6. fejezet /Tangolita/

Sofía
Korán reggel volt, én pedig kócosan és kissé nyúzottan mentem ki a konyhába, hogy feltegyem főni a kávét. Amíg vártam elgondolkozva forgattam a kezemben a belépőkártyámat. Csak bámultam rajta a klubcímert és még mindig olyan hihetetlennek tűnt, hogy ennyire hamar elszállt ez a pár év, én pedig itt dolgozom. Az a kártya szabad belépést engedett nekem oda, ahová a legtöbb klubszimpatizáns csak álmodhat a belépésről: a Valdebebasba, ahol külön parkolóhelyet is kaptam, a Santiago Bernabeuba és szinte bárhová, ahol a  klub valamely csapata kezdve a kosarasoktól a labdarúgókig az első csapattól az utánpótlásig megfordul az összetartástól az edzőtáborig. A kávéfőzö halk kotyogással jelezte, hogy hamarosan elkészül a kávé és a frissen főzött fekete lé illata egyre inkább elkezdte betölteni a konyhát, amit a reluxa résein utat törő napsugarak csíkokban világítottak be. Ahogy lefőtt, töltöttem ki magam a bögrémbe és belekortyoltam a tűzforró kávéba, aztán visszatettem hűlni. Elgondolkozva nyitottam ki a hűtőmet, hogy valai reggelinek valót keressek benne, amikor valaki kopogtatott az ajtómon. Nagyon megijedtem, mert ezen a korai órán nem számítottam látogatóra és ahogy összerezzentem az ijedtségtől, jól bevágtam a fejem az egyik polcba. A fejemet simogatva halkan káromkodtam és kissé morcos hangulatban nyitottam ajtót. Abból, hogy ki áll a küszöbön először semmit sem érzékeltem, mert az a valaki egy zacskóban illatozó frissen sült péksüteményt tartott közvetlenül az orrom elé. Rögtön meg is kordult a gyomrom, amint beszívtam a finom és igen csábító illatokat és nyeltem egyet, aztán Gonzalo villámgyorsan a háta mögé dugta a zacskót.

-         Bocsánat asszonyom, én Sofía Cardonát keresem? Nem itt lakik? - szólalt meg bekukucskálva a vállam felett.

-         Tonto!

-         Ja hogy te vagy az! Így meg sem ismertelek, bocsi. – nevetgélt az ajtóban.

-         Tréfarépát reggeliztél Goni? Még egyenlőre gondolkozom, hogy beengedjelek-e. – vágtam vissza.

-         Jó, akkor ezt mind én egyedül fogom megenni. – mutatta fel a 2 zacskót.

-         Meggyőztél. – tártam ki az ajtót nevetve.

-         Ez könnyen ment. – lépett be a lakásba - A férfiakról tartja az a közmondás, hogy a gyomrukon keresztül vezet az út a szívükig, de ahogy látom nálad is ez az út az, ami talán működik. Nem irigylem azt a pasast, aki egyszer meghódítja a szíved. Minimum egy ötcsillagos séfnek kell majd lennie szerintem, hogy minden igényed kielégítse. – dobta le magát az egyik székre a konyhában és maga elé tette le a 2 zacskót.

-         Nem kell Michelin csillagos séfnek lennie, csak tudjon főzni, ez alap. – jegyeztem meg. - Mit hoztál? – kezdtem érdeklődni az illatozó finomság után.

-         Reggelit.

-         De mi a reggeli?

-         Ennivaló. – idegesített tovább. Láthatóan élvezte, hogy kezdek kicsit morcos lenni. – Tessék ezt hoztam neked, éhenkorász. Odaadom még mielőtt felnyársalsz egy desszertvillával. – nyújtotta oda nekem az egyik zacskót egy kis idő múlva.

-         Köszönöm! – vettem el tőle és belenézve a zacskóba egy szelet áfonyás pitét pillantottam meg. A tenyeremben tartva még éreztem, hogy meleg. – Ez a kedvencem. – léptem oda hozzá és adtam az arcára egy puszit.

-         Azért vettem neked. – mosolygott.

-         A tied pedig vaníliás Croissant? – szagoltam bele a levegőbe.

