5. fejezet /Klausz/

~Olivia

Mindig is szerettem visszaemlékezni a „régi” időkre, bárkivel is vittem véghez ezt a cselekményt. Ez most sem volt másképp, nagyon jó estét töltöttem el Mesuttal, egy csomó emléket felidéztünk a középiskolában eltöltött időről, jókat és rosszakat egyaránt is, na meg egy pár kép is előkerült, miután bementünk az Özil-házba, ami igazán elnyerte a tetszésemet, igazi Mesutos ház volt. Ahogy a bejáraton beléptünk, egy kisebb, tényleg kicsit folyosóra értünk, ahol a kabátoknak és cipőknek volt a helye, valamint a kulcsokat is itt tárolta régi barátom, ahogy észrevettem. A folyosó után balra volt egy hatalmas nappali egy gyönyörű szekrénysorral, sarokkanapéval, középen egy dohányzóasztal állt, előtte pár méterrel pedig volt a TV Xbox-szal és egyéb nyalánkságokkal, a kanapé mellől pedig egy ajtó nyílt a hatalmas teraszra, ami a szomszéd házra, Karim Benzemáéra nézett. A nappalit egy szimpla pult választotta el a konyhától, ami a lehető legmodernebben volt berendezve. A nappalival szemben volt egy újabb folyosó, ahol egy fürdő és két szoba volt, a végén pedig egy lépcső vezetett fel az emeletre. Ott viszont újra csak egy-két szoba, fürdő és WC volt csak.

A nosztalgiázás a konyhát és a nappalit elválasztó pultnál zajlott egy üveg bor kíséretében.

-Na és arra emlékszel, mikor az a hárpia Haumann kizáratott minket a teremből, mert elkéstünk a hülye kémia órájáról?- nevetett Mesut, látszott rajta, hogy ő is jól érzi magát, nem csak én

-Hogy is ne emlékeznék!- bólogattam hevesen és idéztem fel az újabb emlékképet- Még jó, hogy a kémiaterem a földszinten volt…

-… és bemásztunk az ablakon…

-…és Haumann csak az óra végén vett minket észre- fejeztem be a közösen összetett mondatunkat Mesuttal- Hogy le volt döbbenve az a nő… „Hát ti meg hogy kerültetek ide?”

-És elkezdtem neki magyarázni, hogy „De hát tanárnő… Mi  már az óra előtt 5 perccel itt ültünk…”

-És bevette…!

-Kár, hogy ma ez már nem jönne be Mourinho-nál…- vont vállat Mesut és belekortyolt az italába- Pedig néha nagyon kijátszanám…

Csendben bólogattam erre a kijelentésre. Meg tudtam érteni Mesutot. Minden nap edzése van, hétvégente, néha 3 naponta a meccseken kell bizonyítania, és Mourinho első ránézésre sem a legkedvesebb, elnézőbb embernek tűnik, sőt. De ahogy mondani szokták: „Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet.”

A pár másodperces csendben a pillantásom mikró órájára siklott, ami már háromnegyed 9-et mutatott.

-Már ennyi az idő?- kerekedtek el a szemeim- Ne haragudj, Mes, de mennem kell… Holnap van az első napom a suliban, és magamat ismerve, ha későn fekszem le, képes vagyok és elalszok…

-Persze, persze- állt fel Mesut is követve a példámat- Érthető. De azért remélem, most, hogy te is itt vagy Madridban, többször össze fogunk futni!

-Ez már csak természetes!- vágtam rá, miközben a kijárat felé sétáltam és már köszöntem volna el, mikor Mesut előzött meg benne

-Kikísérlek!

Bólintottam és hagytam, hogy Mesut egészen a háztól az útig vezető kis összekötőn kikísérjen a két sövény között. Végül a járda elejénél álltunk meg.

-Na, hát akkor köszönöm ezt az estét- mosolyogtam Mesutra és megöleltem, mad miután elengedtem, elővettem a telefonom- Viszont a számod megadhatnád…

-Tényleg!- kapott észbe Mesut és kezdte el diktálni a telefonszámát, amin megcsörgettem, így ő is le tudta menteni az enyémet- Holnap felhívlak valamikor!

