volt összeszedni a csomagjaim, majd taxit fogni, és már indulhattam is a jó kis szülői házba. Anya kocsija a garázs előtt parkolt, úgyhogy itthon volt. Kifizettem a taxist, majd a bejárathoz igyekeztem. Nagy levegőt vettem, majd be is kopogtam, és pár perc múlva ki is nyílt az ajtó. Ahogy sejtettem, anya úgy állt ott, mint, aki szellemet látott.

- Szia anyu- intettem neki félszegen- Hazajöttem...
- Oli... Hát... Te meg?- kereste a szavakat, de végül a nyakamba borult- Mit keresel itt, kislányom?
- Hiányoztál...- motyogtam a nyakába halkan
- Sabine?
- Apáékkal van, ne aggódj!
- Gyere be!- húzott maga után a házba, majd a nappaliba, ahol szépen leültetett a kanapéra- Miért jöttél haza, kicsim? Ne mondd, hogy azért mert hiányoztam...
- Pedig ezért...
- Olivia...
- Oké, meg egyéb okokból- álltam fel nagyot sóhajtva- De le szeretnék kicsit pihenni, mielőtt elmondom, jó?
Anya furcsán méregetve nézett rám, de végül bólintott, így megfogtam a két táskámat és felmentem a lépcsőn egyenesen a szobámba, ahol az első lendülettel az ágyamra dőltem... Már gondolkozni sem tudtam. Belefáradtam...
Hosszú percekig bámultam a fehér plafont, mígnem szép lassan elnyomott az álom.
Mikor felébredtem, fogalmam sem volt, mennyire jár az idő, de az ablakon kinézve, sötétséget láttam. Elég sokat alhattam, hiszen délelőtt érkeztem meg. Miután kinyújtóztattam a végtagjaim, a telefonomért nyúltam, amin pár nem fogadott hívás fogadott... Apa, Sandra, Tomas, José, Sofi, Kat és... Mesut.
Végül úgy döntöttem, hogy Katet hívom vissza először, hiszen ő az, aki mindenkivel tartja a kapcsolatot. Rámentem a nevére, majd megnyomtam a zöld gombot, és vártam a válaszát, amit szinte azonnal meg is kaptam.
- Minek van neked telefonod?!- jött azonnal a lecseszés a vonal túlsó végéről- Milliószor hívtalak! Mesut majdnem utánad ment!
- Bocsi, aludtam...- vallottam be- De... Mi?! Mi az, hogy majdnem utánam jött?! Mondtam, hogy ne mondjátok el neki, hol vagyok!
- Nem mi mondtuk el neki...- magyarázta Kat- Éppen nálatok voltam. Joséval tanultunk, mikor megjelent téged keresve... És Sabine kotyogta ki neki. De nyugi. Azt mondtam neki, hogy csak pihenni mentél és csak nekem mondtad el... Érted... Mert pihenés kellett!
- Értem... Köszi, Kat...
- Mi van veled? Jól vagy?- érdeklődött
- Fogjuk rá...- vontam vállat egykedvűen- Anyunak most készülök majd elmondani...
- Mesutnak kéne előbb elmondani!- pirított rám a spanyol lány
- Nem... És megmondtam, hogy miért nem...
- Joga van tudni, Oli...
- Majd idővel megtudja...
- Oli...
- Mennem kell!- zártam le a témát- Majd beszélünk. Puszi!
Azzal Kat választ meg sem várva, kinyomtam a telefont, kicsit rendbe szedtem magam, majd leindultam a nappaliba anyuhoz. Nem volt ott, viszont a konyhából hangokat hallottam, így arra vettem az irányt. Anya éppen a vacsorát csinálta.
- Isteniek az illatok...- ültem le az asztalhoz
- Remélem ízleni is fog.
- Biztosan- mosolyogtam- Anya... El kell mondanom valamit!
- Hallgatlak- fordult el a konyhapulttól és érdeklődve nézett rám
- Öhm... Terhes vagyok...

19. fejezet /Deveczke/

~Katherine

A meccs lefújása után pár perccel később úgy döntöttünk Olival, hogy lemegyünk a srácokhoz. Mire odakeveredtünk, ők az öltözéssel lassan végeztek. Olival megint külön váltunk, én a falnak dőltem, és vártam. Csak még azt nem tudtam kire, vagy mire. De tényleg. Csak a falnak dőlve vártam, mit hoznak a következő percek. Vagy a következő napok. Mert tényleg nem tudtam. Csak azt, hogy a tegnap estét nem bántam meg. És azt hiszem többet akarok. Nem akarok csak a barátja lenni.
- Kit látnak szemeim? – hallottam meg egy irritáló hangot, majd csak azt vettem észre, hogy valaki nekem jött, majd ment tovább.
- Hogy szakadna rád a plafon – szóltam utána. – Remélem megfulladsz a csigákban.
- Még mindig szabad neked az ágyam – vigyorgott hátra Benzema, amitől engem elkapott az ideg. Annyira utálom, hogy az már hihetetlen. Egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Elindultam az irányába, de egy kar visszatartott.

- Hagyd! Nem éri meg – suttogta egy hang a fülembe. Majd átölelte a derekamat, hogy visszatartson.
- Akkor is utállak! – szóltam utána majd, hagytam az egészet. Igaza volt Fabnak, nem éri meg. De akkor is annyira idegesít, és irritál. Na jó, nyugalom, még mielőtt utána megyek. - Ez egy barom – morogtam.
- Tudom – nevetett Fab, majd elengedett, és elém lépett. – Még mielőtt gyilkosságot követsz el, el kell mondjam, csinos vagy.
- Köszönöm – mosolyogtam. – Nyugi, amúgy meg ha megölöm, akkor feltűnésmentesen csinálom majd.
- Annyira hülye vagy – nevetett.
- Ezt most nem hallottam, meg, jó? – mosolyogtam rá. 

