18.fejezet /Tangolita/

Sofia

Az ég alján az utolsó vörösbe hajló napsugár készült eltűnni a horizonton, hogy a nappal hivatalosan is átadja a helyét az estének. A híres épületek díszkivilágítását is felkapcsolták. Az ablakomnál álltam és a nem messze emelkedő Torres Kiot bámultam. A bal oldali épületen még innen is jól kivehetően zölden fénylett a mackófej, míg az ikertestvérén elmosodó fehér fényként világított a Realia felirat. Nagyot kortyoltam a poharamból és szinte másodpercenként néztem az órára a falon, de a mutatók, mintha egy tapodtat sem akartak volna mozdulni. Az új szomszédaim épp ekkor ugrottak be az autójukba és elindultak felfedezni Madrid éjszakai életét. Péntek lévén sok más madridi is hozzák hasonlóan cselekedett és nekem is programom volt. Vártam Sebastiant. Ellöktem magam a faltól, aztán leültem a kanapéra. Idegesen kezdtem el babrálni a táskám szíját, már nem tudtam, hogy hol lehet. Elővettem a telefonomat és elkezdtem vitatkozni magammal, hogy felhívjam-e, de még mielőtt dűlőre juthattam volna saját magammal a kérdésben, kopogtatást hallottam. „Egy pillanat!” – kiabáltam ki a látogatómnak és még mielőtt ajtót nyitottam, még egyszer gondosan szemrevételeztem az öltözékemet. Ahogy kinyitottam az bejárati ajtómat, Sebastiannal találtam szemben magam.

-         Hű de csinos vagy! – nézett végig rajtam a spanyol elismerően, aztán magához húzott és megcsókolt.– Bocsáss meg, hogy ennyit késtem, de dugóba kerültem idefeléjövet. Ugye nem haragszol? – nézett rám a szomorú kiskutya tekintettel.

-         Nem haragszom, csak aggódtam, hogy valami bajod esett. – simogattam meg az arcát.

-         Aranyos vagy Sofi, de engem nem kell féltened. – kacsintott rám – Indulhatunk? Lekéssük a filmet.

- Persze. – válaszoltam és vállamra véve a táskám kiléptem a lakásból, majd bezártam magam mögött az ajtót. Egy újabb csók után kéz a kézben indultunk el az ajtómtól ki a ház elé, ahol Sebastian parkolt. Ahogy kiléptünk az utcára tanácstalanul néztem szét, mert nem láttam ott a megszokott fekete Audit, amivel minden nap járt. Tanácstalanságomat látva elmosolyodott és kézenfogott, majd odavezetett egy R8-hoz, aztán roppant udvarias móson kinyitotta nekem az ajtót.

-         Ez nem az én autóm, csak kölcsönkaptam  – kezdett magyarázatba, miközben beszálltam a német csodába.  – A kocsimat nem éreztem alkalmasnak ehhez a randihoz.

-         Gyönyörű ez a kocsi. – simítottam végig a ülésen.

- Te sokkal szebb vagy. – szállt be mellém, aztán indított és kényelmes tempóban vezetve bearaszoltunk Madrid belvárosába. Végighaladtunk a kivilágított Castellanán, egészen a Gran Víáig. Leparkolt az autóval, aztán kiszálltunk és gyalog mentünk el a moziig. Hiába szeretem a romantikus filmeket, egy idő után teljesen érdekét vesztette számomra ami a vásznon folyik és inkább arra figyeltem, amit Sebastian suttogott a fülembe, amikor néha-néha hozzámhajolt és félresöpörve pár tincset meg a sálamat egy-egy apró puszit adott a nyakamra. A vásznon időközben a főszereplőnek a legjobb barátnője elkezdte ecsetelni, hogy miért válassza a másik főszereplőt és felsorolta a jó tulajdonságait, ám ahogy ez a romantikus filmekben szokott lenni, a hősnő mégis ellentmond a baráti tanácsnak, hogy a végén csak a főhős karjaiban kössön ki. Lopva ránéztem Sebastianra, aki egy nagy adag pattogatott kukoricát tömött éppen magában. Minek nekem hollywoody álomvilág, amikor itt van mellettem ez a pasi, aki egy az egyben olyan, mint aki egy csöpögős, romantikus, rózsaszín regény lapjairól lépett volna elő és elvenedett volna meg? Sebastian talán észrevette, hogy nézem és felém fordította a fejét, rám mosolygott, aztán megcsókolt. A továbbiakban már végképp nem figyeltünk oda a filmre és észre sem vettük volna, hogy vége, ha nem kapcsolták volna fel a világítást a teremben. Miután kijöttünk a moziból, átmentünk egy közeli étterembe vacsorázni, majd ismét beültünk az R8-ba és a lakásom felé vettük az irányt. A belvárosból kifelé vezető úton nem volt nagy forgalom, a befelé jövőn viszont annál inkább.

