4. fejezet /Deveczke/

~Katherine

Ahogy a pillantásunk találkozott, úrrá lett rajtam egy olyan érzés, amit már nagyon rég nem éreztem. Olyan érzés, érzések képesek a felszínre törni, amit sokszor képesek vagyunk teljesen elfelejteni, elrejteni, de nem csak saját magunk, hanem minden egyes ember. Az életünkben vannak olyan pillanatok, akadnak olyan pillantások, érintések, mozdulatok, amik nagyban befolyásolják az egész életünket. Örökre megrögződnek bennünk, és képesek megváltoztatni az életünket. Nem tudjuk kiszámítani mit hoz a holnap, akár jó, akár rossz dolog is megtörténhet. Viszont az élet, nem egyéb, mint egy játék. És ha jól játsszuk, akkor minden remekül alakulhat. De mint minden pillanat elmúlik egyszer, és véget ér, úgy szakadt el egymástól a tekintetünk. Nem én, és nem is ő szakította meg a pillanatot, hanem ahogy Calle elengedett, és Arbe felé lépett, úgy mozdult, hogy kénytelen voltam rá emelni a tekintetemet. Majd miután már senki nem állt előttem, újra az öltözőből kilépő játékost figyelhettem. Most már nem csak a szemeit, hanem magát a teljes játékost is szemügyre vehettem. Barna szemek, barnás haj, izmos test, és a legmegfelelőbb testalkattal, ami engem a leginkább vonz. És az arca, olyan megmagyarázhatatlan, de nagyon szimpatikus lett nekem, már első találkozásra. És focista. Azt viszont nem láttam még, hogy esetleg van-e tetkója, de tuti van neki, vagyis azt gondoltam. Mert ha tényleg van neki, lehetne azt mondhatni, hogy ő számomra egy tökéletes pasi.

Calle és Arbe nagyon elmerülten beszélgettek, és ahogy észrevettem a lelátóra mentek, és vitték magukkal Albát is. A focista mellett álló barátom elvigyorodott, majd mellém lépett, átkarolt, és bemutatott minket egymásnak.

- Kat, szívem. Szeretném neked bemutatni az egyik új játékosunkat, a Benficától igazolta le Florentino. Kat, ő Fabio Coentrao. Fabio, ő Katherine, már említettük párszor. Kat szinte már a csapatunk része, és a legszókimondóbb lány – mosolygott Kaká, mire mindketten elmosolyodtunk.

- Szia, Fabio Coentrao.  Örülök, hogy megismerhetlek. Már sokat hallottam rólad – nyújtotta a kezét.

- Hello, Katherine A. Coento, de maradjunk csak a Katnél. Én is örülök, hogy megismerhetlek. Üdv a csapatban – vigyorogtam.

- Rendben. Köszönöm – vigyorodott el. – Szóval akkor sokszor fogunk találkozni, ahogy sejtem.

- Hát biztosan. Majdnem minden edzésen kint szoktam lenni, néha segítek is az edzőknek - gonoszul elvigyorodtam, majd Kaká is beleszólt.

- Hóhó, ismerem ezt a vigyort, már megint gonoszkodni fogsz majd, ugye? – nevetett.

- Hát majd meglátjuk – mosolyogtam, majd újra Fabio felé fordultam. – És hogy érzed magad itt, Fab? Persze csak, ha nem zavar, ha így hívlak.

- Dehogy zavar – mosolygott. – És a kérdésedre felelve, nagyon jól érzem itt magam Madridban. A csapat remek, mindig is egy ilyen nagy csapatban szerettem volna játszani.

- Ennek örülök. Ez egy jó társaság, és remekül fogod magad érezni.

- Így igaz – helyeselt Kaká is. – Ebben segítünk, ugye Kat?

- Persze Ricky – öleltem át Kakát, amióta ideigazolt nagyon jóban vagyunk. Egyszerre megtaláltuk a közös hangot, nagyon jó barátom, már szinte a testvéremnek tekintem. Mindig számíthattam rá, és ő is ugyanúgy rám.

- Na, de fiatalok nekem most mennem kell. Legyetek jók! Semmi hirtelen mozdulat – mosolyodott el, majd megölelt, és kaptam, egy puszit, míg Fabioval kezet fogott. – Na sziasztok! Kat majd kereslek.