- Igen az és ígérem óvónéni, hogy futok majd 5 plusz kört és egész héten salátát fogok enni, amíg ki nem nőnek a nyuszi fogaim és nem lesz bolyhos kis farkincóm. – adta elő halálosan komoly arccal, aztán mind a ketten dőltünk a röhögéstől. Miután kifújtuk magunkat a nagy nevetgélés után letettem egy bögre tejeskávét Goni elé, mert tudtam, hogy ez a kedvence. Hálás szemmel nézett rám, aztán leültem én is az asztalhoz. Lerúgtam a papucsom és a jobb lábam felhúztam magam alá a széken és úgy álltam neki az áfonyás pitémnek.

-         Milyen volt a kanbuli? – érdeklődtem.

-         Hidd el nekem, nem akarod te azt tudni. – hárított. -  Legyen elég annyi, hogy egy tubus mentolos fogkrémem bánta, de másnap reggel látni Matías fejét, amikor felfedezte, hová is került a fogkrémből, az megfizetethetetlen volt. – vigyorodott el gonoszul - Mi hír van otthon? – kérdezte meg 2 falat közt egy hirtelen témaváltással.

-         Apát nagy nehezen sikerült róla lebeszélnem, hogy ideutazzon, ugyanis a saját szemével akart róla megbizonyosodni, hogy tényleg semmi bajom nincs és Riboték sem bánnak velem csúnyán. Anya szokás szerint csak mosolyog rajta és megpróbálja megértetni vele, hogy már felnőttem. – összegeztem

-         És Ricky? Hogy megy neki a foci?

-         A múltkor rúgott egy duplát az Huracán ellen. – csillant fel a szemem. – Apa pedig odáig és vissza volt teljesen, mert a meccs után félrehívta Pasarella és elmondta neki, hogy ha így folytatja a gólgyártást, jövőre hajlandó lesz egy próbát tenni vele a nagy csapatban. Ezt persze nem mesélte el Rickynek, mert szerinte még a fejébe szállna és akkor nem hajtana annyira.

-         Nem biztos, lehet, hogy motiválná.

-         Én is ezt mondtam neki, de nem hallgat rám.

-         Jesusito, de rég volt amikor még én játszottam ott, ahol most az öcséd. – gyürte össze gombóccá a papírzacskót.

-         Abuelo, hozzam a műfogsorod? – kuncogtam. Goni nem válaszolt, csak megdobott az összegyűrt papírgombóccal, én pedig felvettem a kesztyűt és visszadobtam. A játékunknak azonban hamar vége szakadt, mert a kis gombóc begurult a konyhaszekrény alá és onnan már nem tudtam kiszedni, akárhogy is próbálkoztam.

-         Azt hittem, hogy erről már leszoktál. – dobtam le magam nevetve ismét a székre.

-         A galacsindobálásról? Lehetetlen.  Majd ha egyszer eljössz velünk az összetartásra vagy egy idegenbeli meccsre, azonnal megérted majd, hogy mire gondolok.

-         Én most csak arra gondolok, hogy ha nem indulok el 5 percen belül a Valdebebasba, Ribot nem hiszem hogy boldog lesz. – pattantam fel a helyemről, miután megakadt a szemem a faliórán.

-         De nem később kezdődik a munkaidőd? – nézett rám kérdőn Goni.

- Ma előbbre berendelt a főnököm, mert valami papírt alá kell írnom. – kaptam fel az előre kikészített ruhám a kanapéról és bementem a fürdőszobába, hogy átöltözzek. Mikor kiléptem onnan, Goni még mindig ott ült a széken. Gyorsan összeszedtem mindent és ahogy volt, bedobtam a táskámba, aztán terültem-fordultam és bezártam az ajtót magam mögött. Már megtettem pár lépcsőfokot lefelé, amikor eszembejutott, hogy az argentin benn maradt. Azonnal visszafordultam, beillesztettem a kulcsot a zárba és amikor elfordítva kinyitottam Gonzalo kopogtatásra emelt kézzel, meglepett tekintetet vágva állt az ajtó túloldalán.

-         Bocsáss meg! Nem akartalak fogva tartani vagy ilyesmi. – mentegetőztem.