-         Mond csak, mennyit bír ez az autó? – kérdeztem meg az egyik piros lámpánál Sebastiant.

-         Elméletileg 301 km/h  a végsebessége és 4,6 másodperc alatt gyorsul százra. Miért?

-         Akkor miért úgy megyünk, mint a csigák?

-         Száguldozni akarsz?

-         Miért ne? Rosszalkodni akarok. – néztem rá kihívóan.

- Jól van Sofi. – tette a kezét a combomra és egyre feljebb csúsztatva cirogatta a bőrömet - Akkor kapaszkodj, mert beletaposok a gázba. Mindjárt vált a lámpa. – vette el a kezét a combomról és ahogy zöldre váltott a lámpa gyorsabb tempóra kapcsolt, aztán fokozatosan gyorsított, amíg el nem értük a 3 számjegyű sebességet. Úgy söpörtünk végig a Castellanán, mint egy hurrikán, csak akkor kezdett el lassítani, amikor elértük a La Moraleja határát. A háznál, ahol lakom leparkolt és megkerülve az autót odajött hozzám. Két kezét a kocsi tetejének támasztotta, így én közé és az R8 közé szorultam, de ezt egy csöppet sem bántam.

-         Nem jössz fel egy kicsit? – kérdeztem, aztán meg sen várva a válaszát megcsókoltam.

- Ha így hívsz fel magadhoz, akkor nagyon szívesen. – húzott magához és ezúttal ő vette birtokba az ajkam és ezúttal már némi vágyat is kiéreztem a csókjából. Akartam őt, nagyon is, de Sebastian nem engedte, hogy siettesem a dolgokat. Kézen fogtam és elkezdtem húzni a ház felé de a spanyol nem szorult sok noszogatásra, jött magától is. A lakásom ajatajában állva neki kellett betennie a kulcsot a zárba, mert annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam koncentrálni. Ahogy bejutottunk a lakásba, ledobtam a táskám, mire Sebastian a karjaiba kapott és bevitt a hálószobába. Az ajtóban talpraállított és becsukva mögöttem nekidöntött az ajtónak, hogy szájával az ajkamtól elindulva lefelé a nyakamon keresse meg az érzékeny pontjaimat. A lábammal átkulcsoltam a derekát és már kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal, amikor az ágy felé botladozva megakadt a szemem az egyik szekrényen figyelő képen, amitől az eddig ezer fokon égő vágyam rögtön lelohadt, mert ismét eszembejuttatott egy emléket.

-         Sebastian, várj egy kicsit! – ejtettem ki még mindig zilálva a szavakat.

-         Mi a baj Sofi? – emelte fel a fejét.

-         Ez ... azt hiszem...most nem fog menni. Ez nekem túl gyors.

- Ahogy akarod. – engedett el, én pedig leültem az ágyra. Láthatóan nem esett neki túl jól a visszautasításom és ettől én is rosszul éreztem magam, de nem tudtam volna megtenni. Beszélgettünk még egy pár szót a spanyollal, aztán kikísértem és ahogy eltűnt az R8 a láthatáron visszasiettem a lakásomba. Átöltöztem, lezuhanyoztam és a 2 fotót tartalmazó kerettel együtt bemásztam az ágyba. Elgondolkozva néztem a régi fotót és mellette az újabbat. Miért van ilyen hatással rám egy kép? Erre csak egy magyarázat létezhet: Sofia Cardona teljesen begolyózott...