- Ahogy akarod – emelte fel a kezeit. Na majd aztán észrevettem a Gonza-Sofi-Sebastian hármast. Gonza visszafele indult a mellettünk lévő öltözőajtóhoz, mikor Sebastian megjelent Sofi mellett. Meglepetten néztem Gonza után, aki eltűnt az ajtó mögött, majd Sofira pillantottam. Sofi forrt a dühtől, szó szerint, én már láttam rajta, mire csak azt tátogta, „majd elmesélem”.

- Pillanat – néztem rá Fabra, majd bement az öltözőbe Gonza után. Az sem érdekelt, ha valamelyik srác öltözik. 

- Gonza, minden rendben? – dobtam le magamat mellé.
- Persze kicsi Arbeloa – bólintott. – Menj csak vissza Coentraohoz – nézett rám vigyorogva.
- Hát jó. Mindent bele, és gondolkodj – veregettem vállon. – Most megyek – álltam fel.
- Jól teszed.
- Megjegyeztem ám – fordultam vissza az ajtóból.
- Menj már.
- Jól van. Szia Gonza. 

- Szia kicsi Arbeloa.
Vissza sétáltam a folyosóra, de csak egy-két srác volt ott. Arbe, Raúl, Ronaldo, Pepe, Marcelo, és Fab. Oli sem volt már ott. Biztos lelépett már. Odaléptem az előző helyemhez, majd mikor Arbe észrevett, Raúllal elindultak felém.
- Na végre.
- Mit tettem? – néztem rá ártatlanul.
- Tegnap te… te… - kezdte Arbe. Mi a fene? Mond, hogy nem, mond hogy nem. Mond hogy nem tudta meg Arbe a tegnapestét. Ha kimutatnám az érzéseimet, ha olvashatni lehetne az arcomról, biztosan lehetett volna látni rajtam a meglepődöttséget, és a… és a nem is tudom mit. Reméltem hogy nem tudta meg.
- Ööö…
- Nem köszöntél el este – vigyorgott. Alvaro Arbeloa! Ezért egyszer még meghalsz. Hogy lehet valaki ennyire, ennyire… ááá.
- Jaa, bocs – vigyorogtam megkönnyebbülten. 

- Hát mindegy. Megyünk egyet inni, te jössz vagy? Elvigyelek haza? – érdeklődött.
- Nem megyek most. Jobb, ha nem – mosolyogtam. – És nem kell, kocsival jöttem Olival, bár ő már tuti lelépett.
- Hát jó. Majd otthon találkozunk – puszilt meg. – Szia húgi.
- Okés. Szia Arbe. Szia Raúl – köszöntem el a fiúktól. Néztem, ahogy elsétálnak, én pedig a falnak dőlve álltam csak. Egy-két perccel később én is elindultam kifelé.
- Hé Kat, nem jössz ünnepelni? – kiáltott utánam Marcelo.
- Inkább kihagyom – fordultam vissza. – De azért kösz – intettem vissza a 4 fiúnak, majd sétáltam kifelé az autómhoz. Már majdnem kiértem a parkolóba, mikor egy kezet éreztem meg a derekamon.
- Már azt hittem itt hagysz – vigyorgott Fab mellettem.
- Az volt a célom – nevettem. – Nem is tudtam, hogy jönni akarsz. Te nem mész „ünnepelni”? – kérdeztem mosolyogva, mi alatt a kocsim felé sétáltunk.
- Nem, nem is akartam volna – mosolygott.
- Miért is? – kérdeztem.
- Mert más terveim voltak. Szóval nincs kedved eljönni hozzám?
- Érdekes ajánlat, hmm. – játszottam a gondolkodót. – De benne vagyok.
- Remek, akkor elvihetnél – nézett rám kisfiúsan. 

- Aha, szóval csak fuvar kell? Akkor nem segíthetek – néztem rá angyalian. Jó kicsit húztam az agyát.
- Szemét – durcáskodott.
- Tudom – rántottam meg a vállamat. – De lásd, hogy kedves vagyok, elviszlek.
- Te, kedves? – nevetett, mire szúrósan néztem rá. – Jó befogtam – emelte fel védekezően a kezeit. – De tudod, hogy igazam van.
- Jól van nagyokos – forgattam a szemeimet, majd kinyitottam a kocsiajtót, és bepattantam. – Beszállsz még ma, vagy várjak holnapig?
- Jövök – ugrott be az anyósülésre, a táskáját meg hátradobta. – Szóval beszélgethetnénk.
- Miről?
- Mondjuk a tegnapról – hozta fel.
- Ez igaz – bólintottam. A házig vezető út hamar eltelt, és én a garázsában állítottam le az autómat. Besétáltunk a házába, és teljesen olyan volt belülről, mint amilyenre gondoltam. Nem csalódtam.
- Egy pillanat, szólok az unokatesómnak, hogy hazamehet – szólalt meg, majd elindult felfelé. – de érezd magad otthon – szólt vissza. 15 perccel később, már ismét a nappaliban volt, ahova addig letelepedtem. Leült mellém, én pedig felé fordultam. 

- Megbántad? – tette fel a legfontosabb kérdést.
- Nem – ráztam a fejemet. – És te? 

- Nem.

- Akkor jó – mosolyogtam rá. – Most mi lesz? – tettem fel most én a kérdést.
- Egyet tudok – válaszolta. – Nem akarok csak a barátod lenni, nekem te kellesz – suttogta már nagyon közel az arcomhoz.
- Én sem akarok csak a barátod lenni. Hanem a barátnőd – suttogtam. Mire elmosolyodott. És végre megcsókolt. És az a csók volt az, amit igazán akartam. – És randizni akarok – jelentettem ki.
- Randizni? – kérdezett vissza.
- Igen, randizni. Átlagos randit akarok, utálom a mindenféle agyongondolt dolgokat. Csak úgy spontán – mosolyogtam.
- Rendben van. Mit szólnál a hétfő estéhez?
- Benne vagyok.
- Ezt akartam hallani – csókolt meg. - Szóval akkor?
- Szóval akkor? – kérdeztem vissza. – Most együtt vagyunk?
- Aham – bólintott.
- Na ez jó lesz. Amúgy Arbe nem tud róla, és ez még jó lenne, ha így maradna egy kicsit. Szóval a pletykásabbaknak, ha lehet…
- Értettem.
- És tud valaki a tegnapról? – kérdeztem meg.
- Kaká – jelentette ki. – Vele beszéltem csak róla. Azért szerintem jobb, mint ha Crissel beszéltem volna róla.
- Akkor hallott ember lennél most – mosolyogtam angyalian.
- Nagyon szexi vagy így – vigyorgott. 