-         Pedig már azt hittem, hogy váltságdíjat is akarsz értem kérni. Még rám mondják azt, hogy szórakozott vagyok...- lépett ki mellettem a lakásból, hogy bezárhassam az ajtót.

-         Ugye nem haragszol rám?

-         Dehogy haragszom. – karolta át a vállam lefelé menet.

-         Akkor jó. De én most előre sietek, ha nem bánod. Majd találkozunk! Szia! – siettem le mellette a lépcsőn, de még visszakibaáltam neki – Köszi a reggelit! Jövök neked eggyel!

Szélvész gyorsan repültem ki az ajtón, aztán bevágtam magam az autómba és indítottam. Igyekeztem koccanásmentesen kiállni a 2 méregdrága autó közül, amelyekből az egyik épp Gonzalo Audija volt. Amint sikerült a művelet rá is kanyarodtam a Castellanára vezető utcára és amilyen gyorsan csak a szabályok engedték vezettem a külváros felé. Szerencsére nem kerültem dugóba és hamar elértem a Nuevo Ministerios környékére. A buszmegálló tömve volt emberekkel és a metró felől is öltönyös – kosztümös tömeg araszolt a munkahelye felé. Ahogy elértem a Moraleja és a Valdebebas határán álló golfpályát kicsit lehúztam az ablakot, hogy beengedjem a kocsimba a frissen vágott és szépen karbantartott fű illatát. Egyszerűen imádtam ezt az illatot és a Ciudad Deportivoban lévő irodában is nyitott ablaknál dolgoztam, mert pont az egyik edzőpályára néző sarokban helyezték el a kommunikációért és a médiáért felelős részleget. Persze itt az edzőpályán szinte csak én és néha Graci tartottuk a frontot, mert Ribot és a többiek a Bernabeuban eldugott irodák egyikében vagy éppen a Real Madrid TV stúdiójában dolgoztak. Mikor odaértem, ahol az edzések után a szurkolók várni szokták a játékosokat, picit félreálltam és előkerestem a belépőkártyámat, aztán gázt adtam és befordultam az edzőközpont bejáratán. Leparkoltam a nekem fenntartott helyre és célbavettem a pultot, ahol a megelöző napokban Marta állt, ám most egy számomra ismeretlen nő rendezgette a papírokat.

-         Buenos Días! Señor Ribot bejött már?

-         Nem veszünk fel senkit. – bökte oda foghegyről, rám sem nézve.

-         Félreért, én az új gyakornok vagyok, Sofia Cardona.

-         Azt én is mondhatom.

-         Hagyja Damaris, ő tényleg az új gyakornok. – sietett a segítségemre egy Real Madrid címeres melegítőt viselő, sötét hajú, magas férfi.  – Menj csak nyugodtan, már benn van, az előbb néztem be hozzá. – mosolygott rám.

-         Köszönöm! – viszonoztam az idegen mosolyát és elsiettem az irodába. 

Sebastian Lara

Belépve az ajtón köszöntem Gracinak és hevesen dobogó szívvel bekopogtattam a főnököm oroszlánbarlangjának ajtaján. Miután beléptem hozzá, mosolyogva kínált hellyel.

-          Buenos Días! Elnézést, a késésért, de... – kezdtem volna szabadkozni, de Ribot félbeszakított.

-         Ha előbb érünk be, itt nem szokás elnézést kérni. Vagy Argentínában szoktak? – mutatott a falon ketyegő klubcímeres órára, amely épp 1 perc múlva ütötte el fél 9-et.

-         Bocsánat! – hajtottam le a fejem.

-         Már megint kezdi. – sóhajtott egyet. – Mondja señorita, emberevő kannibálnak nézek én ki, aki még a kákán is csomót keres, hogy kiakadhasson és üvöltözhessen egy kicsit az alkalmazottakkal? Azért viselkedik úgy, mint egy múlt századi illemtankönyv? - kérdezte a vesémbelátó tekintettel a főnököm.

-         Nem. – ráztam meg a fejem mint egy megerősítésül szánva ezt a szavaimhoz.

