2. fejezet /Klausz/

~Olivia

„Felesleges időtöltés azon rágódnod, vajon hová vezet az út. Neked csupán az a feladatod, hogy megtedd az első lépést. A többi úgyis jön magától.” Ezzel az idézettel indított útnak az édesanyám a gelsenkircheni repülőtérről. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, nem rágódtam azon, hogy hova megyek, tudtam, hogy a repülőtér Madridban fog majd letenni, hiszen én magam vettem meg a jegyet is. Hogy miért is megyek Madridba? Eddig a kölni egyetemen tanultam turizmus-vendéglátás szakon, azon belül is az idegenforgalom-szálloda szakirány felé mozogtam és három év kemény munkája végre meghozta a gyümölcsét. Kaptam egy madridi ösztöndíjat, így a spanyol fővárosban fejezhetem be a tanulmányaimat ebben az évben. Reménykedtem abban, hogy nem másik városba kell mennem. Igaz, hogy örültem volna Londonnak, Párizsnak, Milánónak is, de én Madridot szeretem, ez a város a szerelmem. Édesapám innen származik, Javier Martinez. Spanyolországban sokaknak ismerősen cseng a neve, ugyanis az egyik legnevesebb spanyol építészről van szó, de nekem több ennél. Annak ellenére, hogy édesanyámmal, Heidivel már jó sok éve elváltak, napi szinten tartjuk a kapcsolatot: telefonon, skype-on, közösségi oldalakon és természetesen olyan gyakran látogatom meg Madridban, amilyen gyakran csak tudom. Apa volt az, aki még nálam is jobban örült annak, hogy a városban fogom befejezni az egyetemet.

Megfogadtam, hogy idén csakis és kizárólag a tanulásra fogok koncentrálni. Erre a pályára készülök már legalább 15 éves korom óta, most a célegyenesben már semmi sem ronthatja el. Azonban annyival több dolgom lesz a tanulás mellett, hogy a 4 éves kishúgomat, Sabinét is magammal kellett hoznom. Ő édesanyám második házasságából született, és azért jött velem, mert anyumnak pár személyes gondja van mostanság abból adódóan, hogy Frank, a férje és egyben mostohaapám 2 hónappal ezelőtt elhunyt. Édesanyám még most sem tudta magát túltenni a gyászon, ezért is jöttem el otthonról fájó szívvel. Nem szerettem volna így ott hagyni anyát, de ő ragaszkodott hozzá, és ahhoz is, hogy Sabinének is az lenne most a legjobb, ha nem otthon lenne, így kerültünk mindketten a madridi repülőre.

Az út 1,5 órás volt, Sabine végig aludta a repülést, csak akkor keltettem fel, mikor landolni kezdtünk. Földetérés után a csomagjainkért mentünk, jobban mondva Sabinét a kezemben tartva egyensúlyoztam a sok ember között, majd miután a bőröndök is a kezemben voltak, nagy nehezen jutottam ki a váróba, ahol szerencsére hamar kiszúrtam édesapámat és az unokabátyámat Tomast, de persze ők nem vettek észre, mivel szokásukhoz híven háttal álltak.

-Sziasztok!- köszöntem rájuk, mikor odaértem és mindketten megfordultak, apa azonnal a karjaiba próbált zárni

-Kicsim! Végre megérkeztetek!

-Olikám!- jött oda Tomas is és nyomott egy puszit az arcomra, majd kivette Sabinét a kezemből- Így könnyebb lesz, nem?

Bólintottam, majd apa felé fordultam.

-Köszönöm, hogy Sabine is jöhetett!

-Ugyanmár!- legyintett apa- Ez csak természetes, na de most induljunk! Sandra csinált ebédet, és talán már José is hazaért… Egyik egyetemi ismerősével találkozott.

-Ismerős?- somolygott a bajsza alatt Tomas- Te is tudod, hogy bele van zúgva a csajba!

-Tomas!- intette csendre apa a keresztfiát- Nem beszéljük ki José magánéletét!

