3.fejezet /Tangolita/

Sofía

Az ég kékje valósággal ragyogott a szikrázó napsütésben és csak néhol  törte meg a nagy kékséget pár kósza felhőfoszlány. Bár amióta visszaérkeztem Buenos Airesből Madridba szinte minden nap ugyanilyen idő volt, mégis úgy éreztem, hogy ezen a napon valahogy még szebben süt a nap. Magától húzodótt mosolyra a szám, már akkor, amikor reggel felébredtem és szokásomtól eltérően  gyengéden kapcsoltam ki az ébresztőt az órán, nem ököllel rávágva. Vezetés közben egy Miranda CD-t hallgattam és hangosan énekeltem az Enamorada c. dalukat. Az sem érdekelt, ha a járókelők és a pirosnál mellettem várakozó sofőrök furcsán néztek rám miatta, legyen csak az ő bajuk, ha zavarja őket egy másik ember boldogsága. Észre sem vettem, hogy mennyire gyorsan odaértem a leendő munkahelyemhez, pedig nem is nyomtam tövig a gázt. A bejárat előtt leállítottam a motort és kikapcsoltam a CD lejátszót. Odasétáltam a kocsim elejéhez és a motorháztetőnek támaszkodva elégedett mosollyal az arcomon  néztem az előttem magasodó üdvözlőfeliíratot a kapunál. A bejárathoz beosztott biztonsági őr és az időközben ki – és behajtó alkalmazottak is kicsit furcsán néztek rám. Talán bolondnak tartottak, talán csodálták a fanatizmusomat, hogy idáig eljöttem és képes vagyok ott megvárni a játékosokat. Nos talán mondanom sem kell, nem vagyok bolond és van bennem fanatizmus, de nekem nem kell sorban állnom az autogramokért. Sofía Cardona vagyok és épp ezen a csodálatos napon kezdtem meg a munkám gyakornokként egy sokak által irigyelt munkahelyen, a Real Madridnál. Még otthon, Buenos Airesben nyertem el évekkel ezelőtt egy ösztöndíjat és kerültem ide a spanyol fővárosba, az Universidad Europea Madridra. Nagyon hamar eldöntöttem annak idején, hogy mivel szeretnék majd foglalkozni, ha egyszer felnövök. Bár csodáltam édesanyám hivatását, aki gyermekorvosként dolgozik és csodálatosan szót ért még a legnyűgösebb beteg kisgyerekkel is, én alkalmatlan lennék az orvosi pályára, lévén, hogy irtózom a vértől, ezért hamar el is felejtettem ezt a hivatást és édesapám munkája felé fordultam. Apa az Olé főszerkesztője és ebből könnyen kitalálhatja mindenki, hogy a mi családunkban a sport nagyon is központi helyet foglal el, mert az öcsém is focistának készül. Én is azt vettem észre magamon, hogy szépen lassan megfertőzödtem a sport – különösen a labdarúgás – szeretetével. Először kommunikációt kezdtem el tanulni a buenos airesi egyetemen, hogy egy nap majd követhessem apát az újságnál, de aztán elkezdtem a sportudományokat is hallgatni és az első évem végén megpályáztam életem nagy lehetőségét: a madridi ösztöndíjat, a Real Madrid által fenntartott szakra az UEM-en. Az örömöm határtalan volt, hogy megnyertem és nagy tervekkel a tarsolyomban költöztem át az európai kontinensre, ahol rögtön azzal kellett szembesülnöm, hogy az évfolyamtársaim és sok diáktársam is utálkozva néz rám. Mindenki azt gondolta, hogy csak azért kaptam meg az ösztöndíjat, mert az édesapám az, aki és a tanárok is kivételeznek velem, holott ebből semmi sem volt igaz, sőt tőlem mindig még többet vártak el. „ Señorita Cardona, többet vártam magától ” – hallom még most is a fülemben az egykori professzoraim hangját egy-egy rosszabbul sikerült vizsga utánról. Néhányan persze később rájöttek, hogy a rosszindulatú pletykákból semmi sem igaz és elkezdtek barátkozni velem, de addig sem éreztem magam teljesen egyedül, amíg senki felém se nézett az egyetemről. A gyerekkorom óta legjobb barátom ugyanis szintén itt él a spanyol fővárosban és enaptól még a munkahelyünk is közös