16. fejezet /Deveczke/

~Katherine

Az ember útja állandóan keresztezi egymást másokéval. Így működik a világ. Összeütközünk, és valami történik. Valami, ami csak hirtelen lett, amire még nem számítottál. Előfordul, és talán mindent megváltoztat. Vagy mégsem? Mindannyian keressük a válaszokat. Azt hisszük képesek vagyunk irányítani mindent az életünkben, de ez nem így van, hiába szeretnénk. Nem megy…
Alig több mint két hete vagyok újra Madridban, és azóta már rengeteg olyan dolog történt, amire nem is gondoltam, hogy megtörténhet mostanában, vagy akár valaha is. De megtörtént, nagyon is. Közel sem vagyok tökéletes. Rengetegszer hibáztam, és hibázom. Csak még azt nem tudom, hogy ez hiba volt-e? Vagy így kellett-e lennie? Mindenesetre érdekes hétvégém volt… 

***

- Bocsánat – szólalt meg Mes. – Tudod annak a szájra puszinak nem kellett volna megtörténnie. Csak, csak…
- Jól sejtem, hogy a válasz egyszerű, ugye? Oli – mosolyogtam rá.
- Igen – bólintott.
- Nincs semmi gond. A napokban sokat gondolkodtam Mes, és jobb ez így. Te pedig ne add fel. Beszélj Olival – néztem rá biztatóan.

- Úgy gondolod? 

- Persze, higyj nekem – biztattam. – Na menj csak, nem tartalak fel.
- Köszönöm. Szia Kat.
- Szia Mes – intettem, majd a srácok felé vettem az irányt. Mikor odaértem egy pillanatra megfagyott a levegő, hisz ott volt Callejón. A fiúk ilyenkor mindig elhallgattak.
- Na jó, elég legyen már – szólaltam meg. – Nem temetésen vagyunk. Nem fogom kikaparni a szemét, nem fogok vele vitázni, nem ölöm meg. Tehát érthető voltam? – mosolyogtam, mire csak bólintásokat kaptam, és innen máris más volt a helyzet.
- Öhm Iker, Olit nem láttad? – fordultam a kapus felé.
- Azt hiszem Sofinál van, vagy elment. Nem tudom. Bocsi Kat.
- Semmi gond – legyintettem. 

- Mennünk kéne, hisz még a szállodába kell majd mennünk délután – hozták fel a srácok. Úgy döntöttem közben, hogy beszélek Gonzaloval. Valakivel beszélnem kell aki ismeri Sofit, és ez csak Gonzalo lehet. Érdekel Gonzalo véleménye, na meg persze ez az egész. Most nem hátba akarom támadni Sofit, félreértés ne essék, de akkor is fura ez a Sebastian nekem, bár még találkoztam vele, de olyan nem tudom… Na jó féltem Sofit a csalódástól igazából…

- Gonza, beszélhetünk? – léptem az argentin mellé. – Ráérsz most? 

- Szia kicsi Arbeloa – mosolygott. – Öhm még össze kell dobálnom a cuccaimat otthon. Sergio haza visz.
- Haza viszlek majd én, és addig is tudunk beszélni – ajánlottam fel.
- Nekem úgy is jó – mosolygott. – Héé, Sergio, nem kell hazavinned, majd Kat haza visz – Sergio csak bólintott, mi pedig bepattantunk a kocsimba. – Szóval kicsi Arbeloa, miben segíthetek? – vigyorgott.
- Először is, ne hívj így.
- Hogy? Kicsi Arbeloa – nevetett.
- Te direkt húzod az agyamat – nevettem.
- Még szép – mosolygott.
- Na szóval Sofiról akartam beszélni.
- Kicsi Arbeloa – éreztem magamon a tekintetét. – Sofi jól van, miről akarsz beszélni?
- Te is tudod, miről. Lenne egy kérdésem.
- Mond! 