-Már alig várom!- nyomtam egy puszit Mesut arcára és egy gyors köszönés után, már haza is indultam azzal az érzéssel, hogy „Na! Nem is indul rosszul a madridi élet!”

Egész úton hazafelé fel voltam dobva, jól esett ez a beszélgetős este, és reméltem, hogy még több ilyenben lesz majd részem, de valahogy egy furcsa érzés is keringett bennem, csak azt nem tudtam megmondani, hogy mi, viszont abban biztos voltam, hogy ezt a furcsa érzést Mesutnak köszönhetem. Sok időm azonban nem volt, hogy ezen rágódjak, ugyanis hamarosan hazaérkeztem és a nappaliban ott volt Tomas a gitárjával, aki természetesen azonnal megállított.

-Hát te? Merre jártál, báránykám?- hagyta abba a gitározást és emelte rám a tekintetét, mire én visszaléptem az egyetlen lépcsőfokról, amire felértem- Elég régen elmentél…

-Összefutottam valakivel- feleltem nemes egyszerűséggel és már indultam volna fel újra, de Tomas továbbfeszegette a témát

-Kivel? A környéken gazdag, öreg csókák és gazdag, fiatal focisták laknak…- töprengett el az unokabátyám mélyen és újra rám nézett- Melyik kategóriából futottál össze valakivel?

-Az utóbbiból…

-Melyik Real-os fickóba estél bele fülig?- húzódott Tomas szája sunyi vigyorra, mire csak egy taslit kapott tőlem a fejére- Na!

-Egyikbe se!- ültem le én is a kanapéra- Mesuttal találkoztam!

-Gondolhattam volna!- csapott a homlokára Tomas- Az valahogy totálisan és teljesen kiment a fejemből, hogy ti valaha ismertétek egymást… Pedig apáddal sokat szoktak ám beszélgetni…

-Mondta, hogy szoktak…- jegyeztem meg halkan- De mégsem tudta, hogy jövök… Na mindegy… Lefekszem, fáradt vagyok és holnap hosszú, hosszú napom lesz.

-Oké

-Te nem fekszel még le?

-Nem- ingatta a fejét- Ezt a számot még befejezem. Tegnap kezdtem el írni! Érzem, hogy ez a dal hozza majd meg a nagy áttörést!

-Eddig az összesre elmondtad- mondtam neki már a lépcső feléről- De legyen igazad! Na jó éjszakát!

-Neked is!

Másnap reggel az ébresztőórám első csörgésére felkeltem és mintha a fáradtságnak a leghalványabb sugarát se érezném, elkezdtem összerendezni magam. Letusoltam, hajat mostam, amit aztán megszárítottam, a fogamat kétszer is megmostam és jöhetett az öltözékem kiválasztása. Kicsit tanácstalan voltam. Ugyan szerettem, éltem-haltam a divatért, most még sem tudtam, hogy mit vegyek fel, mit illik egyáltalán? Már 10 perce állhattam a ruhásszekrényem előtt a köntösömben, mikor Sandra libbent be a szobámba frissen és üdén.

-Mi a gond, Oli?- állt meg mellettem

-Nem tudom, mit vegyek fel- huppantam le tanácstalanul az ágyamra és könyököltem rá a térdemre durcásan

-Nem tudod?- lepődött meg Sandra és nyitotta ki még jobban a szekrényem- Pedig olyan jó érzéked van a divathoz.

-De most nem megy…

-Segítsek?

-Megtennéd?- néztem Sandrára csillogó szemekkel

-Még szép!- húzott fel a mostohaanyum az ágyról- Nézzük csak! Szerintem… Szoknya! Igen! Szoknyát mindenképpen vegyél! Sőt! Idenézz! Ez tökéletes!