-         Nézze ez itt a Real Madrid a világ egyik legnagyobb és kérdés nélkül a legjobb klubja. Nem egyszerű irányítani egy részleget sem, mert annyi ember dolgozik a háttérben a csapat sikeréért, hogy azt maga el sem tudja képzelni, de ez nem jelenti azt, hogy cseppet sem családias a légkör, hisz mindenki, aki madridista, az egy nagy család tagja. Én nem azt akarom, hogy vágja haptákba magát, ha meglát és sohasem szoktam a pár perces késéseken fenn akadni. Csak egy valamit követelek meg mindenkitől: a fegyelmezett és pontos munkavégzést. Érti?

-         Igen. – bólintottam mosolyogva.

-         Bueno. Akkor rá is térhetünk, hogy miért hívtam ma korábban. Itt lenne ez a pár oldalas melléklet a szerződéséhez, amit még alá kellene írnia. – tett le elém az asztalra pár összetűzött papírt. – Gondolom már tudja, hogy mi áll benne.

-         Igen tudom. – válaszoltam, hisz mielőtt aláíratták velünk, a frissen végzettekkel a szerződést, ezt is át kellett olvasnunk.

-         Ha akarja nyugodtan átolvashatja mégegyszer.

-         Nem szükséges. – fogtam a kezembe a tollat és az utolsó oldalra lapoztam, ahol megakadt a szemem egy olyan ponton, ami abban a példányban nem volt benne. Ribot is észrevette, hogy meredten bámulok a legutolsó kitételre.

-         Mi a baj? Kérdezzen nyugodtan, ha valami nem világos!

-         Csak ez a pont nem volt benne abban a példányban, amit nekünk mutattak. – mutattam a tollam hegyével az utolsó bekezdésre. „ Az alkalmazásban álló személy nem kerülhet közelebbi kapcsolatba a klub első csapatainak egyik alkalmazottjával sem.”

-         Ez pusztán elővigyázatosság. Közelebbi kapcsolat alatt a szerelmi kapcsolatot értjük.

- Értem. -  esett le egy nagyobb kő a szívemről, mert nem szívesen kerültem volna abba a helyzetbe, hogy választanom kelljen Gonzalo barátsága és a munkám között. Gyorsan aláírtam a nevem és átnyújtottam a papírt Ribotnak, aki még intézett hozzám pár kedves szót és elengedett. Leültem az íróasztalomhoz és áttanulmányoztam az aznapi tennivalóimat és közben megpróbáltam kicsit puhatolózni Gracinál a megmentőm után

-         Nem tudod véletlenül, hogy ki volt az, aki előttem nem sokkal járt benn a főnöknél?

-         Sebastian Lara, az Alevín B edzője. – válaszolt, aztán pletykára éhesen kapta fel a fejét. – De miért érdekel annyira?

-         Nem érdekes, csak meg akarom neki köszönni, hogy helyretette Damarist.

-         Beszólt neked?

-         Nem hitte el, hogy én vagyok az új gyakornok.

-         Szokd meg, ő egy hülye trampli! Akrmit is mond, engedd el a füled mellett! Velem is így viselkedett eleinte, de ma már keresztülnézek rajta. – legyintett egyet kezében a tollal. – Na de visszatérve Sebastianra, őt sokat fogod látni, mert jóban van a főnökkel és gyakran benéz hozzá. Ha érdekel, akkor véletlen azt is tudom, hogy mikor szokott lenni az Alevínok edzése. Ja és tudtommal nem tartozik hozzá semmiféle barátnő sem. – kacsintott rám sokat tudóan.

-         Ez máris több, mint amit tudni akartam, de azért köszi! -  nevettem.