- Te találkoztál már ezzel a Sebastiannal? Mi a véleményed róla?
- Igen, találkoztam már. Hát ez bonyolult. Sofi a legjobb barátom, szeretném ha boldog lenne, de nem vagyok ezzel a sráccal kibékülve na – morogta. – Túl tökéletes. Most meg mit vigyorogsz?
- Semmit – védekeztem. 

- Na persze. 

- Féltékeny vagy? – nevettem. 

- Kicsi Arbeloa – nézett rám szúrósan. – Nem vagyok féltékeny.
- Hát persze. 

- De tényleg.
- Gonza, nem veszed észre most mit csinálsz, és hogy viselkedsz? – pillantottam egy pillanatra rá, majd a tekintetemet újra az útra szegeztem. – Gondold át a dolgokat, és az érzéseid, és meglátod. Neked tetszik Sofi, hiába tagadod. Talán a néhány évvel ezelőtti csók többet jelentett neked, mint gondolnád – adtam tudtára a véleményemet.
- Húha, átmentél tanácsadóba? – terelte a témát.
- Vicces vagy.
- Ha már itt tartunk, neked mi a véleményed Sebastianról? – tette fel a kérdést.
- Én is szeretném, ha boldog lenne Sofi, és nem csalódna. Valamiért nagyon fura nekem ez a srác, de lehet csak paranoiás vagyok na. Meglátjuk majd. Na megérkeztünk – parkoltam le a háza előtt. 

***

Hát itt ragadtam a szállodában még. Elhoztam Gonzát, de a srácok még marasztaltak, így még maradtam. Beszélgettünk, nevetgéltünk, hülyültünk, majd egyre kevesebben maradtunk, végül már csak Ricky, Fabio, és én maradtunk. 

- Na srácok, én most lelépek. Fel kell hívnom Carot – intett, majd már ott sem volt.
- Ketten maradtunk – mosolyogtam.
- Igen. Mesélsz nekem Liverpoolról? Milyen volt ott lenne, ilyenek – kért mosolyogva.
- Persze, de utána te is mesélsz – bólintottam. Már senki nem volt lent a hallban, az öreg portás is a helyén szunyókált. Elkezdtem mesélni, Fab pedig érdeklődve hallgatta a mesélésemet. Majd egy kicsit ő is mesélt a Benficás időszakáról. Ám lassan búcsúzkodnunk kellett, hisz nekik másnap meccsük lesz. A liftnél álltunk, és vártuk, hogy leérjen. 

- Jó, hogy maradtál – támaszkodott meg a falnál a fejem mellett.
- Igen? 

- Igen – bólintott. Csak néztünk egymásra, szavak nélkül flörtöltünk. És nem volt ellenemre igazából. – Nagyon. 

- Ennek örülök – húztam mosolyra a számat. Nem bírtunk egymás tekintetétől elszakadni.
- Na jó, én ezt nem bírom – sóhajtotta, majd magához húzott és megcsókolt. A kezeimet a nyak köré fontam, mire csak belevigyorgott a csókba, ami engem is csak mosolygásra késztetett. És az a csók. Hát fúú, el tudnám mindennap viselni, na. Közben a lift is megérkezett, elváltak ajkaink, csak néztük egymást. Majd újra megcsókolt. Közben pedig behátráltunk a liftbe, majd felfelé vettük az utunkat. Nem siettem már annyira haza na. De kinek lett volna ilyenkor a fejében? 

Csendben tettük meg az utat a szobájáig, majd miután kinyitotta az ajtót, berántott. Bezárta az ajtót, majd már a falnak préselve találtam magamat. Vigyorogva csókoltam vissza. Nem volt más a fejemben abban a pillanatban, csakhogy kell nekem. A kezei már a szoknyám alatt voltak, a combomat simogatta. Én sem tétlenkedtem, a segítségemmel a fehér ingje már a földön kötött ki, és az ágy felé hátráltunk. A nyakát kezdtem el kényeztetni, amit egy sóhajjal fogadott. Majd én kezdeményeztem a csókot. Ezalatt ő a világos színű ruhámtól szabadított meg. Ezt nem sokkal később az ő farmerja követte. Pillanatokkal később pedig már az ágyon voltunk, az utolsó ruhadarabjainkkal, és egymással...