*

Buenos Airesben a Monumental volt az egyik kedvenc helyem. Akárhányszor átléptem a stadion kapuját, úgy éreztem magam, mintha oda is hazamennék. Ismerősök és ismeretlenek ezrei vettek körül a lelátón ülve, akikkel egy dolog kötött minket össze: a csapat szeretete. Madridban a Bernabeu tölti be ugyanezt a szerepet, amit otthon a Monumental jelentett. Bár az itteni szurkolók nem olyan őrültek, mint a mi szurkolóink otthon, de ők is szívvel-lélekkel támogatják a csapatot, az biztos. Sebastian mellett ültem a kocsiban és lassan araszoltunk a Real Madrid stadionja felé. A Madrid csapatbusza épp előttünk fordult be a Castellanáról a Concha Espinara és a szurkolók tízezrei az ismert rigmusokat kezdték el fújni. A szívem hatalmasat dobbant. Ma már az életem része lett a Real Madrid és átvette az első számú kedvenc csapatom títulust a jó öreg CARP-tól, a milliomosoktól. A  parkolóban nem volt könnyű szabad helyet találnunk, de Sebastian ezt is megoldotta, aztán előkotortam a kis kártyámat és a spanyollal együtt elindultunk megkeresni a helyünket.

-         El is felejtettem megköszönni a rózsát. – mosolyogtam rá, aztán belebújtam a táskámba, mert a mobilom az Istenért sem akart a kezembe akadni, holott még meccs előtt akartam egy biztató üzenetet küldeni Gonzalonak.

-         Hm?...Jah hogy azt a rózsát!

-         Még a színt is eltaláltad. – adtam egy puszit az arcára, aztán menet közben gyorsan lepötyögtem egy üzenetet Gonzalonak és eltettem a mobilom.

-         Akkor beletrafáltam. Most már nem kell majd órákon át gondolkoznom a virágos előtt, hogy mivel lepjelek meg, mert tudni fogom.

Időközben odaértünk a VIP részleghez. A támogatók küldöttei, a játékosok családtagjai, a klub dolgozóinak egy része ott sürgött-forgott és a kisebb tömeggyűlésben a főnökömnek majdnem sikerült felborítania a folyosón.

-         Óh Sofia! Bocsánat, nem volt szándékos!

-         Semmi baj.

- Sebastian. – fogott kezet a barátjával, aztán elsietett az öltözők felé, miközben a sarkában loholó tévéseknek osztogatta az instrukciókat és az egyik asszisztensét látta el tanácsokkal. Meccs után néha egyszerre ketten-hárman is megállnak a játékosok közül a riporterek kérdéseire válaszolni és nekünk ilyenkor kötelességünk ott állni mellettük és ügyelni arra, hogy mit mondanak. Már alig vártam, hogy egyszer az első csapat mellé osszanak be és én is ott állhassak mellettük, amikor egy győztes meccs után interjút adnak vagy esetleg én ülhessek be  Mourinho és az egyik játékos mellé harmadiknak a Bajnokok Ligája meccsek előtt szokásos sajtótájékoztatóra és elkísérhessem őket valamelyik idegenbeli találkozóra. Ribot azt mondta, hogy ha már elég gyakorlatot szereztem és már a kisujjamban lesz, hogy mikor érzékeltessem a játékosokkal, hogy ennyi elég volt, akkor be fog osztani maga mellé, de addig is még szokjam a sajtótájékoztatók és interjúk hangulatát a Castillánál és a kosarasok mellett. Eddig érhettem el gondolatban, amikor  ott találtam magunkat a VIP páholyban. Kat és Oli már ott voltak és elmerülten figyelték a bemelegítéshez megérkező játékosokat.

-         Sziasztok! – köszöntem rájuk, mire mind a ketten felénk fordították a tekintetüket. – Lányok, ő itt Sebastian Lara a barátom, Sebastian ő itt a legjobb barátnőm Katherine Coento és egy új barátom Olivia Martinez. – mutattam be őket egymásnak.