lett, ő pedig nem más, mint Goni, vagy ahogy többen ismerik Gonzalo Higuaín, a Real Madrid csatára akivel a pletykákkal ellentétben soha nem volt szó többről  köztünk a baráti viszonynál. Ha nagyon magányosnak éreztem magam, rá mindig számíthattam, mindig volt legalább 2-3 ötlete azt illetően, hogy mit csináljunk és sohasem unatkoztunk. Ha épp sírtam valami miatt, akkor ő megvígasztalt, ha pedig hatalmas öröm ért, ő együtt örült velem és ez visszafelé is igaz volt, mert ha neki volt szüksége tanácsra vagy csak valakire, aki meghallgatja, akkor akár az éjszaka közepén is ott termettem a La Moralejában a lelkisegéllyel. Így telt el pár csodás év és íme most ért be a gyümölcs: kezemben a diplomával egy hoszzú otthoni feltöltődést követően ott álltam a Valdebebas előtt és ... féltem bemenni. Már hosszú nap állt mögöttem. Délelőtt néhány évfolyamtársammal egyetemben – akik szintén munkát kaptak a klubnál - a Bernabéu dísztermében jelentünk meg, ahol végig kellett hallgatnunk a klub elnökének, Pereznek és az egyetemi kar tiszteletbeli dékánjának, Butragueñonak a szónoklatát, amiből semmire sem emlékszem, mert egy falatot sem bírtam reggelizni és egyfolytában arra koncentráltam, hogy ne kezdjen hangosan korogni a gyomrom. Igyekeztem elterelni a figyelmem a csukott ajtó mögött felállított asztalokról, amelyek már roskadoztak a sok finomságtól. A fejesek mögötti vitrint kezdtem el tanulmányozni, benne a 9 Bajnokok Ligája serleg másolatával. Bár tudtam fejből, hogy mi van rájuk írva, mégis azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam kibetűzni, addig sem az ínycsiklandozó fogásokon járt az eszem. Ha a mellettem ülők nem kezdtek volna el szedelőzködni, észre sem vettem volna, amikor befejeződött a hivatalos köszöntés annyira elfoglalt ez a foglalatosság. Szinte repültem az ajtóig, hogy az elsők közt vegyek el egy tányért, aztán jól megtömjem magam a svédasztalos ebéden. Illendőségből azért megvártam, hogy a fejesek menjenek be előbb, de aztán kegyelmet nem ismerve törtem utat magamnak a rogyásig megpakolt asztalokhoz. Miközben a jócskán megpúpozott tányérról fokozatosan kezdtem eltüntetni a kisebb falatokat jót mosolyogtam magamon és elképzeltem, hogy ebben a pillanatban anya hogy csóválná a fejét a neveletlenségemet látva és Goni hogyan fetrengene a röhögéstől, hisz ő mindig is éhenkórásznak csúfolt. Miután vége lett a protokolláris  programnak rögtön autóba vágtam magam és elhajtottam a kis lakásomba, hogy valami kényelmesebb de azért elegáns ruhát vegyek fel és már indultam is ide. Szórakozottan néztem rá a karórámra és visszaültem az autómba, aztán előkerestem a táskámból a belépőkártyámat, aztán odahajtottam a kapuhoz.  A biztonsági őr hitetlenkedve nézett rám, de miután leellenőrízte az adataimat átengedett a kapun én pedig leparkoltam az egyik szabad helyre. Igyekeztem mélyeket lélegezni és kicsit kiegyenlíteni a pulzusom. „ Tranquilo, Sofi, tranquilo! Nem most jársz itt először. Ez lesz a munkahelyed, jobb ha megszokod. Végülis ez is csak egy munkahely...” – próbáltam kicsit megnyugtatni magam és kiszálltam az autóból. – „ Egy munkahely annál a csapatnál amelyért a legjobban megőrülök a River Plate mellett. Nem cseszhetem el...” – tettem hozzá gondolatban, aztán határozott léptekkel elindultam az edzőközpont főépülete felé. Az ajtó önműködően nyílt ki előttem és amint beléptem megcsapott a jól eső hűvös levegő. Odasétáltam a bejárattal szemben található pulthoz, ahol egy középkorú hölgy írogatta alá és pecsételte le a papírokat, mi szerint a Cadete játékosai megkapták a felszerelésüket.