- Ó, fogd már be – ütöttem meg egy párnával.
- Aú, ezt most mért kaptam? Amúgy pedig, ha itt tartunk, te elmondtad valakinek?
- Délután Rickynek, meg most a csajoknak. De nem csak mi szegtünk szabályt – jelentettem ki.
- Igen? És még ki?
- Majd kiderül… 

***

Este hát elaludtam Fab kanapéján, de nem egyedül. Elaludtunk beszélgetés közben. Nyolc óra fele ébredtünk, mikor gyereksírást hallottunk. Fab felkelt, a lépcsőn pedig összeszedte magát. Én addig megkerestem a fürdőszobát, és emberi kinézetet varázsoltam magamra, utolsóként még sminkeltem, majd visszasétáltam a nappaliba. Pár perccel később, Fab sétált le, kezében egy barna hajú kicsi lánnyal.
- Nos Kat, ő Vit – mutatta be nekem a kislányát.
- Átvehetem? – kérdeztem mosolyogva.
- Persze – bólintott, majd a kezembe adta a kicsi lányt. Eszméletlen mennyire aranyos. Az elején egy kicsit meg volt szeppenve, de utána teljesen feloldódott. Kettesben játszottunk a szobájában, míg Fab öltözködött. 

- Látom elvagytok – nézett minket az ajtóból.
- Persze, hogy el.
- Nem úgy értettem. Csak tudod, nem mindenkit enged magához közel – magyarázta, majd helyet foglalt ő is a szőnyegen, majd egy csókot is kaptam.
- Ismerős, és ez mindig is így lesz – jelentettem ki. Úgy viselkedik, hogy én kiskoromban. Legalábbis ahogy apa mesélte. Bár mondjuk ez az egész életemben így lesz már. És szerintem Vitnek is.
- Értem – bólintott. – Ezt te pontosan tudod milyen, igaz?
- Igaz – bólintottam. – De nem olyan rossz, kevesebbet csalódsz – rántottam meg a vállamat… 

***

11 óra fele léptem be az Arbeloa szülők házába. A nappaliból gyereknevetés hallatszott ki, a konyhából pedig remek illatok. Reméltem hogy feltűnés mentesen tudok felsétálni a szobámba, de anya észrevett a konyhából.
- Katherine – szólt utánam, én pedig a második lépcsőfokról visszasétáltam a konyhába.
- Jó reggelt anya – pusziltam meg.
- Hát te meg hol jártál? – kérdezett rá. 

- Öhm, hát…
- Csak mert Alvaro már hazaért, bár még alszik. Eddig tartott az ünneplés?
- Ő, hát én… izé. Nem voltam ünnepelni – jelentettem ki, közben pedig egy bögre kávét öntöttem magamnak.
- Hogy-hogy? – nevetett.
- Egy barátomnál voltam, és elaludtunk beszélgetés közben – vontam vállat.
- Akarsz erről a barátról beszélni?
- Most nem – ráztam a fejemet.
- Hát jó – sóhajtott anya.
- Felmegyek a szobámba – ittam ki a bögréből a kávémat.
- Menj csak.
Benéztem a nappaliba, megpusziltam Albát, köszöntem apának, majd felsiettem a szobámba. Ledobáltam a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. Körülbelül fél óráig áztattam magam, majd törölközőbe csavarva kisétáltam a gardróbomhoz. Egy fehér trikóra, és egy sötétkék farmer sortra esett a választásom, hisz elég jó idő van. A hajamat összekötöttem, és kihúztam fekete szemceruzával a szememet. Ahogy körbenéztem a szobámban láttam, ráfér egy kis rendrakás, így nekiálltam. Fél egyre végeztem is, minden a helyén volt, úgy ahogy szokott. Letrappoltam a lépcsőn, és együtt ebédeltem anyáékkal. És hát a kaja szó hallatára, Arbe is megjelent, mily meglepő. 

- Nos sok képet posztoltál ki az este? – húztam az agyát. Jó volt a kedvem, na. Nagyon is.
- Ha-ha. Amúgy pedig egyet sem – rázta a fejét.
- Látom tényleg kis ünneplés volt – nevettem. Anyáék is csak nevettek rajtunk.
- Neked nincs jobb dolgod ma? – vonta fel a szemöldökét Arbe. 

- Nincs – jelentettem ki.
- Pedig jó lenne – dünnyögte.
Ebéd után én fektettem le Albát, majd ledőltem az ágyamra a laptopommal, és a telefonommal. Bekapcsoltam a gépet, és megnyitottam először a mailjeimet. Az emailek 70% -át a spam levelek töltötték ki, a többit pedig elolvastam. Volt pár levél Liverpoolból, és meglepetésemre kaptam egy ajánlatot, szintén Angliából. Munka ajánlatot. Bár ezt nem a Liverpooltól. De amint megláttam, hogy honnét, kitöröltem. Oda én biztosan nem megyek. Nem hülyültem meg. Válaszoltam a többi levélre is, majd felnéztem twitterre, és facebookra is. Facebookon pár napja nem voltam már, és akkor láttam, hogy pár bejelölésem van. Az egyetemről, Liverpoolból is, na meg persze Oli is megjelölt. Megnéztem a képeket, amin a srácok is be vannak jelölve a meccsről, lett pár érdekes, amin jót nevettem. Pár perccel később lecsuktam a laptopomat, majd a könyveimet, jegyzeteimet magam elé vettem, hogy megnézzem végülis mit vettünk a héten igazából. Elég hamar végeztem, hisz ez ismétlés volt a nagy része nekem. Ugyanis nyaranként, nem csak a gyakorlat volt, elméleteztem is két-három hetet. Írtam egy sms-t Olinak, hogy mizujs vele, majd én is kaptam egyet, bár ez még nem Olitól.