Sandrának az egyik kedvenc, virágmintás nyári ruhám akadt a kezébe és igaza volt. Tényleg tökéletes volt a mai napra, de úgy gondoltam, hogy ehhez a ruhához viszont nem olyan jó a kiengedett haj. Jó, de mégsem olyan jó.

-Még egy valamiben segítenél?- kérdeztem, majd miután Sandra bólintott, folytattam- Feltűznéd a hajam?

Sandra persze örömmel csinálta meg nekem, majd amikor úgy gondoltuk mindketten, hogy ez így már tökéletes, lementünk a konyhába, ahol már kész reggeli várt, amit apa készített el.

-Milyen jó illatok vannak!- ültem le az asztalhoz

-A kedvenced!- tett le elém apa egy tányért rajta vaníliás pudingos palacsintával- Mi mással is kezdhetnéd az első napod az új suliban?

-Imádlak!- csaptam össze a tenyereim, majd enni kezdtem- Ez isteni! Köszönöm!

Reggeli közben természetesen apának és Sandrának is elmeséltem a tegnap estémet Mesuttal, és ami meglepett, hogy apa mennyire örült annak, hogy újra így megtaláltuk a közös hangot. Habár… Igaz, hogy középsuli idején már nem lakott Németországban, de mindig meséltem neki Mesutról, és kedvelte. Néha, mikor eljött apa meglátogatni, össze is futottak…

Miután végeztem a reggelivel, apáéknak elmondtam, hogy mire kell figyelni Sabinéval, majd mindenkitől elköszöntem és indulhattam is a suliba. Annyira ideges sem voltam, mint amire számítottam. Az igazgató azt mondta, hogy kinevezett egy lányt, aki majd körbevezet. Reméltem, hogy nem valami hárpiát talált erre a feladatra és mikor megláttam a barna hajú csajszit, nekem egyből szimpatikus lett, bár ő kicsit furán nézett rám.

-Olivia Martinez- mutatkoztam be egy kéznyújtás kíséretében, amit ő pedig viszonzott

-Katherine A. Coento- mutatkozott be ő is, majd már indulhattunk is a körbevezetésre, amit Katherine az előadó termekkel kezdett, majd a könyvtár és a főbb épületek következtek, az egésszel olyan 10 körül végezhettünk- Hát ennyi lett volna. Remélem, mindent megmutattam… Ha bármi kérdésed lenne, csak keress meg! Most mennem kell! Szia!

Még megköszönni sem volt időm a körbevezetést, olyan gyorsan iszkolt el Katherine, és hát igaz, hogy mindent megmutatott, de kicsit, hogyan is mondjam, olyan volt, mintha valami baja lenne velem, csak azt tudnám, hogy mi?

Az elmélkedésemből a telefonom csörgése zökkentett ki.

-Igen?

-Oli! Mesut vagyok!- hallottam meg a török hangját a túlsó végről- Azért hívlak, hogy ma összefutunk edzés után?

-Öhm…- gondolkoztam el- De, persze! Odajössz hozzánk?

-Odamehetek- egyezett bele Mesut

-Jólvan akkor- mosolyodtam el- Akkor majd találkozunk! Most viszont mennem kell. Egy előadás van, és mehetek haza!

-Ez akkor rövid nap volt- nevetett Mesut- Na, nem is tartalak fel! Légy jó! Szia!

Azzal én is elköszöntem, bontottam a vonalat és már mentem is órára, ami nem is volt annyira vészes. A lektor jófej volt, az anyagot sem úgy adta le, mint a legtöbben Kölnben.

Miután vége lett az előadásnak, az utam a lovardába vezetett, ugyanis Sandra ott volt és elvitte magával Sabinét is, mivel apának dolgoznia kellett. A forgalom sajnos elég rendesen bedugult a városban, így csak nagyon lassan értem ki La Moraléjának annak a felébe.

-Hahó, megjöttem!- léptem be a házba, de ott senki sem volt, így megpróbálkoztam hátul az istállóban, itt viszont teli találatom volt, Sabine és Sandra éppen Raúllal volt- Sziasztok!