- Rendben. Szia Ricky – intettem neki.

- Szia Kaká – köszönt el tőle Fabio is. Majd az öltöző felé pillantottam, és megláttam egy olyan személyt, akivel olyan semleges a viszonyom. Ahogy meglátott ő is csodálkozott, hogy az öltözőnél lát, majd elmosolyodott. Kijött az öltözőből, majd Fabio mellé lépett, elmosolyodott, és megszólalt.

- Üdv újra itt körünkben Kat szívem – vigyorgott.

- Cristiano, életem, micsoda öröm látni. Már annyira hiányoztál. Nem tudtam mi hiányzott az életemből ebben a 3 hónapban – szólaltam meg irónikusan.

- Hát sejtettem, hogy nem tudsz nélkülem élni. Nekem is hiányoztál. De nem kell mostantól nélkülöznöd, bepótolhatjuk a kimaradt hónapokat – kacsintott rám.

- Minden vágyam. Tényleg idén nem történt olyan kalandod, amitől a sajtó megint rád száll? – kérdeztem tőle „kedvesen”.

- Imádom a humorod, de képzeld nem történt – válaszolta.

- Óó, de kár, pedig reménykedtem, hogy tudlak valamivel szívatni.

- Mondtam már, hogy téged csak szeretni lehet? – jött hozzám közelebb.

- Említetted párszor, de nyugi téged is – vigyorogtam rá.

- Óh, ez kedves. De nyugi ezt eddig is tudtam. De ha már ennyire dicsérsz, nincs kedved velem tölteni a napodat?  - vigyorgott. – Elszórakoznánk elhiheted.

- Hát hogyne. Feltétlenül. Nálad vagy nálam?

- Hát nálam – jelentette ki.

- Előbb töltöm az időmet Khedirával, mint veled – vigyorogtam rá.

- Majd meglátjuk.

- Reménykedj csak. Irina örülne neki szerintem.

- Nem kell róla tudnia.

- Akkor megyek – vigyorogtam rá. – Persze, majd ha hülye leszek.

- Én is szeretlek.

- Én meg nem – mondtam, majd észrevettem, hogy Fab majd megszakad a röhögéstől. Majd én is vigyorogni kezdtem. Ez a nap egész jó…

- Cris – hallottam meg egy számomra irritáló hangot.

- Hát ez hihetetlen – morogtam, amit Fabio is meghallott. – Majd elmesélem.

- Oké.

- Haver, jó hogy megvársz minket – sietett ki az öltözőből. Nyomában Diarra, az én egyik nagy kedvencem Khedira, olyan jóban vagyunk, hogy na. Talán még 10 mondatot nem beszéltünk egymással. Nem bírom, és kész. Mögötte jött még, két új játékos, ha jól tudom Varane, és Altintop, na meg persze a brazil vicczsák, Marcelo. A „kedves” barátom is észrevett, majd bicentett felém. – Arbeloa.

- Benzema – gúnyosan ejtettem ki a nevét. Ugyanúgy, mint Khedirával, vele sem tudok semmilyen viszonyt kialakítani. Nem bírjuk egymást, a több lépés távolságot meg is tartjuk. De az ő kis barátaival sincs meg a közös hang, nem is lesz. Egyedül Marceloval jövök ki ez a 6 fiú közül. Mindig meg tud nevettetni, főleg ha Pepe is itt van. Bár a két új focistát még nem ismerem, Varane szimpatikus srác, de nem hiszem, hogy jobban meg fogom ismerni. Lesz a csapatnál idén még egy új játékos, Sahin, de vele még nem találkoztam.

- Hello Kat – mosolygott rám Marcelo. – Örülök, hogy látlak. Lesz kivel viccelődnünk.

- Szia Marce. Lesz ám. Én is örülök, hogy látlak.

- Micsoda öröm, hogy itt vagy – szólalt meg Benzema.

- Hát az, főleg, hogy látlak – fintorogtam, de nem túl látványosan.

- Mindegy – majd Ronaldo felé fordult. – Mehetünk? Beülünk valahova, jössz te is?

- Persze, ki nem hagynám – vigyorgott Ronaldo, majd felém fordult. – Remélem nem gond szívem, ha elhalasszuk a programunkat? Majd bepótoljuk.