-         Buenos Días! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen azonnal félretéve a papírmunkáját.

-         Buenos Días! Sofía Cardona vagyok.

-         Az új gyakornok ugye? – szakított félbe izgatottan.

-         Igen.

-         Foglaljon helyet nyugodtan, nem sokára ideér a főnöke. – mosolygott rám.

-         Nem segíthetnék inkább? Szívesen pecsételek és akkor gyorsabban végzünk. – ajánlottam fel a segítségem.

-         Magácska nagyon kedves, köszönöm szépen! – mosolygott rám. – Itt van ez a köteg papír, mindegyiken 2 helyre kell a pecsét, ide és ide.- mutatta meg egy már kész példányon a pecsétek helyét és elé tette a pecsételőt én pedig munkához láttam. Az utolsó papírt pecsételtem le épp, amikor egy alacsony, kopasz elegánsan öltözött fickó lépett be az épületbe.

-         Marta, előre kifárasztja a gyakornokomat? – lépett oda mosolyogva a pulthoz.

-         Á, dehogy! A kisasszony ajánlotta fel a segítségét.

-         Az más. Oscar Ribot vagyok és hozzám osztották be gyakornoknak.- nyújtott kezet.

-         Én Sofía Cardona vagyok.- mutatkoztam be.

-         Na akkor vágjunk is bele a dolgok közepébe! Kérem kövessen! – indult el az egyik folyosó felé, én pedig úgy lépdeltem mögötte, mintha a saját árnyéka lennék. – Én vagyok a kommunikációért felelős a klub első csapatánál és én képviselem a Real Madrid TV-t is, most is épp onnan jövök és szörnyen sietek. Ma nem sok feladatot bízok magára, szokja csak a környezetet, mert azért nem mindennapi, ha az ember egyik napról a másikra belecsöppen egy ekkora klub vérkeringésébe. Itt fog dolgozni – nyitott ki egy ajtót és belépett rajta – Az lesz az ön asztala. – mutatott az ajtóval rögtön szemben lévő íróasztalra én pedig odasétáltam hozzá és lepakoltam, miközben a főnökömre is figyeltem, aki épp a munkakörömről és az itt uralkodó szokásokról tartott előadást.– Az asztalon ott van a teendők listája, ha végzett már mehet is, mert nekem vissza kell mennem a stúdióba. Örülök, hogy megismerhettem és sok sikert kívánok nálunk! Holnap reggel találkozunk! – köszönt el tőlem mosolyogva, aztán elsietett.

 Az első benyomásom az volt róla, hogy nem egy emberevő rabszolgahajcsár keze alá kell dolgoznom majd, de az első benyomás elég csalóka tud lenni, ezért vártam a véleményalkotással. Nagyot fújva dőltem hátra a székemen és körbejárattam a szemem az irodában. Itt minden, még a falak is azt árasztották magukból, hogy ez a világ legjobb klubja, itt mindenkinek beleértve a szertárost és a takarítónőt is a maximumot kell kiadnia magából, kevesebbel nem is szabad megelégednie senkinek sem, ugyanakkor barátságosnak is éreztem a helyet, mert eddig akárkivel csak találkoztam, mindenki mosolygott és kedves volt velem, de gyanítottam, hogy ez talán picit az első munkanapomnak szólt.  Előredölve a székemen kezembevettem az asztalomon árválkodó papírlapot, amin az aznapi teendőim sorakoztak. Tényleg nem szerepelt rajta hosszú lista, mindössze 3 feladat volt felsorolva, én pedig naivan azt hittem, hogy hamar elvégzek majd mindent, ami a papíron szerepel és aztán elmegyek Gonihoz egy nagy adag alfajores társaságában, hogy meglepjem, mert ő még nem is tudta, hogy visszajöttem Madridba.

-         Hola! Én Graciela Mendez vagyok, Ribot aszisztense. – lépett oda hozzám egy nálam pár évvel idősebb spanyol lány kirángatva a gondolataim közül. – Enyém a szomszédos asztal.

-         Hola! Sofía Cardona vagyok, az új gyakornok. – álltam fel és mosolyogva nyújtottam kezet.

-         Tegeződjünk és szólíts Gracinak! Ha bármire szükséged van, szólj nyugodtan! – sétált oda az íróasztalához és leült mögé.

- Köszönöm! – biccentettem felé, aztán kezembe vettem a telefonkészüléket és nekiláttam a munkámnak. 