„Meghaltam, Vit teljesen pörög, kifáradtam. És aludni sem tudok így, ő pedig nem akar. És amúgy imád téged. Csók F.” 

Csak mosolyogtam. Úgy döntöttem felhívom Sofit, mi is van vele a tegnap látottak alapján.
- Minden rendben? – kérdeztem tőle, mert nagyon furcsa volt a hangja.
- Beszélnünk kell – jelentette ki.
- Rendben, odamegyek. Okés?
A telefonomat, az irataimat magamhoz vettem, felvettem a napszemüvegemet, majd lesiettem a lépcsőn. Az előszobában felkaptam a kocsi kulcsomat, majd szóltam a 3 nappaliban lévő Arbeloának, hogy elmegyek.
- Elmegyek Sofihoz…

18.fejezet /Tangolita/

Sofia

Az ég alján az utolsó vörösbe hajló napsugár készült eltűnni a horizonton, hogy a nappal hivatalosan is átadja a helyét az estének. A híres épületek díszkivilágítását is felkapcsolták. Az ablakomnál álltam és a nem messze emelkedő Torres Kiot bámultam. A bal oldali épületen még innen is jól kivehetően zölden fénylett a mackófej, míg az ikertestvérén elmosodó fehér fényként világított a Realia felirat. Nagyot kortyoltam a poharamból és szinte másodpercenként néztem az órára a falon, de a mutatók, mintha egy tapodtat sem akartak volna mozdulni. Az új szomszédaim épp ekkor ugrottak be az autójukba és elindultak felfedezni Madrid éjszakai életét. Péntek lévén sok más madridi is hozzák hasonlóan cselekedett és nekem is programom volt. Vártam Sebastiant. Ellöktem magam a faltól, aztán leültem a kanapéra. Idegesen kezdtem el babrálni a táskám szíját, már nem tudtam, hogy hol lehet. Elővettem a telefonomat és elkezdtem vitatkozni magammal, hogy felhívjam-e, de még mielőtt dűlőre juthattam volna saját magammal a kérdésben, kopogtatást hallottam. „Egy pillanat!” – kiabáltam ki a látogatómnak és még mielőtt ajtót nyitottam, még egyszer gondosan szemrevételeztem az öltözékemet. Ahogy kinyitottam az bejárati ajtómat, Sebastiannal találtam szemben magam.

-         Hű de csinos vagy! – nézett végig rajtam a spanyol elismerően, aztán magához húzott és megcsókolt.– Bocsáss meg, hogy ennyit késtem, de dugóba kerültem idefeléjövet. Ugye nem haragszol? – nézett rám a szomorú kiskutya tekintettel.

-         Nem haragszom, csak aggódtam, hogy valami bajod esett. – simogattam meg az arcát.

-         Aranyos vagy Sofi, de engem nem kell féltened. – kacsintott rám – Indulhatunk? Lekéssük a filmet.

- Persze. – válaszoltam és vállamra véve a táskám kiléptem a lakásból, majd bezártam magam mögött az ajtót. Egy újabb csók után kéz a kézben indultunk el az ajtómtól ki a ház elé, ahol Sebastian parkolt. Ahogy kiléptünk az utcára tanácstalanul néztem szét, mert nem láttam ott a megszokott fekete Audit, amivel minden nap járt. Tanácstalanságomat látva elmosolyodott és kézenfogott, majd odavezetett egy R8-hoz, aztán roppant udvarias móson kinyitotta nekem az ajtót.

-         Ez nem az én autóm, csak kölcsönkaptam  – kezdett magyarázatba, miközben beszálltam a német csodába.  – A kocsimat nem éreztem alkalmasnak ehhez a randihoz.

-         Gyönyörű ez a kocsi. – simítottam végig a ülésen.

- Te sokkal szebb vagy. – szállt be mellém, aztán indított és kényelmes tempóban vezetve bearaszoltunk Madrid belvárosába. Végighaladtunk a kivilágított Castellanán, egészen a Gran Víáig. Leparkolt az autóval, aztán kiszálltunk és gyalog mentünk el a moziig. Hiába szeretem a romantikus filmeket, egy idő után teljesen érdekét vesztette számomra ami a vásznon folyik és inkább arra figyeltem, amit Sebastian suttogott a fülembe, amikor néha-néha hozzámhajolt és félresöpörve pár tincset meg a sálamat egy-egy apró puszit adott a nyakamra. A vásznon időközben a főszereplőnek a legjobb barátnője elkezdte ecsetelni, hogy miért válassza a másik főszereplőt és felsorolta a jó tulajdonságait, ám ahogy ez a romantikus filmekben szokott lenni, a hősnő mégis ellentmond a baráti tanácsnak, hogy a végén csak a főhős karjaiban kössön ki. Lopva ránéztem Sebastianra, aki egy nagy adag pattogatott kukoricát tömött éppen magában. Minek nekem hollywoody álomvilág, amikor itt van mellettem ez a pasi, aki egy az egyben olyan, mint aki egy csöpögős, romantikus, rózsaszín regény lapjairól lépett volna elő és elvenedett volna meg? Sebastian talán észrevette, hogy nézem és felém fordította a fejét, rám mosolygott, aztán megcsókolt. A továbbiakban már végképp nem figyeltünk oda a filmre és észre sem vettük volna, hogy vége, ha nem kapcsolták volna fel a világítást a teremben. Miután kijöttünk a moziból, átmentünk egy közeli étterembe vacsorázni, majd ismét beültünk az R8-ba és a lakásom felé vettük az irányt. A belvárosból kifelé vezető úton nem volt nagy forgalom, a befelé jövőn viszont annál inkább.