- Mindenképp – válaszoltam szem forgatva.

- Fab te nem jössz? – fordult Fabio felé.

- Most nem, köszi, inkább kihagyom – válaszolta a portugál a másik portugálnak.

- Hát jó, te tudod. Szia szívem, még látjuk egymást. Fabio – intett nekem egyet, majd Fabioval kezet fogott, megölelte, és már ment is a kis hatos fogat Ronaldoval kiegészülve el is indult. Hálát adtam az égnek. Marcelot még kedvelem, de a többit, jajj. Ronaldo szokás szerint most is bepróbálkozott nálam, persze sikertelenül. Még Angliában találkoztunk, mikor ő még MU-s játékos volt. Már akkor fel akart szedni, de mindig hárítom a próbálkozásait.

- Jól szórakoztál, mi? – mosolyodtam el, miközben kifelé, a lelátó felé tartottunk. Leültünk egymás mellé, és beszélgetni kezdtünk.

- Miért mondta neked azt Benz, hogy Arbeloa? – kérdezte Fab.

- Jah, persze, te nem tudhatod. Szóval Arbe, és az én kapcsolatom elég érdekes.

- Csak nem te vagy Alvaro felesége? Bár úgy tudtam, hogy Carlotának hívják a feleségét – gondolkodott hangosan Fab, mire nekem nagyon kellett nevetnem, alig bírtam abbahagyni.

- Ne-ne haragudj – találtam meg a hangom. – Jól tudod, tényleg Carlota a felesége. Ha 6 évvel ezelőtt valaki azt kérdezi, hogy felesége vagyok-e, akkor még talán lehetett volna azt mondani, hogy lehet– mosolyogtam rá.

- Igen? - csodálkozott.

- Igen. Én együtt jártam 7 éve Arbéval. Tini szerelem volt köztünk, nagyon jól meg voltunk mindig is. Majd egy baleset során elveszettem az édesapámat, és egyedül maradtam. Így kerültem apa barátaihoz, Alvaroékhoz. Arbéval a szerelem egy igazi testvéri viszonnyá alakult, a legjobb barátok vagyunk. Nincs olyan, amit ne tudnánk a másikról. Majd mikor betöltöttem a 18-at úgy döntöttem, hogy felveszem az Arbeloa nevet, hisz én is Arbeloának számítok már.

- Húha. Nagyon sajnálom édesapádat, remek ember lehetett. De jó helyre kerültél az biztos.

- Igen. Nagyon jó helyre. Már meglátod, hogy Arbéval milyen a viszonyom, meg nem mondanád, hogy nem vagyunk vértestvérek.

- Hát majd megfigyelem – nevetett. – Ha nem veszed tolakodásnak csak édesapádat említetted, és az édesanyád? – tette fel a kérdést, mire elkomorodtam.

- Őszinte leszek veled, édesapám nevelt, édesanyám elhagyott a születésemkor.

- Ne haragudj, bocsi.

- Ne kérj bocsánatot, nem tudhattad – mosolyogtam rá. – Amúgy ennyire ráérsz délután? Nincs semmi dolgod? Nem tartalak fel ugye?

- Dehogyis, nyugi. Akkor nem beszélgetnénk itt – mosolygott rám, és be kell valljam, a mosolya szívdöglesztő volt. Majd én is kérdezgettem, és egy jó beszélgetés vette kezdetét. Fél kettő fele a társalgásunkat Arbe, és Calle szakította meg. Albát átadta nekem, és megkért, hogy vigyem haza, anya már otthon van, ráadásul Alba már fáradt is.

- Hazavinnéd, kérlek? – nézett rám könyörögve. – Dolgom van, majd este megyek haza.

- Rendben. Hazaviszem. A telefonodat el ne hagyd – vigyorogtam.

- Én is szeretlek.

- Tudom. Tudod, hogy én is. Úgy látszik ma sem beszélgetünk – mondtam neki.

- Hugi, bepótoljuk, nyugi – puszilt meg, majd a kezemben lassan szundító Albának is adott egy puszit, és el is mentek Calléval. Mivel Alba is már teljesen elfáradt, gondoltam ideje menni, pedig még úgy beszélgettem volna Fabioval, de hát hív a kötelesség, ahogy mondani szokták.