Legelőször is a Bwin egyik munkatársával kellett beszélnem a cég és a klub honlapjára is kikerülő miniinterjúk ügyében. A Bwin minden egyes forduló előtt készít egy 4-5 perces interjút az első csapat valamelyik játékosával, nekem pedig egyeztetnem kellett velük a szeptember havi menetrendet, ami nem ment túl zökkenőmentesen. A válogatott meccsek miatt ki előbb – ki később érkezett vissza Madridba a hónap elején, a hónap közepén pedig a Bajnokok Ligája indulásával is számolni kellett és a meccshelyszínekre való utazgatásokat is bele kellett számolni. Ami jó lett volna a klub számára, az nem volt jó a Bwinnek, de egy maratoni beszélgtés után már meg is volt az első 3 alany és a felvételek időpontjai, ezt pedig közölnöm kellett az edzés után a játékosokkal is, amivel kútba esett a tervezett meglepetésem is, mert pont Goni volt az egyik játékos, akit felkértek. A listán másodikként szereplő feladatom a Castilla edzőjének, Alberto Torilnak a sajtótájékoztatóján való részvétel volt, ahová sietnem kellett, mert az előbbi egyeztetéssel nagyon is elment az idő. A sajtótájékoztatón az érdeklődés ugyan nem volt mérhető a Mourinho által tartottakéhoz, de a maga szintjén ez is elég nagy volt, mert az olyan nagyobb helyi médiumok elküldték ide is a képviselőiket, mint pl.: a Telemadrid, amely közvetíteni szokta a tartalékcsapat meccseit. Nem sok dolgom volt, csak le kellett ülnöm az edző mellé és ügyelni arra, amit válaszol a kérdésekre, szerencsére nem kellett közbeszólnom, amiért hálás voltam. Nem tudom, hogy miként jelezhettem volna Torilnak, hogy erről ne beszéljen? Bokán kellett volna rúgnom az asztal alatt? Az is hülyén nézett volna ki, ha én vezettetek ki egy riportert vagy újságírót a teremből, meg az is ha össze-vissza rúgdalom a tartalékok edzőjét. Meg is jegyeztem magamnak, hogy másnap rákérdezek a főnökömnél erre. A sajtótájékoztató végeztével visszamentem az irodába, ahol Graci már szedelőzködött.

-         Kiket küldjek be hozzád? Most lesz vége az első csapat edzésének, én pedig Ramost fogom átkísérni a Bernabéuba az UEFA magazinjának az interjújára és szívesen szólok a többieknek addig, amíg várok rá. Ő készül el a legkésőbb egyébként is. – nevetett Graci.

-         De aranyos vagy, köszi! Itt a 3 név. – nyújtottam át neki egy jegyzettömbről letépett papírt Cristiano Ronaldo, Gonzalo Higuaín és Mesut Özil nevével.

- Rendben. Szólok nekik. – nézte át a listát. – Ma már nem hiszem, hogy találkozunk. Örülök, hogy megismertelek! Szia! – adott két puszit és ment el a spanyol lány, én pedig nekiláttam a listán szereplő utolsó feladatomnak. Mourinho épp kiásta a csatabárdot az újságírókkal szemben a Szuperkupa meccsek miatt és nem hajlandó a spanyol média képviselőivel egy szót sem beszélni. Persze az újságírókat sem kell félteni, ilyenkor kezdik a valós tények helyett a saját fantáziájuk szüleményeit papírra vetni és mindenféle rágalmakkal meggyanúsítani az első csapat edzőjét, kitalálva a nagyobbnál nagyobb hazugságokat. Ekkor épp az volt a sláger, hogy Perez nem nézi jó szemmel Mourinho viselkedését és a háttérben már zajlanak a tárgyalások, hogy miként úszhatná meg a 20 millió eurós bánatpénz kifizetését a Madrid és szabadulhatna meg a portugáltól. Ezen hírek cáfolására kellett megfogalmaznom egy hivatalos közleményt, amihez kaptam egy mintát is, hogy körülbelül hogy kell majd kinéznie. Alig ütöttem le az első karaktereket a számítógépbe, valaki kopogtatott az ajtón. „Bújj be!” – kiabáltam ki megszokásból, aztán ijedten a számra tettem a kezem. Mi van ha mondjuk Mourinho vagy Pardeza akar bejönni a hivatalos közlemény miatt? Nekik elég meredek azt mondani, hogy „ Bújj be!” ...