-Oli!- futott felém Sabine és kaptam a karjaimba

-Sabine, na mi újság?- kérdeztem tőle- Milyen volt a napod Sandrával?

-Jó!- vágta rá a kicsi- Egész nap itt vojtunk az ájatokkal!

-Tyűű, akkor tényleg jó napod lehetett!

Sabine hevesen bólogatott, majd leraktam és az egyik kutyával kezdett el játszani.

-És neked milyen napod volt?- kérdezte Sandra

-Elég jó…- vontam vállat- Egyetlen egy órám volt, azt élveztem. Előtte az egyik csaj megmutatta az egyetemet… Hát… Én nem tudom, mi baja van velem, de eléggé alpárián viselkedett…

-Ne is törődj vele!- legyintett Sandra- Valószínűleg első ránézés alapján ítél. „Óh, ez az új csaj, tuti valami gazdag családból származik és ezért fix, hogy nagyképű és beképzelt.”

-Lehet, de mindegy is… Amúgy ő sem a legszegényebb családból lehet, úgyhogy…

Még egy ideig erről beszélgettünk Sandrával, majd mivel neki az egyik új klubtagot kellett körbevezetni, fogtam Sabinét és hazamentem vele La Moraleja másik felébe. Szinte az egész délutánt kint töltöttük az udvaron, labdáztunk, szöcskét fogtunk és még anyát is felhívtuk, akinek mostanra szerencsére jobb lett kicsit a kedve, de még mindig nem a régi Heidi volt és ez azért kicsit elszomorított, és a jó kedvem is kicsit alább hagyott.

-Hahó!- hallottam meg hirtelen egy ismerős hangot, így ki mentem a ház elé

-Mesut!

-Szia!- ölelt meg a focista- Már azt hittem, hogy nem is vagy itthon.

-Csak hátul vagyunk Sabinével…- indultam hátra, de ekkor a húgom futott előre hozzánk

-Oli, Oli, Oli! Ki jött?- rohant, de aztán megtorpant, mikor meglátta Mesutot és elbújt a lábaim mögött

-Nyugi, Sabine…- nevettem- Ő csak Mesut, egy régi barátom.

-Lemaradtam valamiről?- ráncolta a homlokát Mesut és nézett rám értetlenül- Ő a tiéd?

-Mi?- kaptam fel a fejem- Nem, nem! Nem… Ő Sabine, a kishúgom, anya második házasságából!

-Jaaaa! Már megijedtem…- nevetett zavartan mesut

-Mitől?- kérdeztem felvonva a szemöldököm, miközben felkaptam Sabinét és visszaindultunk a hátsóudvarba

-Lényegtelen!- legyintett Mesut én meg hagytam a dolgot

Sabine hamar megkedvelte Mesutot, ritkán barátkozik össze egy számára idegen emberrel ilyen gyorsan, és ahogy néztem Mesut is, hamar megszerette- ha lehet így mondani- Sabinét.

Mesut csak akkor kezdett el készülődni haza, mikor már kezdett hűvösre fordulni az idő, és Sabinének pedig le kellett feküdni. Azt még megvárta, míg a kislányt lefektetem és csak utána indult ténylegesen.

-Ja, mielőtt elfelejtem- fordult vissza az ajtóban- Hétvégén lesz egy kis összejövetel… Nincs kedved eljönni velem?

-Milyen összejövetel?

-Hát páran a csapatból meg közeli ismerősök összeülünk dumálgatni…- magyarázta Mesut

-Hmm…- gondolkoztam el- Egy este belefér végülis… Rendben, elmegyek veled!

-Szuper!- örült meg Mesut- Viszont tényleg mennem kell! Majd hívlak!

-Rendben van! Szia!

-Szia!

Azzal Mesut már el is ment, én pedig becsuktam mögötte az ajtót, majd már futottam is fel a szobámba, hogy minél előbb ágyban lehessek, mert már majdnem lecsukódtak a szemeim…