Tomas csak vállat vont, én pedig csak csendben elnevettem magam. Tomas mindig is ilyen volt. Szerette beleütni az orrát mások dolgába, de ennek ellenére mindenki imádta, apa a saját fiaként szerette, főleg mióta ő is a Martinez házban lakott apával, Sandrával, apa második feleségével és Joséval, Sandra fiával. Tomas a középiskola elvégzése után veszett össze nagyon a szüleivel. Az apja és az anyja mindenképpen valami jó egyetemre akarták küldeni őt, de kedvenc unokabátyámat mindig is a zenei élet vonzotta, ami persze a szüleinek nem tetszett és kiadták neki az útját, mondván addig nem engedik, hogy ott lakjon náluk, amíg nem akar normális életet élni. Tomas apához ment természetesen, a keresztapjához, aki egyből befogadta és már 2 éve él ő is ott, a zenei karrierje… Hát az megélt már mindent, de Tomas nem adja fel és apáék pedig támogatják.

A Martinez-ház félórányira volt a repülőtértől La Moralejában, de meglepetten vettem észre, hogy egyáltalán nem arra tartunk.

-Hova megyünk?- kérdeztem- Nem erre van a ház…

-Sandra a lovardában vár minket- felelte apa

-Ja…

Sandra annak a városrésznek a másik végén üzemeltetett apával közösen egy lovardát, ahol a ház is van. Ennek a biznisznek köszönhetően ismerkedett meg apa mostohaanyámmal. Annak idején Sandra ötlete volt az egész lovarda, és apát kérte fel az épület megtervezésével, majd a munkakapcsolatból idővel több lett. Össze is illenek. Mindketten végtelenül elegánsak, de ha az alkalom adja el is tudják magukat engedni, imádják a lovakat, az összes állatot, a sportot, a művészeteket, egyszóval tényleg ugyanolyanok. Jó, persze vannak köztük különbségek is, de minden párkapcsolatban vannak.

Mikor megérkeztünk a lovardához és kiszálltam a kocsiból, egyből megéreztem a friss természetet, szerettem a szabadban lenni, mindig jól esett, ha kimozdulhattam a zsúfolt városi életből.

Sandra, amint meghallotta, hogy megállt a kocsi a lovardához tartozó kisebb ház előtt, rögtön kijött elénk.

-Végre megérkeztetek! Olivia! De jó, hogy újra itt vagy!- ölelt meg a nő és én viszonoztam az ölelést, szerettem Sandrát nagyon

-Jó újra látni, Sandra!- mosolyogtam- Annak meg még jobban örülök, hogy ide terveztétek a „Welcome-partyt”!

-Sejtettem, hogy tetszeni fog- bólogatott Sandra- Raúl is örülni fog neked!

Elnevettem magam. Raúl a lovam volt. Még akkor kaptam, amikor először jártam apáéknál azután, hogy összeházasodtak Sandrával. A drága lovacskám pedig a Real Madrid örök kapitányáról, Raúl Gonzalezről kapta a nevét, én adtam neki még mikor megkaptam. Mindig is csodáltam a hetest már kiskorom óta és nagy örömömre már többször is találkozhattam vele személyesen mikor még Madridban játszott, valamint akkor is, mikor a Schalkéhoz igazolt. A többszöri találkozás révén pedig fogalmazhatunk úgy, hogy jóban lettünk, de azon kívül, hogy néha beszélünk, nincs más, két ismerős vagyunk egymásnak.

-Na!- csapta össze a tenyereit Sandra- Menjünk be, kihűl az ebéd!

-José?- nézett körül Tomas már a hatalmas udvarban a fiú kocsija után kutatva

-Előbb telefonált. Azt mondta, hogy fél óra és ő is itt lesz!- magyarázta Sandra, majd előresietett a konyhába

Apa és Tomas is utána ment, én pedig még egy kicsit kint maradtam Sabinével, aki mindent megcsodált az udvarban, voltak ott kutyák, macskák kicsit messzebb pedig az istálló, ahonnan pár lovas lovagolt ki éppen.

-Tetszenek?- guggoltam le a kislányhoz, aki bólintott a kérdésre- Akkor majd ebéd után lovagolunk egyet, jó?

Sabine újra egy fejbiccentéssel válaszolt, majd ölbe kaptam és mi is bementünk a család többi tagja után.

Nagyban ebédeltünk, mikor kinyílt az ajtó és besétált rajta Sandra fia, José egy hatalmas vigyorral az arcán.

-Kedvenc kis családom! Megjöttem!- állt meg a bejáratban- Oli! Kedvenc nővérkém! Tényleg itt vagy!

-Igen, José… Tényleg itt vagyok- nevettem

-És akkor tényleg egy egyetemre fogunk járni!