- Azt hiszem, most mi hazamegyünk. Eléggé elfáradt a kicsi hercegnő – mosolyodtam el, majd felálltam.

- Látom – simította meg Alba bágyadt arcát. – Ne vigyelek el titeket? Vagy kocsival vagy?

- Húúú, elfogadnám azt a fuvart, gyalog jöttünk, mert úgy volt Arbéval megyünk haza, de hát – mosolyogtam. - Köszönöm.

- Ugyan, semmiség – legyintett. – Nagyon szívesen teszem, és nem nagy dolog, nem laktok olyan messze. Vagy igen? – érdeklődött.

- Nem, jól sejted. Anyáék a ti környéketeken laknak, hisz Arbe mégis csak a tesóm. A focisták közelében kell maradni – nevettem.

- Akkor okés. Mehetünk?

- Persze.

Röpke 10 perc alatt hazaértünk, de azért kifogtunk egy-két piros lámpát. Az út csendben telt, Alba hátul a gyerekülésben el is aludt. Fogalmam sem volt honnan van Fabnak gyerekülése, de ez most nagyon jól jött.

- Köszönöm a segítséged – mosolyogtam rá. – Nincs kedved bejönni?

Fogalmam sincs miért tettem fel ezt a kérdést, de úgy éreztem meg kell tennem. Az arcát tanulmányoztam, míg vártam a válaszára.

- Köszönöm a meghívást, de nem szeretnék zavarni – mosolygott. – De mit szólnál egy sétához?

- Rendben van. Ez jó ötlet – mosolyodtam el. – De akkor most beviszem Albát – szálltam ki a kocsiból.

- Várj, segítek – kivette Albát, majd bevittük. Felvittük az emeletre, én lefektettem, majd a babafigyelőt magamhoz vettem, és elhagytuk a szobát. Levittem anyának a készüléket, majd elvittük Fabiohoz a kocsiját. Egy gyönyörű, modern házhoz parkoltunk be, majd Fab bement a házába, én nem akartam udvariatlan lenni, ezért kint az udvarban nézelődtem. Nagyon szép, nyugodt hely volt, ráadásul ezen a környéken rengeteg ismerős van. Minden játékos ezen a környéken lakik, tehát nem kell nagy utat megtenned, ha valakihez át akarsz menni, maximum 20 percet, ha az kicsit távolabb lakik tőled.

- Ne haragudj, itt is vagyok, de nyugodtan bejöhettél volna. Indulhatunk? – mosolygott rám.

- Persze – mosolyogtam rá. – Nagyon szép házad van, és remek környéken.

- Hát igen. Nem kell tartani a szomszédoktól – nevetett.

- Hát nem. De nekünk se. Na meg Arbénak sem.

- Ezért jó hely ez a város. Nemrég óta vagyok itt, de imádom.

- Igen Madrid gyönyörű város. És hogy állsz? Kiismered már magad a városban?

- Hát azért GPS mindig van nálam, de vannak olyan helyek, amiket egyedül is megtalálok – nevetett.

- Akkor okés. Ha eltévedsz legalább, van útmutatód, vagy van kit felhívnod – mosolyogtam.

- Igen. Van segítségem.

- Tényleg kérdezhetek valamit? – jutott eszembe egy kérdés.

- Persze – bólintott.

- Elmeséled miért volt egy gyerekülés az autódban? Sok mindenről beszéltél, csak a magánéletedről nem, persze, csak ha nem vagyok tolakodó – mondtam zavartan.

- Nem vagy tolakodó – sóhajtott. – Tudod a gyerekülés az mindennapos használatban van nálam. Azt hittem már hallottál róla. Na szóval, tudod nekem is van egy kislányom – mondta őszintén. Jól esett, hogy őszinte velem, és megbízik bennem. Ez egy nagyon viszony kezdete lesz azt hiszem. És ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg, akkor nem lennék önmagam. Meglepődtem nem kicsit, aztán pár másodperc múlva megvilágosodtam. Eszembe jutott, hogy mintha Arbe egyszer említette volna, meg olvastam is valahol.