-         Mond csak, mennyit bír ez az autó? – kérdeztem meg az egyik piros lámpánál Sebastiant.

-         Elméletileg 301 km/h  a végsebessége és 4,6 másodperc alatt gyorsul százra. Miért?

-         Akkor miért úgy megyünk, mint a csigák?

-         Száguldozni akarsz?

-         Miért ne? Rosszalkodni akarok. – néztem rá kihívóan.

- Jól van Sofi. – tette a kezét a combomra és egyre feljebb csúsztatva cirogatta a bőrömet - Akkor kapaszkodj, mert beletaposok a gázba. Mindjárt vált a lámpa. – vette el a kezét a combomról és ahogy zöldre váltott a lámpa gyorsabb tempóra kapcsolt, aztán fokozatosan gyorsított, amíg el nem értük a 3 számjegyű sebességet. Úgy söpörtünk végig a Castellanán, mint egy hurrikán, csak akkor kezdett el lassítani, amikor elértük a La Moraleja határát. A háznál, ahol lakom leparkolt és megkerülve az autót odajött hozzám. Két kezét a kocsi tetejének támasztotta, így én közé és az R8 közé szorultam, de ezt egy csöppet sem bántam.

-         Nem jössz fel egy kicsit? – kérdeztem, aztán meg sen várva a válaszát megcsókoltam.

- Ha így hívsz fel magadhoz, akkor nagyon szívesen. – húzott magához és ezúttal ő vette birtokba az ajkam és ezúttal már némi vágyat is kiéreztem a csókjából. Akartam őt, nagyon is, de Sebastian nem engedte, hogy siettesem a dolgokat. Kézen fogtam és elkezdtem húzni a ház felé de a spanyol nem szorult sok noszogatásra, jött magától is. A lakásom ajatajában állva neki kellett betennie a kulcsot a zárba, mert annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam koncentrálni. Ahogy bejutottunk a lakásba, ledobtam a táskám, mire Sebastian a karjaiba kapott és bevitt a hálószobába. Az ajtóban talpraállított és becsukva mögöttem nekidöntött az ajtónak, hogy szájával az ajkamtól elindulva lefelé a nyakamon keresse meg az érzékeny pontjaimat. A lábammal átkulcsoltam a derekát és már kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal, amikor az ágy felé botladozva megakadt a szemem az egyik szekrényen figyelő képen, amitől az eddig ezer fokon égő vágyam rögtön lelohadt, mert ismét eszembejuttatott egy emléket.

-         Sebastian, várj egy kicsit! – ejtettem ki még mindig zilálva a szavakat.

-         Mi a baj Sofi? – emelte fel a fejét.

-         Ez ... azt hiszem...most nem fog menni. Ez nekem túl gyors.

- Ahogy akarod. – engedett el, én pedig leültem az ágyra. Láthatóan nem esett neki túl jól a visszautasításom és ettől én is rosszul éreztem magam, de nem tudtam volna megtenni. Beszélgettünk még egy pár szót a spanyollal, aztán kikísértem és ahogy eltűnt az R8 a láthatáron visszasiettem a lakásomba. Átöltöztem, lezuhanyoztam és a 2 fotót tartalmazó kerettel együtt bemásztam az ágyba. Elgondolkozva néztem a régi fotót és mellette az újabbat. Miért van ilyen hatással rám egy kép? Erre csak egy magyarázat létezhet: Sofia Cardona teljesen begolyózott...

*

Buenos Airesben a Monumental volt az egyik kedvenc helyem. Akárhányszor átléptem a stadion kapuját, úgy éreztem magam, mintha oda is hazamennék. Ismerősök és ismeretlenek ezrei vettek körül a lelátón ülve, akikkel egy dolog kötött minket össze: a csapat szeretete. Madridban a Bernabeu tölti be ugyanezt a szerepet, amit otthon a Monumental jelentett. Bár az itteni szurkolók nem olyan őrültek, mint a mi szurkolóink otthon, de ők is szívvel-lélekkel támogatják a csapatot, az biztos. Sebastian mellett ültem a kocsiban és lassan araszoltunk a Real Madrid stadionja felé. A Madrid csapatbusza épp előttünk fordult be a Castellanáról a Concha Espinara és a szurkolók tízezrei az ismert rigmusokat kezdték el fújni. A szívem hatalmasat dobbant. Ma már az életem része lett a Real Madrid és átvette az első számú kedvenc csapatom títulust a jó öreg CARP-tól, a milliomosoktól. A  parkolóban nem volt könnyű szabad helyet találnunk, de Sebastian ezt is megoldotta, aztán előkotortam a kis kártyámat és a spanyollal együtt elindultunk megkeresni a helyünket.

-         El is felejtettem megköszönni a rózsát. – mosolyogtam rá, aztán belebújtam a táskámba, mert a mobilom az Istenért sem akart a kezembe akadni, holott még meccs előtt akartam egy biztató üzenetet küldeni Gonzalonak.

-         Hm?...Jah hogy azt a rózsát!

-         Még a színt is eltaláltad. – adtam egy puszit az arcára, aztán menet közben gyorsan lepötyögtem egy üzenetet Gonzalonak és eltettem a mobilom.

-         Akkor beletrafáltam. Most már nem kell majd órákon át gondolkoznom a virágos előtt, hogy mivel lepjelek meg, mert tudni fogom.

Időközben odaértünk a VIP részleghez. A támogatók küldöttei, a játékosok családtagjai, a klub dolgozóinak egy része ott sürgött-forgott és a kisebb tömeggyűlésben a főnökömnek majdnem sikerült felborítania a folyosón.

-         Óh Sofia! Bocsánat, nem volt szándékos!

-         Semmi baj.