***

Pár órával később ébredtem. Kicsit kómás voltam, majd miután összeszedtem magamat, körbenéztem. Rájöttem, hogy nem a saját szobámban vagyok. A hotelszobában voltam. Ó, te jó ég! Ez tényleg megtörtént? Oldalra fordultam, hogy választ kapjak. És a válasz határozottan igen volt. Minden jel arra utal. A ruhák a földön, mellette Fab , a takaró alatt valószínűleg pucéran, ráadásul én is az vagyok. Ránéztem a telefonomra, amit a táskámból szedtem elő. Fél 6. Azt hiszem le kellene lépnem mielőtt valaki észrevenne.

Kikeltem az ágyból, az egyik takarót magam köré tekertem, és összekapkodtam a ruháimat. Besétáltam a fürdőszobába, majd magamra kapkodtam a ruháimat. Megmostam az arcomat, majd a hajamat az ujjaimmal eligazítottam. Kiléptem a szobába, ahol Fab még mindig ugyanúgy aludt, ami mosolygásra késztetett. Nagyon édes volt.

„Leléptem még mielőtt észrevettek volna. Majd beszélünk. K.„ 

Halkan kisiettem a szobából, majd a lift felé vettem az irányt, remélve, hogy senki nem vesz észre, nem jelenik meg. A szerencse most velem volt, feltűnés mentesen kisiettem a hotelből, majd bepattantam a kocsimba. A fejemet a korrnányra hajtottam. Megúsztam, senki nem vett észre. Nem hiszem el, esküszöm nem hiszem el. Én lefeküdtem Fabbal. Mondtam én, hogy érdekes dolgok történnek velem, mióta hazajöttem Liverpoolból. De az igazság az, hogy nem bántam meg az éjszakát azt kell mondjam. 

Hazavezettem, és úgy bejutottam a házba, hogy nem vettek észre anyáék. Szerencsére. Letusoltam, majd bedőltem az ágyba aludni egy kicsit még. Dél fele ébredtem fel. Egy kék inget, és egy barnás-vöröses nadrágot vettem fel, egy magasabb szandállal. A hajamat kibontva hagytam, egy laza sminket tettem fel, majd egy gyöngysorral dobtam fel a ruhámat.
Lesétáltam a konyhába a telefonommal a kezemben. A konyhában ott voltak anyáék.
- Jó reggelt hercegnőm - köszöntött apa mosolyogva.
- Nektek is – mosolyogtam vissza. 

- Milyen volt az éjszaka? – kérdezte apa.
- Öhm, tessék?
- Hát ha reggel hat fele értél haza, biztos jól mulattál.
- Persze – vágtam egy kínos mosolyt. Valakivel muszáj volt beszélnem. Sofit nem akartam zargatni, Oli biztos Sabinéval van. Aztán eszembe jutott Ricky. Tudom, hogy ma meccse lesz, de biztos el tud egy kicsit szakadni. Ha meg odamegyek, akkor úgyis megengedi Mou, hogy maradjak a srácokkal amíg szabad. És nem kerülöm majd a srácokat, vagyis Fabot, mert az feltűnő lenne. Ó, te jó ég! Ha ezt Arbe megtudja. Jézusom…
- Vedd fel, vedd fel – mondogattam a telefonba, ami épp kicsöngött.
- Kat, szia – hallottam meg Ricky mosolygós hangját. – Ennyire hiányoztam? – nevetett.

- Kaká, beszélnünk kell – jelentettem ki, mire egyből komoly lett a hangja. Ha Kaká-nak hívtam, tudta, hogy komoly a dolog. – Muszáj beszélnünk. Délután sok dolgotok van?

- Mi a baj csajszi? Minden rendben?
- Rendben lesz. Odamegyek, jó? 