-         Sofía Cardona, mikor akartál szólni róla, hogy visszajöttél Madridba? – sietett oda hozzám Gonzalo és rátámaszkodott az asztalomra. Próbált nagyon morcos képet vágni, de a kérdés végén már mosolygott

-         Én is örülök neked Goni!– vettem elő a legszebb mosolyom és felálltam a székről, hogy átölelhessem a rég látott barátom. – Jézusom, azért a szuszt ne nyomd ki belőlem légy szíves! – nevettem el magam miután kaptam egy csontropogtató ölelést.

-         Mikor jöttél vissza?

-         3 napja, de szinte ki sem dugtam az orrom a lakásból, akklimatizálódni próbáltam az itteni időzónához.

-         Azért írhattál volna egy sms-t, átugrottam volna hozzád. – korholt Goni.

-         Ma akartam neked szólni. De most már talán térjünk rá a munkára! Szóval a Bwin – féle miniinterjúkról lenne szó. – vettem magam elé a naptárt – Téged kértek fel az egyik kisfilmre és ezt az időpontot beszéltük meg – utattam rá a tollam hegyével az egyik szeptemberi napra-, a válogatott meccsek utáni héten.

-         Nekem tökéletes! – dőlt hátra

-         Nem kérdeztem, kijelentettem, de örülök, hogy neked is jó. – nevettem.

-         Emlékeztetsz egy kiképzőtisztre, csak azoknak általában bajusza is van. – kezdett el ő is nevetni.

-         Boludo! – bokszoltam bele a vállába játékosan.

-         Che! Ez munkahelyi erőszak! – simogatta meg a vállát – De ennek ellenére, komolyan mondom, most már sokkal jobb kedvvel jövők ide be, ha hívatnak. Az elődöd az egy hárpia volt! Mindenki utálta, még viccelődni se lehetett vele! Még a szokásos kis üdvözlő tréfánk miatt is úgy kiakadt! Egyszer se láttam mosolyogni.

-         Üdvözlő tréfa? Szóval az újakat mindig megviccelitek? – vettem elő a vallató nézésem.

-         Hostia! Lehet, hogy néha tényleg be kéne fognom 5 percre. – kapta a szája elé a kezét.

-         Már késő! Nyitott szemmel fogok járni, üzenem a többi vicces kedvű csapattársadnak is! Ám ha mégis meg tudtok viccelni, akkor fizetek egy sört az egész keretnek. – dőltem hátra magabiztosan a székemen.

-         Szeretjük a kihívásokat! – csillant fel a szeme. – Most viszont nekem mennem kell, fel kell készülnöm az estére.- állt fel a helyéről.

-         Buli?

-         Aha.

-         Ilyenkor? Biztos jó ötlet? Tudod a legfontosabb, hogy legyen egy életritmusod és aszerint élj az idény során. Mindig ugyanakkor feküdj le és kerüld a sok piát!

-         Jaj, nem ilyenre kell gondolnod! Mourinho addig sanyargatna, amíg fel nem dobom a talpam, ha ilyen partyhoz lenne kedvem. Amolyan kanbuli lesz. Összeülünk, kajálunk egy jót, hülyéskedünk és PS-ezünk meg cumbiát hallgatunk. Tudod ilyen pasidolgok.

-         A lefekvéses rész azért, ilyenkor is igaz!

-         Jól van ovónéni, megígérem, hogy legkésőbb 11-kor már ágyban leszek. – nevetett – Amúgy majd vagy hívlak vagy benézek majd hozzád ide holnap edzés után és megbeszélünk egy találkozót. Vale?

-         Rendben. Egyébként is adós vagy nekem egy visszavágóval!

- Mivel?...Jah a truco! Okvetlen meglesz a visszavágó! Szia Sofi! – adott 2 puszit aztán kisietett az ajtón. 