-         Helló! Örülök, hogy találkoztunk. Sokat hallottam már rólad. – mutatkozott be Kat. A barátnőm elég furán nézett Sebastianra és bár kedvesen szólt hozzá, láttam rajta, hogy nem nagyon szimpatizál vele, bár ez nála megszokott dolog. Engem sem kedvelt először.

- Hola! Örülök, hogy megismerhetlek. – mutatkozott be Oli is, aztán elfoglaltuk a helyünket és néztük a bemelegítést. A fiúk nem sokkal ezután bevonultak az öltözőbe, hogy egy 10 perccel később ismét kijöjjenek onnan. A kezdőben sajnos nem kapott helyet Gonza és Kat bánatára Fabio sem. A bíró belefújt a sípjába és elkezdődött a mérkőzés. Egy pár perce már tartott a bajnoki, amikor Kat és Oli egyszerre szólalt meg.

-         Csináltam valamit az éjszaka. – kezdtek nevetésbe, miután egyszerre kimondták ugyanazt a mondatot.

-         Na mit tettetek? – kérdeztem kíváncsian miután csókot váltottunk Sebastiannal, én pedig felbontottam a magammal hozott gyümölcslevemet és kortyolgatni kezdtem.

-         Kezd te! – adta át a szólás lehetőségét Oli Katnek.

-         Lefeküdtem tegnap Fabbal. – jelentette ki Kat, engem pedig úgy meglepett ez a váratlan fordulat, hogy a gyümölcslé, amit lenyelni készültem a földön kötött ki.

-         Öööö – nézett meglepett tekintettel Oli a legjobb barátnőmre.

-         Hát te aztán szép vagy. – törölgettem meg a szám, meg az állam. – Ha ezt Arbe megtudja...

-         Köszi az együttérzést! Én is szeretlek. – mosolyodott el Kat.

-         Tudod hogy értem. De tudom és én is.

-         Tudom hogy érted – bólintott – és az igazság az, hogy nem bántam meg.

-         Tudtam. – ült ki egy diadalmas mosoly az arcomra. Már a Sesénél tartott buli óta éreztem, hogy lesz köztük valami. – Jól mutatnátok együtt.

-         Sofi, nem is jöttünk össze. Az esküvőt ne tervezd, ha lehet. – nevette el magát Kat.

-         Jól van na. – bújtam oda Sebastianhoz és újabb csókot váltottunk.

-         Hát Kat pedig illene hozzád. – jegyezte meg Oli.

-         Te fogd be, jó? – nevetett. – Na de most te mesélj! Mit tettél? – szegeződött 2 válaszra váró szempár Olira.

-         Az úgy volt, hogy.....- vakarta meg a tarkóját idegesen, de egy hosszas magyarázkodás helyett a rövid és fájdalommentes változat mellett döntött, aztán kinyögte – Lefeküdtem Mesuttal. – Katet nem érte annyira meglepetésként a dolog, én viszont újabb korty gyümölcslevet pazaroltam a földre.

- Ti ki akartok engem nyírni... – törölgettem meg megint a szám és az állam. Kat elárulta, hogy ő már beszélt a török-némettel, Oli pedig nem haragudott meg rá ezért. A továbbiakban én Sebastiannal voltam elfoglalva, a lányok pedig beszélgettek. A meccs hajrájában Mesutot Goni váltotta. Nem sokkal azután, hogy beállt, az ellenfél kapusának ápolása miatt a játékvezető megállította a játékot és az argentin csipőre tett kézzel állt a tizenhatoson belül, szemével végigpásztázta a VIP részleget és a tekintete rajtam állapodott meg. Több méternyi távolságból néztünk farkasszemet egymással, a szája pedig lassan mosolyra húzodott, ahogy az enyém is Sebastiannak pedig épp akkor jutott eszébe megcsókolni engem, így Gonzalo rögtön másfelé nézett. Amikor ismét ránéztem, ő már egy fűcsomóval volt elfoglalva, amit a lábával próbált visszanyomkodni a földbe, aztán folytatódhatott a játék. A lányok úgy döntöttek, hogy a meccs lefújása után lemennek az öltözőkhöz, én és Sebastian viszont még terveztünk magunknak programot meccs utánra, így csak egy köszönésre ugrottunk le a fiúkhoz. A barátom mobilja egyszer csak megcsörrent és megnézve a számot elnézést kért és arrébb ment, hogy tudjon telefonálni. Egyszer csak egy kéz takarta el a szemem. Egy nagyon ismerős kéz.