- Gyere – bontottunk vonalat. Összeszedtem minden fontos dolgomat, hisz meccs előtt nem jövök már haza. Anyáéktól elköszöntem, ahogy a nappaliban játszó kis hercegnőtől is. A kocsimba pattantam, majd kihajtottam a garázsból, és újra a hotel felé vettem az irányt. A sebesség korlátokat egyáltalán nem tartottam be, nem érdekelt abban a pillanatban. Miután megérkeztem a hotelhez, leparkoltam, majd besiettem az épületbe. A portás kedvesen eligazított az egyik teremig, ahol a srácok voltak. Egy nagyot sóhajtottam, majd mosolyogva besétáltam. Először észre sem vettek, majd végül mégis. Mosolyogva intettem, majd mikor megpillantottam Rickyt az egyik legközelebbi sarokban, elindultam felé. Még mielőtt odaértem volna a semmiből Arbe ugrott elém, így hirtelen kellett megállnom, az egyensúlyomat majdnem elvesztve. Szokás szerint a telefonja a kezében volt.
- Szia hugi, minden oké? – fürkészte az arcomat.
- Szia Arbe, persze – bólintottam mosolyogva, és azt hiszem elhitte.
- Csak mert olyan furcsa vagy – méregetett. – Biztos minden oké?
- Biztos – bólintottam. – Nyugi. Menj csak vissza a többiekhez. Úgyis Rickyvel kell beszélnem. 

- Rendben – bólintott rá Arbe, de éreztem, hogy figyel engem. Egy nagyot sóhajtottam, majd folytattam az utamat Ricky felé. Szerencsére egyedül ült. Valószínűleg miattam, és ezért most hálás is voltam neki. Ledobta, magamat mellé a kanapéra. Mire felnézett az I-Padjától.

- Szia – pusziltam meg.
- Szia Csajszi – mosolygott. – Na had halljam, mi a baj?
- Tegnap csináltam valamit – mondtam. Szerencsére nem volt a közelünkben senki.
- Mit tettél? – vonta fel a szemöldökét.
- Lefeküdtem Fabbal – böktem ki, mire csak hatalmas szemekkel nézett rám.
- Ez most komoly?

- Igen. És az igazság az, hogy nem bántam meg. Reggel meg leléptem, nehogy lebukjunk. 

- Hát fúú. Ha nem bántad meg az jó. Érzelmek kezdenek téged fűzni Fabio iránt.

- Lehet – vontam meg a vállamat. – Bocsi, hogy csak rád zúdítottam, de valakivel beszélnem kellett most, mert kellett, és kész. És nem hiszem, hogy jelen pillanatban Arbéval kellett volna megbeszélnem, a lányokat meg nem akartam zavarni.

- Nem probléma – karolt át. – De Arbénak akkor is el kell majd mondanod. 

- Tudom – sóhajtottam. Beszélgetni kezdtünk Rickyvel, közben a srácokat figyeltük. Annyira hülyék. Arbe többször felém pillantott, mintha bármelyik percben eltűnhetnék vagy valami. Fabra többször rápillantottam, de általában nem figyelt, de éreztem, hogy néha ő is rám pillant.
Az idő telt, a srácoknak készülődni kellett a meccsre. A szobájukba indultak, én pedig úgy döntöttem, autókázom egyet.
- Beszélnünk kell majd – suttogta a fülembe egy hang, amitől egyből elmosolyodtam. Tudtam ki a hang tulajdonosa, Fab.
- Tudom – válaszoltam, majd elhagytam a hotelt. Az idő gyorsan elillant, én pedig már a Martinez-ház előtt vártam Olira. Megcsörgettem, és 3 percen belül már be is pattant mellém. Puszival üdvözöltük egymást.

- Szia Oli – köszöntem mosolyogva. 