Egyből jobb kedvem lett, hogy beszélhettem vele. Gonit már gyerekkorom óta ismertem. Az édesapám révén az öcsémnek is szabad bejárása volt a legnagyobb argentin stadionokba és viszonylag sokat sikerült is kikönyörögnie tőle, hogy elvigye magával egy-egy vasárnap. Ám apa nem nézőnek ment, hanem dolgozni és egyszerre nem tudott Rickyre is meg a meccsre is odafigyelni, ezért mindig magukkal vittek engem is és nekem kellett vigyázni a testvéremre. Eleinte nem szerettem a focit és borzasztóan unatkoztam a meccsek alatt, mert bár Ricky mindig is egy bolondgombába oltott forgószél volt, de érdekes módon, ha meccsre mentünk képes volt 90 percet nyugodtan végigülni, annyira lekötötte mindaz, ami a pályán folyik és csodálattal nézte a nagy játékosok minden egyes mozdulatát. Az egyik ilyen meccsen ült le mellém egy velem egyidős forma labdaszedő srác és megkínált rágóval aztán szóba elegyedett velem, mert látta, hogy nem sok hiányzik és ülve alszom el, annyira unatkozok. Hát ő volt Goni... Sóhajtottam egy nagyot és visszafordultam a hivatalos közleményhez. Szinte repült a kezem a billentyűzeten és miután befejeztem a fogalmazást a belső hálózaton elküldtem a megadott helyekre, aztán pedig még pár szóban tájékoztattam Mesutot és Cristianot a Bwines interjúról. Amikor minden feladatommal végeztem, összepakoltam a dolgaim és leoltottam a villanyt az irodában, majd kiléptem a folyosóra és gondosan bezártam maga után.  Lett volna még pár tervem aznapra, de a sok egyeztetés teljesen elszívta minden energiámat. Nem vágytam semmi másra egy frissítő zuhanyon, egy nagy adag csokis fagyin és az ágyamon kívül, ezért amint hazaértem, lerúgtam a cipőm és bevonultam a fürdőszobámba. A zuhany után kivettem a hűtőből a fagyit, elővettem a fiókból egy kanalat és ledobtam magam a kedvenc fotelembe. Az üzenetrögzítőmön villogott a kis lámpa, ami azt jelentette, hogy van új üzenetem. Le is nyomtam a gombot, hogy a fagyizás közben lehallgassam az üzenetrögzítőt.

„ Szia Kincsem! Apa vagyok. Már nagyon aggódom, miért nem hívsz?”

Apa mindig túlságosan félt. Hajlamos elfelejteni, hogy már felnőtt nő vagyok, ő még mindig a kis hercegnőjének tart, mint 4-5 évesen. A következő üzenetet is ő hagyta.

„ Sofia Cardona! Elfelejtetted apádat?”

Elmosolyodtam ahogy hallgattam.

„Szia Sofi! Ha hazaérsz, azonnal telefonálj! Apád már csomagol, hogy utazik Madridba, mert biztosra veszi, hogy valami disznóságot csináltak veled a Real Madridnál. Hiába mondom neki, hogy biztos csak sok a munkád, nem hiszi el. Tudod milyen, ha valamit a fejébe vesz... Remélem, hogy minden jól ment az első munkanapodon! Puszillak kicsim!”

Ez anya üzenete volt. A szüleim közül mindig is ő volt az, aki reálisabban látta a világot és két lábbal a földön állt. Amikor kicsi voltam és mondjuk elestem, apa már rögtön rohant volna velem a kórházba, anya meg csak mosolygott és nekiállt megnyugtatni őt, hogy az a kis horzsolás a térdemen nem jelent kettős nyílt lábszártörést...

„Na ki vagyok? Igen a te jó öreg barátnőd, Kat! Megérkeztem Angliából, végre ismét itt vagyok Madridban! Mennyivel jobb is itt! Valamikor össze kéne futni Sofí! Majd hívj és megbeszéljük! Addig is puszillak!”

Katherine az egyik legjobb barátnőm. Annak idején a könyvtárban ismertem meg, ugyanis épp egy könyv egyetlen kikölcsönözhető példányán veszekedtünk a sporttudomány szekciónál. Ő egy évvel fiatalabb nálam és a beadandójához kellett a könyv, nekem meg a szigorlatomhoz. Salamoni döntést hoztunk, együtt használtuk a  könyvet és miután mind a ketten lenyugodtunk rájöttünk, hogy nem is olyan hisztis liba a másik és tulajdonképp nagyon is egy hullámhosszon vagyunk. Több üzenet nem várt, ezért kézbe vettem a telefonom és elhatároztam, hogy először felhívom a szüleimet másnap reggel pedig Kattel megbeszélek egy találkozót...

Lábjegyzet :)

Boludo - lökött

Hostia! - Fenébe!

Vale? - Oké?