- Sebastian. – fogott kezet a barátjával, aztán elsietett az öltözők felé, miközben a sarkában loholó tévéseknek osztogatta az instrukciókat és az egyik asszisztensét látta el tanácsokkal. Meccs után néha egyszerre ketten-hárman is megállnak a játékosok közül a riporterek kérdéseire válaszolni és nekünk ilyenkor kötelességünk ott állni mellettük és ügyelni arra, hogy mit mondanak. Már alig vártam, hogy egyszer az első csapat mellé osszanak be és én is ott állhassak mellettük, amikor egy győztes meccs után interjút adnak vagy esetleg én ülhessek be  Mourinho és az egyik játékos mellé harmadiknak a Bajnokok Ligája meccsek előtt szokásos sajtótájékoztatóra és elkísérhessem őket valamelyik idegenbeli találkozóra. Ribot azt mondta, hogy ha már elég gyakorlatot szereztem és már a kisujjamban lesz, hogy mikor érzékeltessem a játékosokkal, hogy ennyi elég volt, akkor be fog osztani maga mellé, de addig is még szokjam a sajtótájékoztatók és interjúk hangulatát a Castillánál és a kosarasok mellett. Eddig érhettem el gondolatban, amikor  ott találtam magunkat a VIP páholyban. Kat és Oli már ott voltak és elmerülten figyelték a bemelegítéshez megérkező játékosokat.

-         Sziasztok! – köszöntem rájuk, mire mind a ketten felénk fordították a tekintetüket. – Lányok, ő itt Sebastian Lara a barátom, Sebastian ő itt a legjobb barátnőm Katherine Coento és egy új barátom Olivia Martinez. – mutattam be őket egymásnak.

-         Helló! Örülök, hogy találkoztunk. Sokat hallottam már rólad. – mutatkozott be Kat. A barátnőm elég furán nézett Sebastianra és bár kedvesen szólt hozzá, láttam rajta, hogy nem nagyon szimpatizál vele, bár ez nála megszokott dolog. Engem sem kedvelt először.

- Hola! Örülök, hogy megismerhetlek. – mutatkozott be Oli is, aztán elfoglaltuk a helyünket és néztük a bemelegítést. A fiúk nem sokkal ezután bevonultak az öltözőbe, hogy egy 10 perccel később ismét kijöjjenek onnan. A kezdőben sajnos nem kapott helyet Gonza és Kat bánatára Fabio sem. A bíró belefújt a sípjába és elkezdődött a mérkőzés. Egy pár perce már tartott a bajnoki, amikor Kat és Oli egyszerre szólalt meg.

-         Csináltam valamit az éjszaka. – kezdtek nevetésbe, miután egyszerre kimondták ugyanazt a mondatot.

-         Na mit tettetek? – kérdeztem kíváncsian miután csókot váltottunk Sebastiannal, én pedig felbontottam a magammal hozott gyümölcslevemet és kortyolgatni kezdtem.

-         Kezd te! – adta át a szólás lehetőségét Oli Katnek.

-         Lefeküdtem tegnap Fabbal. – jelentette ki Kat, engem pedig úgy meglepett ez a váratlan fordulat, hogy a gyümölcslé, amit lenyelni készültem a földön kötött ki.

-         Öööö – nézett meglepett tekintettel Oli a legjobb barátnőmre.

-         Hát te aztán szép vagy. – törölgettem meg a szám, meg az állam. – Ha ezt Arbe megtudja...

-         Köszi az együttérzést! Én is szeretlek. – mosolyodott el Kat.

-         Tudod hogy értem. De tudom és én is.

-         Tudom hogy érted – bólintott – és az igazság az, hogy nem bántam meg.

-         Tudtam. – ült ki egy diadalmas mosoly az arcomra. Már a Sesénél tartott buli óta éreztem, hogy lesz köztük valami. – Jól mutatnátok együtt.

-         Sofi, nem is jöttünk össze. Az esküvőt ne tervezd, ha lehet. – nevette el magát Kat.

-         Jól van na. – bújtam oda Sebastianhoz és újabb csókot váltottunk.

-         Hát Kat pedig illene hozzád. – jegyezte meg Oli.

-         Te fogd be, jó? – nevetett. – Na de most te mesélj! Mit tettél? – szegeződött 2 válaszra váró szempár Olira.

-         Az úgy volt, hogy.....- vakarta meg a tarkóját idegesen, de egy hosszas magyarázkodás helyett a rövid és fájdalommentes változat mellett döntött, aztán kinyögte – Lefeküdtem Mesuttal. – Katet nem érte annyira meglepetésként a dolog, én viszont újabb korty gyümölcslevet pazaroltam a földre.

- Ti ki akartok engem nyírni... – törölgettem meg megint a szám és az állam. Kat elárulta, hogy ő már beszélt a török-némettel, Oli pedig nem haragudott meg rá ezért. A továbbiakban én Sebastiannal voltam elfoglalva, a lányok pedig beszélgettek. A meccs hajrájában Mesutot Goni váltotta. Nem sokkal azután, hogy beállt, az ellenfél kapusának ápolása miatt a játékvezető megállította a játékot és az argentin csipőre tett kézzel állt a tizenhatoson belül, szemével végigpásztázta a VIP részleget és a tekintete rajtam állapodott meg. Több méternyi távolságból néztünk farkasszemet egymással, a szája pedig lassan mosolyra húzodott, ahogy az enyém is Sebastiannak pedig épp akkor jutott eszébe megcsókolni engem, így Gonzalo rögtön másfelé nézett. Amikor ismét ránéztem, ő már egy fűcsomóval volt elfoglalva, amit a lábával próbált visszanyomkodni a földbe, aztán folytatódhatott a játék. A lányok úgy döntöttek, hogy a meccs lefújása után lemennek az öltözőkhöz, én és Sebastian viszont még terveztünk magunknak programot meccs utánra, így csak egy köszönésre ugrottunk le a fiúkhoz. A barátom mobilja egyszer csak megcsörrent és megnézve a számot elnézést kért és arrébb ment, hogy tudjon telefonálni. Egyszer csak egy kéz takarta el a szemem. Egy nagyon ismerős kéz.

-         Goni.

-         A francba, hogy mindig kitalálod. – engedte le a kezét.