Nem szólalt meg egyikünk sem, csend telepedett ránk. Miközben sétáltunk, az arcát tanulmányoztam. Láttam az arcán a mosolyt, azt a mosolyt, amit Arbe arcán is szoktam látni, ha Albáról van szó. Valahogy engem is mosolygásra késztetett, majd végül megszólaltam.

- Mesélsz nekem róla?

- Tényleg érdekel? – kérdezett vissza.

- Persze, de nem muszáj beszélned ha nem akarsz – mosolyodtam el.

- Szívesen mesélek. Szóval 2009-ben megismertem Andreiát, nagyon tetszett, egyből megtaláltuk a közös hangot. Randizgattunk, majd összejöttünk. A kapcsolatunk nem volt felhőtlen, nem jöttünk ki igazából. Aztán 2009 őszén kiderült, hogy terhes, na ez akkor nagyon sokkolt, de vállaltam a felelősséget érte, viszont Andreia eléggé kiakadt, hisztizett, mint előtte is szokott, pedig ő 4 évvel is idősebb volt nálam. Na akkor betelt a pohár tőle, nagy vitánk volt, külön költöztünk, de megtudtunk állapodni, vagyis mondom úgy feltételeket szabtam – mosolyodott el. – El akarta vetetni a babát, de nem engedtem. Megegyeztünk. Mondtam, hogy nem engedem a vetetést, megszüli a babát, utána nem kell velünk törődnie. És belement. Tartottuk a kapcsolatot 9 hónapon keresztül, mindenről tudtam. Ott voltam mikor megszületett Vitória, a szülés után már meg sem nézte a „kislányát”. Amint elhagyhatta a kórházat lelépett, és azóta nem is hallottam róla. Nem is bánom. Ha meggondolná magát akkor sem láthatná Vit-tet, úgy lett intézve, és ő belement. Maximum csak akkor, ha Vit nagyobb lesz, és ő szeretné látni. Azóta pedig egyedül nevelem Vit-tet, persze a családom segítségével. Ilyenkor is valaki vigyáz a hercegnőmre – fejezte be őszintén.

- Húúh – szólaltam meg pár perc múlva. Ahogy ezeket elmondta belegondoltam a dolgokba. Nem lehetett neki egyszerű, de ha a családja támogatja, biztos könnyebb volt neki. – Hát nem lehetett egyszerű, de igazad volt, azért a kislányod semmiről sem tehetett. De azért van időd mellette meg a foci mellett, nem?

- Pontosan – bólintott. – Örülök, hogy megértesz. És van időm persze, de amennyit csak tudok Vit-tel töltök. Nem szeretném, ha mindig anyuék vigyáznának rá.

- Hát teljesen megértem, jó is, hogy ez a nő nem láthatja a kislányod, nem anyának való az biztos.

- Hát nem.

- Köszönöm, hogy elmondtad, és megbízol bennem. Jól esett, hogy őszinte vagy, pedig még csak ma ismertél meg – mosolyodtam el.

- Hidd el, azért tudok rólad egyet s mást –vigyorgott. – Ne értsd félre, de a srácoktól hallottam már pár dolgot. És te is megbíztál bennem, rengeteget meséltél magadról, így én is elmeséltem neked mindent. Szerintem ez egy remek viszony kezdete lesz.

- Hát igen, végülis logikus – nevettem. - És szerintem is egy remek viszony kezdete.

- Akkor egyre gondoltunk – mosolygott.

- Igen.

- Tényleg a csapattagokkal milyen a viszonyod? Csak mert úgyis sokat vagy velük – kérdezte.

- Fúú, hát érdekes. Szóval láthattad Khedirával egyáltalán nem jövök ki utálom, így van ez Benzemával is, és az ő kis csapatával. A haveroddal meg ilyen csipkelődős a viszonyunk, de közömbösek vagyunk a másikak számára – mosolyogtam.

- Hát igen, azt észrevettem. De hát Cris csak ilyen. És mit tett Benzema, hogy így utálod? Khedirát nem kérdezem meg, valahogy csak rá kell nézni – vigyorgott. – Ezért én mit kapnék.