-         Goni.

-         A francba, hogy mindig kitalálod. – engedte le a kezét.

-         Hány éve is ismerlek? – nevettem.

-         Jogos. Megtaláltad a rózsát?

-         Milyen rózsát? – néztem értetlenül az argentinra.

-         Hát amit a kocsid ablaktörlőjéhez erősítettem. Azzal akartam bocsánatot kérni, amiért bunkó voltam.

-         Jah, hogy arról van szó. Persze és nagyon köszönöm! – adtam egy puszit az arcára, miközben a felszín alatt a mérgem csak úgy forrt. Sebastian hazudott.

- Azt hiszem én megyek is.  – fordult sarkon Gonzalo, amint meglátta Sebastiant. A spanyol mögém lépett és belecsókolt a nyakamba, az argentin pedig még gyorsabbra fogta a lépteit. Kat, aki Fabioal váltott pár szót meglepetten nézett az ajtó mögött eltűnő Gonzalo után majd rám. Ő már látta rajtam, hogy a nyugodt álarcom alatt már forr a méreg. Kérdőn nézett rám, aztán tátogtam neki, hogy „majd elmesélem” és mosolyogva néztem Sebastianra, majd magam után húztam a parkolóba. Megvártam, amíg beszáll mellém az autóba és kihajt a stadion parkolójából, aztán letámadtam.

-         Milyen színű rózsát is hagytál a kocsim motorháztetején a múltkor?

-         Ez beugratós kérdés? – jött kissé zavarba.

-         Nem.

-         Hát....vöröset. – vágta rá magabiztosan.

-         Nem talált. Fehér rózsa volt az ablaktörlőhöz erősítve. – húzodtam arrébb az ülésen, amennyire csak bírtam. - Miért mondtad azt, hogy tőled van, amikor Gonzalotól kaptam? – csattantam fel.

-         Gondoltam szerzek egy jó pontot.

-         Ezt buktad.

-         Fogadjunk, hogy csak azért akadtál ki ennyire, mert Gonzalotól kaptad. Ha teszem azt Alvaro hagyta volna ott, cserébe a viccért és arra mondtam volna, hogy tőlem kaptad, akkor most nem akadtál volna ki ennyire.

-         Mi van? – kiáltottam fel.

-         Jól hallottad. Nem mondom el még egyszer. – vonta meg a vállát.

-         Nem szeretem, ha valaki hazudik nekem és azt sem, ha olyanért áll sorba a dicséretért, amihez semi köze sem volt. Úgyhogy bárki is tette volna oda, kiakadtam volna.

-         Most mit balhézol velem egy szál kóró miatt? – döhödött be ő is.

-         Az előbb mondtam.  – válaszoltam higgadtan. – Amúgy meg mit féltékenykedsz?

-         A tegnapi óta van okom erre is. Ugye ő jutott az eszedbe? Azért állítottál le? – álltunk meg a piros lámpánál.

- Te idióta vagy! Tudod mit? Majd hívj fel, ha lement rólad az öt perc. – pattantam ki az autóból és becsaptam az Audi ajtaját. Nem messze tőlem megláttam egy bár neonreklámját villogni, így arrafelé vettem az irányt. Még mindig irtó dühös voltam a spanyolra, hiába jött mellettem úton lépésben és szólogatott. „ Bocsáss meg, hogy így felkaptam a vizet! Gyere, ülj vissza! Hazaviszlek. Hallod?” – gyilkos pillantással néztem rá, aztán beléptem a bárba és kértem egy tequilát. A pultos srác letette elém az italt, a sót és a citromot, aztán egy hajtásra kiittam a poharat és kértem még egyet, azt is lehúztam az utolsó cseppig. Az ital nagyon erős volt, de most épp ez kellett nekem. Berúgni nem akartam, így a két pohárkával is elég volt. Amikor fizetés után kiléptem az utcára, Sebastian már nem volt, így gyalog indultam el hazafelé. A lábam már fájt a cipőben, így leültem az egyik útszéli padra és az utca forgalmát bámultam. Egyszer csak egy fehér Audi parkolt le a padnál, aztán Gonzalo állt meg előttem.