-         Igazán nincs mit! – fordult vissza a papírjaihoz Graci és én is nekiálltam átböngészni a napi tennivalóimat.
A klubcímeres fejléccel ellátott papíron ismételten nem sok feladat volt felsorolva, ami megoldásra várt, de mégis biztosítva volt, hogy ne semmittevéssel teljen el a munkaidőm nagy része. A papírra gépelt pár sor szerint az első számú feladatom az volt, hogy menjek el a Palacio Deportesbe, nézzem végig a kosarasok edzését és ismerkedjek kicsit az ottani légkörrel. Rásandítottam a karórámra és ha nem akartam elkésni, máris indulnom kellett. Felkapva a táskámat el is indultam kifelé az autómhoz. Beültem és bekapcsoltam a biztonsági övet, aztán indítottam. Ahogy visszafelé hajtottam a városba, velem szemben az ellenkező irányba egymás után fordultak le a csillogó-villogó autócsodák a Ciudad Deportivába tartó útra. Az első csapat edzése is ugyanakkor kezdődött, mint a kosarasoké és ha tehettem volna én is inkább a focistákat válaszottam volna, mint a kosárlabdát, de ha ezt osztotta rám Ribot, hát nem ellenkezhettem. Keresztülhajtottam a városon, aztán leparkoltam a hatalmas sportcsarnok alatti parkolóban. Már várt rám Elisa Estrada , aki a klub hivatalos oldalán a kosarasszekció vezetője. Felkísért a csarnokba, ahol a pálya szélén elfoglalhattam a helyem. Az edzés itt is nagyon jó hangulatban telt, csak úgy, mint a labdarúgóknál szokás, de sajnos én nem sok mindent értettem abból, ami a pályán folyt, mert világéletemben utáltam ezt a sportot és nem is nagyon foglalkoztam vele túlzottan. Egész végig attól féltem csak, hogy nehogy eltaláljon egy kósza labda, de szerencsére erre vigyáztak a fiúk. Az edzés után még segítettem a weboldal számára készülő miniinterjúk elkészítésében Elisának. Az edzőn, Lason kívül a csapat 2 sztárját Reyest – a csapatkapitányt- és Llullt szólaltattuk meg, aztán az elkészül anyagot feltöltöttük az oldalra és visszaindultam a Valdebebasba. Útköztem bekaptam valamit ebédre és aznap már másodszor áthajtottam a Ciudad Deportiva bejáratán. Amikor visszamentem az irodába, már Graci sem volt ott és egyedül maradtam. Nagyot sóhajtva dobtam le magam a székembe és észrevettem egy borítékot, meg egy hozzátűzött cetlit az asztalon. Elvettem a helyéről és elolvastam a mellé szánt üzenetet:

„Ezt add majd oda kérlek Coentraonak! Sürgősen el kellett mennem. Grax! Graci”

Visszatettem a borítékot az asztalra, a cetlit pedig összegyűrtem és kidobtam. Odafordultam a számítógéphez és nekiláttam a következő feladatomnak, ami egy statisztikákkal foglalkozó cikk megírása volt a klub hivatalos oldalának számára. Mivel nagy csönd vett körbe így a siesta idején, zavartalanul dolgozhattam. Gyorsan is haladtam, a kezem csak úgy repült a billentyűzeten. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg dolgoztam, de egyszer csak halk kopogtatást hallottam meg. „Szabad!” – mondtam és már nyúltam a Fabionak odakészített borítékért, amikor nevetve huppant le Kat a székre az asztalom elé.

-         Kat! De rég láttalak! – pattantam fel és az asztalon áthajolva megöleltem a lányt.

-         Én is téged, Sofi! De jól nézel ki! – adott 2 puszit, aztán visszaült a helyére.

-         Mesélj! Mi hír van otthon? Milyen volt Anglia? Mindent tudni akarok! – kezdtem el faggatni.

-         Nem megyünk inni egy kávét? Közben elmesélnék mindent. –ajánlotta fel.

- Most sajnos nem mehetek, mert valakinek ezt még oda kell adnom.- mutattam a borítékra, ezért a helyünkön maradtunk és úgy beszélgettünk tovább. Kat hosszan mesélt nekem az elmúlt nyárról, hisz én otthon voltam, ő pedig Angliában és csak pár e-mail jelentette a kapcsolattartás eszközét közöttünk. Aztán szóba került a család is, közben pedig én is meséltem dióhéjban az otthoni helyzetről és arról, hogy milyen érzés a klubnál dolgozni. Nagyon el voltunk merülve a beszélgetésben és észre sem vettük, amikor valaki kopogtatott az ajtón, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor már belépett a helységbe.

-         Hola Fabio! – készöntem a frissen igazolt portugál játékosnak. – Mindjárt odaadom. Egy pillanat! Addig is hagy mutassalak be a legjobb barátnőmnek, Katherine A. Coentonak. Kat ő itt a csapat új csillaga, Fabio Coentrao.