- Egy idióta Benzema. Volt egy vitánk még az elején azóta megtartom vele, és a többi haverjával a 10 lépés távolságot. Nem is baj. Van nekem elég barátom. Rickyvel már akkor megtaláltam a közös hangot, amikor ideigazolt, azóta is nagyon jó barátom. Callét elég régóta ismerem, amikor már az utánpótlásban játszott, azóta is jó barátom, ahogy észrevehetted most. Arbét már tudod. Gonzát, Ikert, Sergiot, Marcelot, Pepét, Xabit már régóta ismerem. Na meg Mesuttal is tök jóban vagyok, én segítettem neki eligazodni a városban még az elején. Nagyjából ennyi – vigyorogtam. – Remélem azért tudtad követni.

- Persze, bár majdnem elvesztettem a fonalat – nevetett.

Egész délutánt együtt töltöttük, rengeteget beszélgettünk. Mindenről. Remekül éreztem magam, annyira olyan volt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. A városban is jártunk, de nem igazán törődtek velünk az emberek, hála égnek. Nem akartam megint címlapra kerülni, mint néha, ha a csapat tagjaival vagyok.

Olyan 8-9 óra lehetett, mikor már a környékünkön sétáltunk. Fab háza előtt nem rég mentünk el, az előbb KhediRambot láttam az egyik ház udvarán, pont őt akartam látni, de hát ez az én szerencsém. Majd megláttam Mesutot, és az állam majdnem leesett. Egy csajjal jött ki a házából, de nem vettek észre minket.

- Te Fab, ismered azt a csajt Mesut mellett?

- Nem, még sohasem láttam. De nem rossz – nevetett.

- Pasik – forgattam meg a szemeimet.

- Jól van menjünk, nehogy észrevegyenek.

Pár perc múlva már a házunk előtt álltunk, majd gyors számot cseréltünk, elbúcsúztunk, majd befelé vettem az irányt. A nappaliban Arbe beszélgetett, Calle és A&A másik tagjának társaságában, anya pedig a konyhában tevékenykedett. Apa pedig valószínűleg még dolgozott.

- Megjöttem.

- Na az elveszett bárány – vigyorgott Arbe.

- Vicces vagy – pusziltam meg. – Na mi a téma?

- Semmi, kitárgyaltuk a dolgokat.

- Te jézus világ.

- Mi is szeretünk.

- Tudom.

- Na, és hol jártál ma?

- A városban – fogalmaztam meg röviden, és tömören.

- Nem úgy értettem. Tudod te.

- Az edzésen, majd sétálni voltam Fabioval.

- Hamar megtaláltad vele a közös hangot – mondta Raúl.

- Igen, jó fej srác. Azt hiszem ez egy jó viszony kezdete lesz. Rengeteget beszélgettünk, sok dolgot megtudtam róla – mosolyogtam.

- Akkor jó.

- Na srácok, hagylak titeket kibontakozni, majd találkozunk. Calle majd valamikor tényleg leülünk dumálni, oké? – bólintott, majd mindhárman kaptak egy puszit. – Jó éjt.

Felmentem a szobámba, letusoltam, azon gondolkodtam, hogy holnap megkérdezem Mesutot a lányról, kíváncsi voltam rá. Tusolás után felvettem az alvós ruhámnak szánt rövid nadrágomat, és trikómat, majd megnéztem Albát, aki édesen aludt a szobájában. A laptopommal a kezemben betelepedtem az ágyamra, majd bejelentkeztem. Közben írtam egy email-t Fernandonak, Stevennek, és Danielnek, hogy minden rendben, majd twitterre is felmentem. 11 óra kikapcsoltam a gépet, mikor hallottam, hogy a srácok is elmentek, és Arbe sétál fel az emeletre. 10 perc múlva Arbe jelent meg az alvós szerkójában.

- Most dumálhatunk – mondta, majd befeküdt mellém az ágyba, és én pedig elkezdtem mesélni neki pár dolgot, hisz telefonon nem tudtam, mindig mindent elmesélni. Valamikor fél 2 fele alhattunk el. 7 órakor meglehetősen pihenten ébredtem, amin csodálkoztam is, de hát mit volt tenni, ma be kellett mennem az egyetemre, hisz az órarendem sincs meg, meg hát az új lányt is körbe kell vezetnem. Magamhoz képest az egyetemhez is időben megérkeztem, majd mentem az irodához, ahova majd az új lányt is hozzák. Amíg vártam, éreztem, hogy rezeg a telefonom, sms-em jött. „Legyen jó napod, kitartás! Gondolok rád míg nem kell edzésre mennem! A.” Komolyan drága, kedves bátyám, te telefon nélkül nem bírnád ki a napokat, de tényleg. Gyors bepötyögtem a választ, mialatt megérkezett az új lány is. Ám a döbbenet utolért. A lány nem más volt, mint akit tegnap Mesut házából láttam Fabbal kijönni.