-         Sofi? Mi a baj?– ült le mellém

-         Semmi. – vontam vállat.

-         Azért lógatod az orrod és ittál. Sebastian csinált veled valamit? – szorult ökölbe a keze.

-         Tranquilo! – tettem a kezem az övére és a megfeszült izmai elernyedtek - Csak vitatkoztunk.

-         Mit mondott neked az a barom?

-         Nem fontos. Tényleg.

-         Látom rajtad, hogy megbántott...és akkor még itt is hagy?! Csak kerüljön a kezem közé! – dühödött be megint.

-         Nyugodj le Goni! Nem ő hagyott itt, én küldtem el. Amúgy ha meg mered ütni, többet az életben nem szólok hozzád.

-         Na jó. Csak azért nem rendezem át a képét, mert te kértél meg rá. – fogta két tenyere közé a kezem. – Hazavigyelek?

-         Azt megköszönném. – álltam fel -  De Soledad nem fog...

-         Nem. – fintorodott el – most is épp bulizik valahol. Még a meccsre sem akart kijönni. – magyarázta miközben beszálltunk az autóba és indított. Ezek szerint a szöszi nem érti, hogy Goninak ez az egész mennyire fontos. Még egy fekete pont. – Sofi, nincs kedved nálam aludni? Megnézhetnénk azokat a képeket, amiket a múltkor találtam. – rángatott ki a gondolataim közül Gonzalo.

-         Miért is ne? De nincs nálam alvócucc.

-         Majd keresünk valamit a cuccaim közt. Ja és a múltkor kaptam egy csomó Serenitot.

-         Oké, meggyőztél. – bólintottam nevetve.

-         Tudtam, hogy ez lesz a varázsszó. Te sosem változol. – rázta meg a fejét nevetve Goni.

- Bagoly mondja verébnek. – nyújtottam nyelvet. Annyira gyorsan telt az idő a társaságában, hogy szinte csak egy szempillantásnak tűnt, amíg odaértünk Gonzalo moralejai házához. A garázsba gördülve leállította a motort és kiszálltunk. Először is Gonzalo keresett nekem valamit, amit felvehettem pizsamaként és a kezembe nyomta az egyik régi mezét meg egy másik idényből származó rövidnadrágját, én pedig elmentem venni egy frissítő zuhanyt és átöltözni. Amíg a vizet folyattam magamra, ő előkereste a képeket, amiket említett és vett elő 2-2 doboz Serenitot. Miután végeztem, letettem a ruháimat a vendégszobában, aztán a barátom keresésére akartam indulni, de ő épp akkor dugta ki a fejét a hálóból.

-         Elkészültél?

-         Aha. – bólintottam és diszkréten végigmértem, ugyanis félmeztelenül állt az ajtóban.

- Akkor gyere. – intett és szélesebbre tárta az ajtót. A hálószobájában az ágy felett 2 kép lógott még a Riveres időkből. Az egyik az első meccsén készült, amikor az Esgrima ellen beállították a nagy csapatba, a másikon pedig Federico mellett áll, akivel ekkor ellenfélként álltak szemben egymással. Az éjjeliszekrényén is lehetett látni pár képet egy hatalmas rumlival egyetemben. Az ágyon ott hevert egy doboz, amin csak félig volt rajta a teteje és mellette ott volt a 2-2 doboz serenito, meg egy-egy kiskanál. Felugrottam az ágyra és törökülésben helyezkedtem el, aztán nekiestem a serenitonak, közben pedig Gonzalo kiborította a doboz tartalmát az ágyra. Félretéve az üres dobozokat elhasaltam az ágyon és Gonzalo is követte a példámat, aztán kihúzta az első képet a kupacból. A régi fotók rengeteg emléket juttattak mind a kettőnk eszébe és minél több fénykép került vissza a dobozba, mi annál nagyobbakat nevettünk pár régi sztorin. Utolsóként egy boríték maradt az ágy közepén. Elvettem onnan és felülve megfordítottam a tasakot. Mar del Plata 2006. december 17. – állt az írás rajta. Nagyot sóhajtva kivettem a pár fotót a borítékból és mosolyogva adogattam oda őket egyesével a barátomnak, de a mosolyom mögött megint megküzdöttem az emlékképpel.