-Jól mondod!- bólogattam

-De nem egy szakra…- biggyesztette le a száját a srác

-Hát nem, de sebaj, az épület ugyanaz- vontam vállat, mire Josénak is újra egy vigyorra húzódott a szája

-José! Most már gyere és ülj le enni!- szólt rá Sandra

-Jó, jó…- forgatta a szemeit José, majd leült és merített magának egy tányér levest- Ez isteni, mint mindig!- dicsérte Sandra főztjét, miután evett belőle egy kanállal

Sandra csak mosolygott fia kedvességén, majd mindenki folytatta az ebédet, majd azt követően, hogy végeztünk, a nagy família az udvarra telepedett ki és ott folytattuk a beszélgetést.

-Anyuval minden rendben van?- ült le mellém apa

-Nincs… Nagyon maga alatt van- ingattam a fejem- Mondtam neki, hogy inkább halasztok és otthon maradok vele, de elpaterolt otthonról szószerint… És ugye Sabinét is hoznom kellett, úgyhogy nincs jól.

-Majd felhívom, és beszélek vele- ölelt meg apa

Ők ketten voltak a legfontosabbak az életemben, rájuk néztem fel igazán, ők voltak a példaképeim, hiszen mikor még házasok voltak akkor is barátok voltak, de miután elváltak, azután is azok maradtak. Életem első és utolsó tetoválása is nekik állít emléket. „mom and dad, i love you”.

A délután gyorsan eltelt, és este 6 óra felé hazaindultunk és fél hétkor érkeztünk meg.

Miután sikeresen kipakoltam minden holmimat és Sabinééit is a régi szobámban, lefektettem a kishúgomat aludni, majd úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni egyet a környéken, még úgyis kellemes, nyári idő volt odakint, de azért a biztonság kedvéért magammal vittem egy vékonyabb kiskabátot.

Már negyed órája róhattam az utcákat, mikor nem messze tőlem egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, főleg, hogy az illető németül karattyolt, így oldalra pillantottam és hát annyira nem káprázott a szemem. Régi ismerőst, jó ismerőst pillantottam meg, és mivel tudtam, hogy a környéken lakik, nem lepett meg, hogy ott látom, pedig már régen találkoztunk utoljára… Gelsenkirchenben a középiskola utolsó napján. Utána elváltak útjaink, pedig jó barátok voltunk. Belőle világszerte ismert focista lett, jelenleg a Real Madrid csapatát erősíti, én meg ugye maradtam Németországban.

Nem sokkal később ő is észrevett. Láthatóan ő jobban meglepődött, mint én, pedig állítólag szokott beszélgetni apával.

-Olivia Martinez?- még mindig nem hitt a szemeinek- Ez most komoly?

Elnevettem magam.

-Komoly és valós!- bólogattam- Semmit nem változtál, Mesut…

-Hát de, hát de…- makogott- Annyiszor beszéltem Javierrel… És mindig akkor, amikor te nem voltál itt… Most meg egy szóval sem mondta, hogy mikor jössz, pedig meg akartalak látogatni!

Még mindig nevetve a fejemet ingattam.

-Akkor most majd meglátogathatsz!- tanácsoltam neki- Egy évig biztosan itt leszek!

-Ez szuper!- mosolyodott el Özil- Miért is?

-Madridi ösztöndíjat kaptam Kölnben- feleltem- Úgyhogy itt fejezem be az egyetemet!

-Ez igen! Gratulálok!- bólogatott elismerően a török- Csak nem az idegenforgalom?

Bólintottam.

-Akkor sikerült megvalósítani az álmodat!

-De neked is!- emlékeztettem arra, hogy milyen nagyszerű focista vált belőle

Mesut vállat vont.

-Sikerült, az a lényeg- mondta, majd témát váltott- Meddig érsz most rá?

-Hmm…- pillantottam az órámra- Nem tudom, ameddig elvagyok.

-Menjünk el sétálni!- vetette fel Mesut az ötletet- És nosztalgiázzunk egy kicsit!

Beleegyeztem, aminek Mesut is megörült, így elindultunk arrafelé, amerre alapból is sétáltam és miközben beszélgettünk, Mesut megmutatta a környéket, akartam mondani neki, hogy már eléggé jártas vagyok erre, de nem volt szívem félbeszakítani, olyan bőszen és nagy beleéléssel magyarázta a dolgokat…