- Olivia Martinez – mutatkozott be kedvesen, majd nyújtotta a kezét.

- Katherine A. Coento – fogadtam el a kezét. Körbevezettem az iskolában, elmondtam neki mindent róla, mit hol talál, a legfontosabb dolgokat. 10 óra fele végeztünk. Nem tudtam, mit gondoljak róla. Nem akartam bunkó lenni annyira, de lehet sikerült, bár nálam ez megszokott. Aki nem bírja elfogadni, az ne foglalkozzon velem.

Majd a dirihez bementem az órarendemért, de szerencsére ma már csak egy előadásom lesz, a másik kettő anyagát majd Josétól elkérem. A napnak a suliban hamar vége lett, így suli után bőven volt időm, úgy gondoltam elmegyek a srácok edzésére, de mivel még volt előtte időm, beültünk Rickyvel kávézni, így végre volt időnk beszélgetni egy jót, elmesélhettem neki a dolgokat. Edzés előtt 10 perccel estünk be, még szerencse, hogy Ricky gyorsan átöltözött, így nem lett belőle baj. Leültem a kispad mögé, és néztem a srácok edzését. Nagyon jól szórakoztam, és mikor Arbe mellettem vonszorgott, Mou meg nem volt a közelben, odaszóltam a tesómnak.

- Na most ki nevet? – vigyorogtam, mire bemutatott.

Az edzés után Mesut az utolsók között jött le a pályáról, így magam mellé rántottam.

- Beszélgessünk, Mesut – mosolyogtam.

- Na, és miről Kat? Hogy van a kislányunk? – vigyorgott.

- Jól van, köszöni szépen – nevettem.

- Akkor okés – mosolygott. – Na akkor miről szeretnél beszélgetni?

- Hát nem szeretnél nekem mesélni arról a lányról?

- Milyen lányról?

- Tudod, akivel tegnap láttunk.

- Láttunk? – csodálkozott.

- Őőő… hát szóval tegnap Fabbal sétáltunk, és láttunk tőled este kijönni egy lányt.

- Jah értem. Olira gondolsz. De várjunk csak, Fabbal? – csodálkozott. – Lemaradtam valamiről?

- Nem sok mindenről. Beszélgettem Fabbal, hamar megtaláltuk a közös hangot. De ne térjünk el a témától. Mi van köztetek?

- Nincs semmi sem. Egy gimnáziumi osztálytársam, és most ide jár egyetemre. Tegnap futottunk össze, egy nagyon jó barátom, ennyi – bizonygatta.

- Aha, persze. Nem úgy tűnt – mosolyogtam. – Valahogy furcsa volt a lány.

- Nem is az, de tényleg.

- Hát ha te mondod. Na de most menj csak a többiekkel. Erről még beszélünk – vigyorogtam rá.

Szóval az a csaj, Mes volt osztálytársa, ráadásul egy suliba fogunk járni. A fene. Nem, tűnt eddig szimpatikusnak, de lehet, hogy megint csak én gondolom így. Na mindegy. A srácokat megvártam, beszélgettem néhánnyal, majd Gonzához intéztem a kérdésemet.

- Gonza, nem tudod Sofi itt van?

- De éppenséggel tudom. Biztosan itt van, megtalálod az irodáját?

- Persze, köszi a segítséget. Sziasztok srácok – intettem a fiúknak, majd mentem megkeresni a legjobb barátnőmet. Sofiat még a könyvtárban ismertem meg, és azóta is nagyon jóban vagyunk. Egy évvel idősebb nálam, és most kezdte meg a munkáját itt a csapatnál. Tegnap reggel felhívott, és válaszolt az üzenetemre. Mára beszéltünk meg egy találkát munkaideje után, de gondoltam meglepem. Már három hónapja nem találkoztunk.

Az irodáját sikeresen megtaláltam, majd bekopogtam...