-         Emlékszel erre az estére? – kérdezte Goni mosolyogva.

-         Persze. Jó kis buli volt, de a bátyád majdnem megette az összes sajtos pogácsát, mire megérkeztél. – nevettem el magam.

-         Sofi, én nem arra gondoltam. – komolyodott el, én pedig válasz helyett csak meredten néztem őt. Épp a belőlem kitörni készülő sírást próbáltam visszatartani és nem akartam, hogy a remgő hangom eláruljon. – Arra, ami a tengerparton történt.

-         Igen, emlékszem. – bólintottam.

-         Akkor is így ültél a homokban, ahogy most az ágyon...

-         ... és azt ecseteltem, hogy mennyire fogsz hiányozni és attól féltem, hogy elfelejtesz... – jelent meg 2 könnycsepp a szemem sarkában.

- ...és akkor sem bírtad tartani magad. – húzodott közelebb hozzám, majd két kezébe vette az arcom és a hüvelykujjával letörölte a szemtelen könnycseppjeimet. Mélyen a szemébe néztem és már el is felejtettem Sebastiant, az este történteket és úgy minden mást. Halotti csend telepedett ránk és mintha megállt volna az idő is. Gonzalo nem szólt semmit, csak elkezdte lopni kettőnk közt a távolságot, így végül arcomon nem éreztem a lehelletét, majd pedig a következő pillanatban megéreztem az ajkát az enyémen. Hezitálás nélkül karoltam át a nyakát és csókoltam vissza. Lassan lehanyatlottam az ágyra és magammal húztam Gonzalot is. Miközben egy percre sem váltak el az ajkaink egymástól, kezemel felfedezőútra indultam a meztelen mellkasán és ujjaimmal igyekeztem bejárni minden egyes négyzetcentiméterét, de közben Gonza sem tétlenkedett és benyúlt a mez alá, ahol az oldalam kezdte el simogatni és egyre szenvedélyesebben és követelőzöbben csókolt.

-         Gonzalo, várj! – kattant be valami, amikor épp azért ültem fel, hogy ledobjam a mezt, de elkéstem és a mez már a földön landolt.

Sofi, most ne gondolkodj, hanem csak érezz! – súgta a fülembe, az pillanatnyi ellenállásom pedig rögtön köddé vált, ahogy a szájával a nyakam vette kezelésbe. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem vágytam rá, mert épp ellenkezőleg. Szinte már fájt, annyira akartam és ezen én is meglepődtem. Évekig barátok voltunk csak és kizárólag, most pedig egyszerre úgy érzem, hogy meghalok, ha nem lehetek ma éjjel az övé. Furcsa érzés volt, de kellemes. Lehet, hogy teljesen begolyóztam és másnap megbánom ezt az egészet, de most az egyszer megpróbálok a jelennek élni és sodortatni magam az árral. Észre sem vettem, hogy időközben boszorkányos ügyességről tett tanúbizonyságot Gonzalo azzal, hogy lehúzta rólam a többi felesleges textilt is. Azt tettem, amit kért és egy percet sem gondolkoztam. Ösztönösen éreztünk rá, hogy mi esik jól a másiknak és én egyszerűen elolvadtam a karjai közt. Egyre inkább elvesztettük az érzékeinket, csak egymásra figyeltünk és minél szenvedélyesebben és kétségbesettebben kapaszkodtam belé, amennyire csak tudtam, hogy aztán fejest ugorjunk a végtelenbe, túl mindenen, a problémákon át  a kérdésig, hogy mi lesz kettőnkkel, ha véget ér ez a csodálatos éjszaka. Csak egy valamit tudtam: nem akarom, hogy megvirradjon és a nap első sugara tönkretegyen mindent, amit most érzek...


Serenito - puding. Tulajdonképpen az argentin Danette puding :D