-         Hány éve is ismerlek? – nevettem.

-         Jogos. Megtaláltad a rózsát?

-         Milyen rózsát? – néztem értetlenül az argentinra.

-         Hát amit a kocsid ablaktörlőjéhez erősítettem. Azzal akartam bocsánatot kérni, amiért bunkó voltam.

-         Jah, hogy arról van szó. Persze és nagyon köszönöm! – adtam egy puszit az arcára, miközben a felszín alatt a mérgem csak úgy forrt. Sebastian hazudott.

- Azt hiszem én megyek is.  – fordult sarkon Gonzalo, amint meglátta Sebastiant. A spanyol mögém lépett és belecsókolt a nyakamba, az argentin pedig még gyorsabbra fogta a lépteit. Kat, aki Fabioal váltott pár szót meglepetten nézett az ajtó mögött eltűnő Gonzalo után majd rám. Ő már látta rajtam, hogy a nyugodt álarcom alatt már forr a méreg. Kérdőn nézett rám, aztán tátogtam neki, hogy „majd elmesélem” és mosolyogva néztem Sebastianra, majd magam után húztam a parkolóba. Megvártam, amíg beszáll mellém az autóba és kihajt a stadion parkolójából, aztán letámadtam.

-         Milyen színű rózsát is hagytál a kocsim motorháztetején a múltkor?

-         Ez beugratós kérdés? – jött kissé zavarba.

-         Nem.

-         Hát....vöröset. – vágta rá magabiztosan.

-         Nem talált. Fehér rózsa volt az ablaktörlőhöz erősítve. – húzodtam arrébb az ülésen, amennyire csak bírtam. - Miért mondtad azt, hogy tőled van, amikor Gonzalotól kaptam? – csattantam fel.

-         Gondoltam szerzek egy jó pontot.

-         Ezt buktad.

-         Fogadjunk, hogy csak azért akadtál ki ennyire, mert Gonzalotól kaptad. Ha teszem azt Alvaro hagyta volna ott, cserébe a viccért és arra mondtam volna, hogy tőlem kaptad, akkor most nem akadtál volna ki ennyire.

-         Mi van? – kiáltottam fel.

-         Jól hallottad. Nem mondom el még egyszer. – vonta meg a vállát.

-         Nem szeretem, ha valaki hazudik nekem és azt sem, ha olyanért áll sorba a dicséretért, amihez semi köze sem volt. Úgyhogy bárki is tette volna oda, kiakadtam volna.

-         Most mit balhézol velem egy szál kóró miatt? – döhödött be ő is.

-         Az előbb mondtam.  – válaszoltam higgadtan. – Amúgy meg mit féltékenykedsz?

-         A tegnapi óta van okom erre is. Ugye ő jutott az eszedbe? Azért állítottál le? – álltunk meg a piros lámpánál.

- Te idióta vagy! Tudod mit? Majd hívj fel, ha lement rólad az öt perc. – pattantam ki az autóból és becsaptam az Audi ajtaját. Nem messze tőlem megláttam egy bár neonreklámját villogni, így arrafelé vettem az irányt. Még mindig irtó dühös voltam a spanyolra, hiába jött mellettem úton lépésben és szólogatott. „ Bocsáss meg, hogy így felkaptam a vizet! Gyere, ülj vissza! Hazaviszlek. Hallod?” – gyilkos pillantással néztem rá, aztán beléptem a bárba és kértem egy tequilát. A pultos srác letette elém az italt, a sót és a citromot, aztán egy hajtásra kiittam a poharat és kértem még egyet, azt is lehúztam az utolsó cseppig. Az ital nagyon erős volt, de most épp ez kellett nekem. Berúgni nem akartam, így a két pohárkával is elég volt. Amikor fizetés után kiléptem az utcára, Sebastian már nem volt, így gyalog indultam el hazafelé. A lábam már fájt a cipőben, így leültem az egyik útszéli padra és az utca forgalmát bámultam. Egyszer csak egy fehér Audi parkolt le a padnál, aztán Gonzalo állt meg előttem.

-         Sofi? Mi a baj?– ült le mellém

-         Semmi. – vontam vállat.

-         Azért lógatod az orrod és ittál. Sebastian csinált veled valamit? – szorult ökölbe a keze.

-         Tranquilo! – tettem a kezem az övére és a megfeszült izmai elernyedtek - Csak vitatkoztunk.

-         Mit mondott neked az a barom?

-         Nem fontos. Tényleg.

-         Látom rajtad, hogy megbántott...és akkor még itt is hagy?! Csak kerüljön a kezem közé! – dühödött be megint.

-         Nyugodj le Goni! Nem ő hagyott itt, én küldtem el. Amúgy ha meg mered ütni, többet az életben nem szólok hozzád.

-         Na jó. Csak azért nem rendezem át a képét, mert te kértél meg rá. – fogta két tenyere közé a kezem. – Hazavigyelek?

-         Azt megköszönném. – álltam fel -  De Soledad nem fog...

-         Nem. – fintorodott el – most is épp bulizik valahol. Még a meccsre sem akart kijönni. – magyarázta miközben beszálltunk az autóba és indított. Ezek szerint a szöszi nem érti, hogy Goninak ez az egész mennyire fontos. Még egy fekete pont. – Sofi, nincs kedved nálam aludni? Megnézhetnénk azokat a képeket, amiket a múltkor találtam. – rángatott ki a gondolataim közül Gonzalo.

-         Miért is ne? De nincs nálam alvócucc.

-         Majd keresünk valamit a cuccaim közt. Ja és a múltkor kaptam egy csomó Serenitot.

-         Oké, meggyőztél. – bólintottam nevetve.

-         Tudtam, hogy ez lesz a varázsszó. Te sosem változol. – rázta meg a fejét nevetve Goni.