-         Mi már ismerjük egymást. – mosolygott rám Kat.

-         Így igaz. – bólintott Fabio is.

-         Hupsz, akkor ezzel elkéstem. – jegyeztem meg, miközben kézbe vettem a  borítékot és átnyújtottam a portugálnak.

-         Obrigado – köszönte meg – Nem is zavarok tovább, beszélgessetek nyugodtan. Sziasztok! – búcsúzott el Fabio is és kiment az ajtón.

-         Nem is mondtad! – vágtam durcás arcot.

-         Mert nincs is mit. Ne kombinálj, Sofi! Tegnap futottam össze vele először, csak beszélgettünk. Barátok vagyunk, ennyi.

-         Hát ha te mondod. Tényleg! A lovagoddal találkoztál már? – kérdeztem kuncogva.

-         Ronaldo még mindig lelkesen próbálkozik, szerintem nem ismeri a nem szó jelentését. – fintorgott - Azt hiszem veszek majd neki egy értelmező szótárat...már ha tud olvasni. Nálad még nem próbálkozott be?

-         Szerencsére nem. De ha meg is próbálná meglobogtathatnám az orra előtt, hogy a szerződésem szerint nem kavarhatok egyik játékossal sem az első keretből.

-         Van ilyen szabály? – kérdezte meglepve.

-         Igen. Ma írtam alá, de ez csak formaság és legalább megvéd Ronaldotól. Egyébként meg úgysem terveztem kapcsolatba bonyolódni egyik játékossal se, akár focista, akár kosaras. Én a mestercukrászokra bukok.–vontam meg a vállam nevetve.

-         Gondoltam... Juj már ennyi az idő? – nézett meglepve az órájára Kat – Bocsáss meg Sofi, de haza kell sietnem, mert nekem kell vigyázni Albára és még előtte van egy kis dolgom.

-         Semmi gond, menj csak! Nekem is be kell fejeznem ezt a cikket. – mosolyogtam rá.

-         Majd beszélünk! Szia! – adott két puszit, aztán elsietett, én pedig viszafordultam a cikkhez. 

Ám amint munkához láttam, ismét látogató érkezett hozzám, méghozzá rögtön kettő. – Mi nyomja a szíveteket fiúk? – fordultam Gonzalo és Mesut felé mosolyogva.

-         Csak lenne egy kérdésem, Mesut meg elkísért. Szóval hétvégén lesz egy kis összejövetel, nincs kedved eljönni? – tért a tárgyra Gonzalo.

-         Miféle összejövetel?

-         Páran a csapatból...érted... Eljössz velem? Legalább majd lesz aki hazavisz, ha berúgok.

-         Ejj-ejj, ez a feltétel nélküli barátság, ugye Goni? – sétáltam oda hozzá és nyakonvágtam, amin Mesut csak egy jót nevetett.

-         Ezt már megint miért kaptam? Reggel bezártál a lakásodba, most meg megint ütögetsz. – nyafogott.

-         Elmegyek és a két szemem rajtad lesz!

- Igenis óvonéni! – röhögött –  Most pedig megyek haza, megnézem a Tsubasa kapitányt, iszok egy kis kakaót és csicsikálok egyet. Szia! – köszönt el és kiviharzott az irodából, én meg az ajtóból utánaszóltam, hogy „Boludo”, mivel nem tartottam túl jó ötletnek, hogy ott rúgjam fenékbe a Ciudad Deportiva folyosóján. Mesut ezen is egy jót nevetett, aztán átadta a kilincset Gracinak, aki fáradtan rogyott le az asztala mögé. Én is visszasétáltam az enyém mögé és befejeztem a cikket, azonban egy pillanatra abbahagytam a gépelést és feltettem egy kérdést Gracinak:

-         Szóval mikor is van az Alevín B-nek edzése?


Lábjegyzet:
tonto - hülye
abuelo - nagypapi
Bueno. - Oké/rendben
Alevín B - a 2001-es korosztály csapata
Obrigado - kööszönöm (portugálul)
Grax - a Gracias rövidítve :)