- Szia Kat – viszonozta. – Mi újság?
- Majd elmesélem – legyintettem. – De ahogy látom te egy kicsit fáradt vagy – néztem rá, majd elindítottam az autót, és már úton is voltunk.
- Majd elmesélem.
- Rendben van. Ja, amúgy Sofi meg a barátja – itt egy kicsit fintorogtam – is jönnek a meccsre.
- Szuper. De miért érzem azt, hogy te nem kedveled a srácot? – nevetett.
- Mert így van. Még nem találkoztam vele, de már nem szimpatikus.
- Ne ítélj előre, mint nálam.
- Én nem ítélek, csak tudom, hogy nem fogom kedvelni, na – nevettünk. 

A meccs kezdete előtt már a VIP- páholyban ültünk ketten. A stadionban a hangulat, az varázslatos volt, még innen is. Akárhányszor belépek ebbe a stadionba, elfog egy különleges érzés, mintha otthon lennék. Ámulatba ejtő, varázslatos…
- Sziasztok – hallottuk meg Sofi hangját, mire oldalra pillantottunk. Majd megpillantottam mellette egy srácot, vélhetőleg ő Sebastian. – Lányok ő itt Sebastian Lara, a barátom – mutatta be nekünk a srácot. – Sebastian, ő itt a legjobb barátnőm Katherine Coento, és egy új barátom, Olivia Martinez – mutatott be először engem, majd Olit.
- Hello – próbáltam kedvesnek tűnni. – Örülök, hogy találkoztunk. Sokat hallottam már rólad – ennyire kedves is rég voltam már egy olyan személlyel, aki nem volt szimpatikus. Nem tudom miért, de valahogy furcsa volt a srác. Jó emberismerő vagyok, és remélem, hogy én és Gonza csak tévedünk, és rendes srác. Mert ha megbántja Sofit, abból nem lesz köszönet amit tőlem kap.
Miután Oli is bemutatkozott, helyet foglaltak Sofiék. Sofi a másik oldalamra ült, Sebastian meg mellé. Fogalmam sem volt, hogy Oli milyennek találja a srácot, de nem is kérdeztem inkább.
A meccs elkezdődött, és akiket szívesen néztünk volna a kezdőben, azok közül csak Mesut volt a pályán. A meccs már pár perce tartott, mikor hirtelen megszólaltam. De nem csak én, hanem Oli is, ráadásul ugyanazzal a szöveggel.
- Csináltam valamit az éjszaka – jelentettük ki, mire elnevettük magunkat.
- Na mit tettetek? – kérdezte Sofi, miután csókot váltott Sebastiannal. Én elfordultam inkább. 

- Kezd te – ajánlotta Oli.
- Lefeküdtem tegnap Fabbal – jelentettem ki, mire Sofi az épp kortyolgatott italát hát hogy is mondjam, a földre köpte. Szerencse, hogy nem ült előttünk senki.
- Öööö – nyögte ki Oli.
- Hát te aztán szép vagy – fordult felém Sofi leszidva, miután már helyre tette magát. – Ha ezt Arbe megtudja.
- Köszi az együtt érzést, én is szeretlek – mosolyogtam.
- Tudod, hogy értem. De tudom, és én is.
- Tudom, hogy érted – bólintottam. – És az igazság az, hogy nem bántam meg.
- Tudtam – mosolygott Sofi. – Jól mutatnátok együtt. 

- Sofi, nem is jöttünk össze. Az esküvőt ne tervezd ha lehet – nevettem.
- Jól van na. 

- Hát Kat, pedig illene hozzád – vigyorgott Oli is.
- Te fogd be, jó? – nevettem. – Na de most te mesélj, te mit tettél?
Hát Oli kijelentésén megint csak meglepődtünk. Sofi az teljesen kész volt szegény, de hát én is meglepődtem na. Olival beszélgettünk innentől végig, hisz Sofi Sebastiannal volt elfoglalva, és nem akartam azt nézni, mikor váltanak egy-egy csókot. A meccs hajráig minden így volt, majd felküldték végre Gonzát is, bár Mes helyett…. És még az este további része is várt rám...