- Bagoly mondja verébnek. – nyújtottam nyelvet. Annyira gyorsan telt az idő a társaságában, hogy szinte csak egy szempillantásnak tűnt, amíg odaértünk Gonzalo moralejai házához. A garázsba gördülve leállította a motort és kiszálltunk. Először is Gonzalo keresett nekem valamit, amit felvehettem pizsamaként és a kezembe nyomta az egyik régi mezét meg egy másik idényből származó rövidnadrágját, én pedig elmentem venni egy frissítő zuhanyt és átöltözni. Amíg a vizet folyattam magamra, ő előkereste a képeket, amiket említett és vett elő 2-2 doboz Serenitot. Miután végeztem, letettem a ruháimat a vendégszobában, aztán a barátom keresésére akartam indulni, de ő épp akkor dugta ki a fejét a hálóból.

-         Elkészültél?

-         Aha. – bólintottam és diszkréten végigmértem, ugyanis félmeztelenül állt az ajtóban.

- Akkor gyere. – intett és szélesebbre tárta az ajtót. A hálószobájában az ágy felett 2 kép lógott még a Riveres időkből. Az egyik az első meccsén készült, amikor az Esgrima ellen beállították a nagy csapatba, a másikon pedig Federico mellett áll, akivel ekkor ellenfélként álltak szemben egymással. Az éjjeliszekrényén is lehetett látni pár képet egy hatalmas rumlival egyetemben. Az ágyon ott hevert egy doboz, amin csak félig volt rajta a teteje és mellette ott volt a 2-2 doboz serenito, meg egy-egy kiskanál. Felugrottam az ágyra és törökülésben helyezkedtem el, aztán nekiestem a serenitonak, közben pedig Gonzalo kiborította a doboz tartalmát az ágyra. Félretéve az üres dobozokat elhasaltam az ágyon és Gonzalo is követte a példámat, aztán kihúzta az első képet a kupacból. A régi fotók rengeteg emléket juttattak mind a kettőnk eszébe és minél több fénykép került vissza a dobozba, mi annál nagyobbakat nevettünk pár régi sztorin. Utolsóként egy boríték maradt az ágy közepén. Elvettem onnan és felülve megfordítottam a tasakot. Mar del Plata 2006. december 17. – állt az írás rajta. Nagyot sóhajtva kivettem a pár fotót a borítékból és mosolyogva adogattam oda őket egyesével a barátomnak, de a mosolyom mögött megint megküzdöttem az emlékképpel.

-         Emlékszel erre az estére? – kérdezte Goni mosolyogva.

-         Persze. Jó kis buli volt, de a bátyád majdnem megette az összes sajtos pogácsát, mire megérkeztél. – nevettem el magam.

-         Sofi, én nem arra gondoltam. – komolyodott el, én pedig válasz helyett csak meredten néztem őt. Épp a belőlem kitörni készülő sírást próbáltam visszatartani és nem akartam, hogy a remgő hangom eláruljon. – Arra, ami a tengerparton történt.

-         Igen, emlékszem. – bólintottam.

-         Akkor is így ültél a homokban, ahogy most az ágyon...

-         ... és azt ecseteltem, hogy mennyire fogsz hiányozni és attól féltem, hogy elfelejtesz... – jelent meg 2 könnycsepp a szemem sarkában.

- ...és akkor sem bírtad tartani magad. – húzodott közelebb hozzám, majd két kezébe vette az arcom és a hüvelykujjával letörölte a szemtelen könnycseppjeimet. Mélyen a szemébe néztem és már el is felejtettem Sebastiant, az este történteket és úgy minden mást. Halotti csend telepedett ránk és mintha megállt volna az idő is. Gonzalo nem szólt semmit, csak elkezdte lopni kettőnk közt a távolságot, így végül arcomon nem éreztem a lehelletét, majd pedig a következő pillanatban megéreztem az ajkát az enyémen. Hezitálás nélkül karoltam át a nyakát és csókoltam vissza. Lassan lehanyatlottam az ágyra és magammal húztam Gonzalot is. Miközben egy percre sem váltak el az ajkaink egymástól, kezemel felfedezőútra indultam a meztelen mellkasán és ujjaimmal igyekeztem bejárni minden egyes négyzetcentiméterét, de közben Gonza sem tétlenkedett és benyúlt a mez alá, ahol az oldalam kezdte el simogatni és egyre szenvedélyesebben és követelőzöbben csókolt.

-         Gonzalo, várj! – kattant be valami, amikor épp azért ültem fel, hogy ledobjam a mezt, de elkéstem és a mez már a földön landolt.

Sofi, most ne gondolkodj, hanem csak érezz! – súgta a fülembe, az pillanatnyi ellenállásom pedig rögtön köddé vált, ahogy a szájával a nyakam vette kezelésbe. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem vágytam rá, mert épp ellenkezőleg. Szinte már fájt, annyira akartam és ezen én is meglepődtem. Évekig barátok voltunk csak és kizárólag, most pedig egyszerre úgy érzem, hogy meghalok, ha nem lehetek ma éjjel az övé. Furcsa érzés volt, de kellemes. Lehet, hogy teljesen begolyóztam és másnap megbánom ezt az egészet, de most az egyszer megpróbálok a jelennek élni és sodortatni magam az árral. Észre sem vettem, hogy időközben boszorkányos ügyességről tett tanúbizonyságot Gonzalo azzal, hogy lehúzta rólam a többi felesleges textilt is. Azt tettem, amit kért és egy percet sem gondolkoztam. Ösztönösen éreztünk rá, hogy mi esik jól a másiknak és én egyszerűen elolvadtam a karjai közt. Egyre inkább elvesztettük az érzékeinket, csak egymásra figyeltünk és minél szenvedélyesebben és kétségbesettebben kapaszkodtam belé, amennyire csak tudtam, hogy aztán fejest ugorjunk a végtelenbe, túl mindenen, a problémákon át  a kérdésig, hogy mi lesz kettőnkkel, ha véget ér ez a csodálatos éjszaka. Csak egy valamit tudtam: nem akarom, hogy megvirradjon és a nap első sugara tönkretegyen mindent, amit most érzek...


Serenito - puding. Tulajdonképpen az argentin Danette puding :D